Nerva császárrá választása és uralkodása az 96-os évben a római történelem egy érdekes és bizonyos értelemben zűrös fordulópontját jelentette. A Domitianus halála után keletkezett hatalmi űr gyors betöltésére nem csupán egy új császárra, hanem egy olyan személyre volt szükség, aki a Római Birodalom stabilitását képes fenntartani, miközben sikeresen elkerüli a belső zavargások kialakulását. A választás végül Nerva császárra esett, aki – a történelem szerint – nem tűnt a legnyilvánvalóbb jelöltnek.

A római szenátus gyors döntése, amely Nerva nevét választotta a trónörökléshez, nagy részben azzal magyarázható, hogy senki más nem vállalta a hatalom megszerzését. Nerva előtt a történelem már jól ismerte a hatalmi űr következményeit, amit Nero halála, és különösen az 69-es év, a négy császár éve, is megmutatott. Mivel a hatalomért folytatott harcok ekkor már súlyos károkat okoztak, a szenátusnak szüksége volt valakire, aki gyorsan és hatékonyan átveszi a hatalmat anélkül, hogy újabb polgárháborút eredményezett volna. Így esett Nerva választására, aki csupán 66 éves volt, és nem rendelkezett kiemelkedő katonai vagy politikai tapasztalattal, amely más császárok számára elengedhetetlen volt.

Nerva eddigi pályafutása inkább szürke volt: egyes források szerint mindössze két alkalommal volt consul, de nem hagyott semmi különöset a történelem lapjain, mint például Galba vagy más császárok, akik katonai eredményeikkel vagy színes politikai döntéseikkel híressé váltak. A legnagyobb eredménye talán az volt, hogy sikerült egy stabilizált rendszert fenntartani a kezdeti években. Bár Nerva uralkodása nem eredményezett látványos reformokat, végül biztosította a birodalom számára a szükséges politikai nyugalmat, amelyet később az úgynevezett „öt jó császár” kora hozott el.

Ugyanakkor Nerva választása komoly kérdéseket vet fel a római hatalom megszerzésének körülményeiről és a politikai motivációkról. Bár nem volt a legalkalmasabb jelölt, a szenátus számára biztosította azt a lehetőséget, hogy egy kompromisszumos megoldást találjanak, amely nem fenyegette a politikai instabilitást. Egy olyan személyt választottak, aki képes volt elkerülni a polgárháború újabb hullámát, de nem volt elég erős ahhoz, hogy igazán meghatározó változásokat hozzon a birodalomban.

Mindezek mellett Nerva uralkodása azt is megmutatta, hogy egy császár hatalmát nem csupán személyes képességei határozzák meg, hanem az is, hogy milyen körülmények között kerül hatalomra. Nerva tehát nem volt a római történelem legrosszabb császára, de uralkodása inkább a birodalom stabilizálásának eszközeként szolgált, semmint hogy új irányvonalat képviselt volna. Az ő uralkodása volt az első lépés abba az irányba, amely a „jó császárok” időszakához vezetett, és amely végül biztosította a római birodalom hosszú távú stabilitását.

Nerva politikai pályafutásának egyik érdekes aspektusa az, hogy mindössze egy rövid, 16 hónapos uralkodást követően visszavonult a történelemből. Ezt az időszakot mégis sokan úgy értékelik, mint egy híd szerepét a még stabilabb és eredményesebb következő császárok, mint Trajanus és Hadrianus uralkodása felé. Az ő közreműködése lehetőséget adott arra, hogy a Római Birodalom a következő évtizedekben stabilan működjön, és tovább terjeszkedjen, mindeközben fenntartva a társadalmi és politikai egyensúlyt.

Fontos, hogy a római császárok hatalomra kerülését mindig a politikai helyzet és a társadalmi szükségletek fényében kell értékelni. Nerva esetében a hatalom nem a személyes képességek, hanem a körülmények, a politikai manőverek és a római elit közötti konszenzus következménye volt. A császári hatalom nemcsak a birodalom vezetését jelentette, hanem egyensúlyozást is a szenátus, a hadsereg és a helyi hatalmasságok között, mindezt oly módon, hogy a birodalom egységét megőrizzék. Nerva nem volt egy dinamikus vezető, mint a következő császárok, de az ő rövid uralkodása biztosította a békét és a stabilitást, amelyek lehetővé tették a birodalom további virágzását.

