A Classmate Young Author verseny nem csupán egy írói megmérettetés volt, hanem egy olyan platformot teremtett, amely lehetőséget biztosított a fiatal tehetségek számára, hogy kifejezzék kreativitásukat és elmélyedjenek az írás világában. Az ITC Limited által indított verseny célja az volt, hogy a fiatalokat ösztönözze a történetírásra, és segítsen nekik felfedezni az írói tehetségüket. Ez nemcsak egy egyszerű iskolai rendezvény volt, hanem egy lehetőség arra, hogy a diákok elgondolkodjanak a történetek mögötti érzelmekről és mondanivalóról, miközben egy szórakoztató és ösztönző környezetben találkoztak a kreativitás határaival.

A versenyt először 2004-ben hirdették meg, és nemcsak egy egyszerű szövegírói megmérettetés volt. A verseny kiterjedt több indiai városra, és több mint 800 iskola diákjai vettek részt benne. A legjobb történeteket három órás időkorlát alatt kellett megírni, miközben figyelembe kellett venni az eredetiséget, a stílust, a történet felépítését és annak hatását az olvasóra. A verseny célja nemcsak a diákok írói tehetségének felfedezése volt, hanem annak bemutatása is, hogy a történetírás hogyan képes hatni a világra, hogyan jeleníti meg a társadalmi és érzelmi dinamikákat, és hogyan segíthet a fiataloknak megérteni saját belső világukat.

A legjobb történetek között olyanokat találhatunk, amelyek mélyebb érzelmi rétegeket és gondolatokat hoznak felszínre. Például, amikor a diákok a "Két perc a világ megmentésére" témájában írtak, a történetek nem csupán egy gyors megoldást kerestek, hanem elgondolkodtak a társadalmi felelősségvállalásról, az egyéni szerepről és az emberi kapcsolatokról. A "Miért érdemes mosolyogni?" című történetek pedig a pozitív érzelmek és a nehézségek közötti egyensúlyt boncolgatták, rávilágítva arra, hogy a világot nemcsak a külső történések formálják, hanem az egyéni belső állapotok is jelentős hatással vannak rá.

Az esemény során a fiatal szerzők nemcsak a történetírás művészetét tanulhatták meg, hanem arra is figyelmet fordítottak, hogy milyen fontos az önismeret, a környezetük és a világ megértése. A verseny segített abban, hogy a diákok saját magukat és világukat egy új szemszögből lássák, és megtanulták, hogy az írás nemcsak szórakozás, hanem eszköz is arra, hogy hatást gyakoroljanak a környezetükre. A történetek gyakran olyan mélyebb rétegeket érintettek, amelyek nemcsak a gyerekek világát, hanem a felnőttekét is formálják.

A verseny tanulsága az, hogy a fiatalok számára a történetírás nemcsak egy hobbi lehet, hanem egy komoly eszköz a világ megértésére és átalakítására. Az írás nemcsak szórakoztat, hanem arra is tanít, hogyan ábrázoljuk az érzéseinket és gondolatainkat világos, érthető formában. A Classmate Young Author verseny azt is megmutatta, hogy az írás miként segítheti a fiatalokat abban, hogy jobban megértsék saját magukat, és a világot is egy kicsit más szemszögből lássák.

A verseny révén a diákok egy új, kreatív lehetőséget kaptak, hogy formálják a világot maguk körül. Az írás hatékony eszköz lehet arra, hogy a fiatalok elmondják történeteiket, megosszák gondolataikat, és felfedezzék saját belső világukat. De az írásnak nem csupán önkifejezés a célja, hanem egy olyan eszköz is, amely segítségével a fiatalok érzékenyebbé válhatnak a világ társadalmi és érzelmi kérdéseire.

A verseny másik fontos üzenete, hogy nemcsak a tehetség számít, hanem az is, hogy hogyan dolgozunk a saját készségeinken. A diákok számára az írás nemcsak egy kihívás, hanem egy lehetőség arra, hogy fejlődjenek, megismerjék saját határaikat, és új módon gondolkodjanak a világban. Az ilyen versenyek segíthetnek abban, hogy a fiatalok felismerjék saját képességeiket és erősségeiket, miközben fejlődnek az írás és az önkifejezés területén.

A Classmate Young Author verseny tehát nemcsak az írói tehetséget hivatott felfedezni, hanem azt is megmutatta, hogy a fiatalok számára milyen fontos a kreativitás, a kifejezés szabadsága és az önismeret. Az írás segíthet a fiataloknak abban, hogy mélyebb megértést nyerjenek önmagukról és a világról, és hozzájárulhat ahhoz, hogy egyéni történeteik formálják a közösségük és a világ sorsát. Az ilyen események pedig csak erősíthetik a kreatív gondolkodás fontosságát a jövőben.

Hogyan találtam meg az élet értelmét a betegségben?

Felfoghatatlan fájdalom, düh és kétségbeesés hatása alá kerültem, amikor az orvosi vizsgálatok után megtudtam, hogy rákos vagyok. A testem, mely egykor erősnek és ellenállónak tűnt, most elgyengült, és úgy éreztem, mintha belsőn keresztül bomlana. Képzelj el egy olyan pillanatot, amikor az életed összes darabja szétfolyik, és az életed előre megírt végét látod magad előtt. Én pontosan ezt éltem át.

Az érzés, hogy valaki elvette tőlem az életemet, mintha Isten maga döntött volna úgy, hogy elvegyen mindent, amit szerettem. Hogyan történhetett ez? Miért én? A könnyek ömlöttek belőlem, miközben a szoba falait püföltem, hogy valami módon kiadhassam a fájdalmamat. Ugyanakkor volt ott valaki, aki csendesen, de erősen mellette állt – Alice. Ő volt az, aki nemcsak a szavak erejével próbált megvígasztalni, hanem jelenlétével is. Csendesen, de hosszan ott ült mellettem, és bár nem mondtunk semmit, éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

„Ne sajnáld magad, Jane!” – mondta Alice. „Nem a világ vége.” De nekem ez nem tűnt vigasztalónak. „Hogyan ne aggódjak, amikor tudom, hogy pár hónapon belül el fogok menni?” – válaszoltam dühösen, miközben a testem minden egyes idegére rátapadt a kemoterápia borzalmas ígérete. Olyan volt, mintha már láttam volna a jövőt: a halál közelített, és a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált.

De Alice szavai elültették bennem a reményt. Megpróbált felnyitni egy másik világot, ahol a remény nem csak üres szó, hanem esély a túlélésre. Ez nem azt jelentette, hogy nem voltam szomorú, nem azt, hogy nem voltam kétségbeesett. De elkezdtem más szemszögből látni mindazt, ami körülöttem történt. A világ akkor is folytatódik, ha a saját sorsomat már egy halálos diagnózis árnyékolja be. A következő napokban – amikor a kemoterápia terhe alatt a testem és a lelkem is meggyengült – megtanultam, hogy az élet nem csupán a test épségéről szól. Sokkal inkább arról, hogy hogyan állsz hozzá a kihívásokhoz.

Ahogy telt az idő, egy különös találkozás vált megváltássá számomra. Egy kisfiú, Simon, akit már láttam a kórházban, most egészségesen, boldogan közeledett hozzám. Olyan volt, mint egy napfény, ami hirtelen beragyogta a borongós világomat. Az a fiú, aki ugyanúgy rákos volt, mint én, most azt mondta: „Doktornő, ne aggódjon, imádkozzon Istenhez! Ha ő képes megteremteni a kék eget és a zöld fákat, akkor biztosan meg fog gyógyulni!”