Mi teszi a legrosszabb császárt?

W. Jones megjegyzi: „A halálbüntetést a szenátorok csak akkor tartották visszataszítónak, amikor az őket érintette.” Az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy életünk után pozitív értékelést kapjunk, az az, hogy gondoskodjunk egy utódról, aki dicsér minket, és ha szerencsénk van, istenné emel minket. Ahogy hamarosan látni fogjuk, azok a császárok, akik a legrosszabb hírnévvel rendelkeztek, azok voltak, akiknek nem volt senki, aki a nyomdokaikba lépett volna. Mi jellemzi a legrosszabb császárt? Miután áttekintettük, milyen jellemzőkkel kell rendelkeznie egy jó császárnak, mit kell tennie, és kikkel kell jó kapcsolatokat ápolnia, elérkezett az idő, hogy a legrosszabb császárokra koncentráljunk, és feltegyük a kérdést: mi teszi őket a legrosszabbá?

A válasz egyszerű: ők az ellentétei mindennek, amit eddig tárgyaltunk. Ők azok, akik nem rendelkeznek a virtuóz képességeivel, a tetteikkel nem a római nép jólétét szolgálják, hanem saját vágyaikat és érdekeiket tartják szem előtt. Olyan császárok, akik nem tisztelik a hadsereget, a szenátust és a római népet, és akik egy olyan örökséget hagynak hátra, amely inkább botrányos történeteket, mintsem jó cselekedeteket tartalmaz. Egyesek annyira elhanyagolták a kormányzást, hogy Róma állapotát valószínűleg rosszabbá tették, mint amilyennek találták.

Az okok sokfélék lehetnek, miért nem sikerült jó császároknak lenniük. Néha a kártyák, amiket osztottak nekik, olyan rosszak voltak, hogy még Augustus sem tudott volna megoldani olyan helyzetet, amelyben a hírneve sértetlen maradt volna. Nagyon nehéz felépíteni egy stabil infrastruktúrát, rendezni a népszerű játékokat, és bemutatni, mennyire birtoklod a clementia erényét, amikor a barbárok szó szerint az ajtónál állnak, és a közelgő pusztulás egyre inkább fenyeget. Előfordulhat, hogy a császár véletlenül került a trónra, egy korábbi császár halálához kapcsolódó események következtében, anélkül, hogy bárminemű előképzése lett volna a hatalom gyakorlására. Mások elfeledkeztek a kormányzásról, mivel túlzottan vonzóvá vált számukra a császári élet, a palotabeli mulatságok és a hatalmas gazdagság, miközben az ország irányítása háttérbe szorult.

A végletekig elmebajba süllyedt császárok közül is vannak olyanok, akik a hatalmat annyira magukénak tekintették, hogy elfelejtették Augustus „szelíd uralkodó” szerepét, és teljesen abszolút hatalmat gyakoroltak, elfeledkezve mindenféle normális emberi viselkedésről. Egyes császárok egyre inkább eltávolodtak a valóságtól, olyan hatalmat gyakorolva, amely csak fokozta bukásuk esélyeit.

Most, hogy tisztában vagyunk azzal, mi a császár, hogyan ismerhetjük fel a jót és a rosszat, nézzük meg néhány példát a legrosszabb császárok közül. De álljunk meg! Mielőtt belevágnánk a legrosszabb vezetők történeteibe, fontos egy pillantást vetni arra, hogyan választottam ki ő

Milyen hajtásrendszerrel működnek a tribrid hidrogén üzemanyagcellás járművek, és hogyan csökkentik a szén-dioxid-kibocsátást?
Hogyan működnek az AC elektromos áramkörök? – Az alapok és rezonancia
Milyen költségekkel járnak érzelmeink és hogyan befolyásolják az időnket és pénzünket?
Hogyan érdemes kommunikálni orvosi segítség kérésénél?
Hogyan válhat sikeressé egy írói módszer a tudományos írásban?