Ez a mondat úgy ütött meg, mint egy villám: hirtelen ráébredtem, hogy bármi is történik, mindez része az életnek. Az élet nem csupán a fizikai fájdalomról szól. Az élet lényege abban rejlik, hogy hogyan találunk reményt és vigaszt a sötét pillanatokban is. Én már nem csupán a kemoterápiától való fájdalmat éreztem, hanem egy csodálatos ajándékot is: hogy még van időm, hogy megtapasztaljam a jót, hogy értékeljem a kis dolgokat, amiket korábban elfelejtettem.

Az igazi gyógyulás nem csupán a testben zajlik. Az ember lelke képes átvészelni a legnagyobb fájdalmakat, ha van benne remény és hit. Igen, a betegség fájdalmas és megterhelő. Azonban ha elfelejted azokat az apró dolgokat, amelyek a világot széppé teszik, akkor igazán megéled a legnagyobb vereséget. A kis dolgokban, mint a reggeli napfény, a friss levegő vagy egy kedves szó, ott rejlik az élet igazi értelme. Érdemes hinni a csodákban, a jövőben, abban, hogy holnap is lesz egy új nap, és hogy minden új nap egy új esélyt ad.

Endtext

Hogyan mentettem meg Julius Caesart – Egy váratlan időutazás története

Ahogy a vonatom elindult, az ablakon át figyeltem a tájat. A következő napok nem ígérkeztek túl szórakoztatónak, így úgy döntöttem, hogy addig elolvasom a szöveget, mielőtt a nagybátyámék házához érnék. Ha ugyanis a nagynéném kérdéseket tesz fel, nem szeretném, ha ostobának tűnnék. A könyvet kinyitva sóhajtottam. Az olvasás nem volt különösebben élvezetes, de megértettem, hogy könnyen megtanulhatom, amint átlátom a dolgokat. Ahogy a második felvonást befejeztem, a vonat lelassult. Ránéztem az órámra: három órája olvastam már. Kinéztem az ablakon, és megláttam nagybátyámat és nagynénémet, akik integettek a peronról. Amikor a vonat végre megállt, kiugrottam és rohantam feléjük. Bár a látogatásom célja nem tűnt túl izgalmasnak, elég volt egy pillantás a mosolygós arcukra, hogy biztos legyek benne: nem fogom megbánni, hogy idejöttem. Átöleltem őket, és nagybátyám felajánlotta, hogy elviszi a bőröndömet. Bár kicsit vonakodtam, engedtem neki. Ahogy közeledtünk a kocsihoz, megláttam egy kis pár barna szemet, amelyek a kocsiból figyeltek. Ő csak bámult rám, miközben közeledtem. A kis kutya, Brownie, a kocsi ablakánál ült, a farka szinte pörögve pörögött. Amint beszálltam, ráugrott rám, és végignyalta az arcomat. Imádtam őt! Ő volt a világ legjobb kutyája!

Miután beértünk a házba, rögtön felmentem a vendégszobába, ahol aludni fogok. Az ablakból csodálatos kilátás nyílt, és miközben oda sétáltam, hogy megnézzem, a hegyek ugyanúgy néznek-e ki, mint amikor utoljára ott jártam, meghallottam a nagynénémet, ahogy hív. Bementem a konyhába, ahol kemikáliák helyett egy igazi, mennyei illat fogadott: frissen sült csokis keksz. Miután megebédeltem, gyorsan visszatértem a könyvemhez. A Julius Caesar olvasása nem volt könnyű, de szórakoztató!

Azonban amikor már az egész este a könyvvel telt, és mindent megtettem, hogy jobban megértsem Caesar történelmét, valami szokatlan érzés kerített hatalmába. A hegyek fölötti tájat bámulva eszembe jutott: mi lenne, ha Caesar soha nem lett volna meggyilkolva? Mi lenne, ha Shakespeare sosem írta volna meg az életét? Milyen egyszerű lenne a dolgunk! Azok a diákok, akik nap mint nap Julius Caesar szenvedéseiről olvasnak, talán boldogabbak lennének. És mi lenne, ha én segíthetnék elkerülni azt a szörnyű eseményt? Ha megakadályozhatnám Caesar halálát?

Ez volt a pillanat, amikor egy szörnyű gondolat ötlött fel bennem. Mi van, ha én valóban képes vagyok megváltoztatni a múltat? Mi van, ha most, ezen az estén, egyedül én állok középpontban, és megmenthetem Julius Caesart?

Feljebb másztam a padlásra, ahol nagybátyám, a tudós, egy időgéppel várt rám. Az őszintén szólva furcsa gép egy olyan berendezésnek tűnt, ami akár a világot is megváltoztathatja. Kérdeztem tőle, hogy mi van benne, ő pedig egy misztikus mosollyal csak annyit mondott: „A legvadabb álmaid!” És akkor megértettem, mit mondott. Ez egy időgép volt! Nem tétováztam: azonnal be akartam próbálni.

Nagybátyám figyelmeztetett, hogy először ellenőrizni kell a gép működését, de én nem tudtam megállni a kíváncsiságomat. Megpörgettem egy kart, és azonnal éreztem, hogy valami megváltozik. A szoba körülötte elmosódott, a levegő vastagabb lett, és hirtelen a semmiből egy hatalmas város kéményei bukkantak elő. Itt voltam: Róma, i.e. 50 körül.

Kis idő múlva rájöttem, hogy teljesen más világban vagyok, mint amit a könyvekben olvastam. Az utcák üresek voltak, mindenki a Szenátusnál volt. Ahogy haladtam előre, a közeli térre érve láttam Brutuszt, Cassiust és több más politikust, akik éppen Julius Caesar ellen készültek. Rájöttem: ma lesz Caesar meggyilkolása.

Az én feladatom most már világos volt: meg kell akadályoznom, hogy Caesar meghaljon. Az egész világ történése, a jövő és a múlt kimenetele rajtam állt. Amikor a szenátorok közé léptem, megpillantottam Antóniust, és rögtön megosztottam vele a tudást, amit hoztam. Az ősi történelmi elbeszélések középpontjában nemcsak Caesar, hanem az egész Római Birodalom megmenekülése állt.

A történet végén – csupán két perc alatt – sikerült megváltoztatni a történelem menetét. Caesar életben maradt, a Római Birodalom nem omlott össze, és az iskolai tananyagok sosem változtak volna.

A történetem végén éreztem, hogy amit tettem, az nem csupán engem változtatott meg, hanem egy egész kor történelmét. Most már tudtam: a történelem valóban egy mozgó vonat, és mi mindannyian utasok vagyunk rajta.

Hogyan válhat egy mesterséges rost az emberiség fenyegetésévé?

A hajnal még csak dereng, a hegyek feketén rajzolódnak az andoki égen; fél óra a napfelkelte. Egy egyszerű helikopterleszálló várakozik, mikor a látóhatáron fekete pont növekszik — egy Sukhoy-113, orosz katonai designt idéző váz. Leszállás után egy idős, tekintélyt sugárzó férfi lép ki; a kitűzőjén: Mikhail Tarkorovsky, a moszkvai védelmi laboratórium molekuláris osztályának vezetője. A szűk kabin egy liftként süllyed a föld alatt: a világ legbiztonságosabb, legtitkosabb komplexumába vezet. Arca kifejezéstelen; belépve egy laboratóriumba találja magát, ahol csövek, lombikok és ezerféle reagensek sorakoznak. Lou Xing, a kínai kutató, nyugodt szenvedéllyel veti fel: „A metanolon végzett kísérletek meglepőek. Forradalmat hozhatnak, ha működik.”

Tarkorovsky rögtön gúnyos és megvető: a metanolról, a formalinról beszél, amely csupán holttestek tartósítására alkalmas. Xing azonban bemutatja a gépet: egy áramütés, 22 000 volt átvezetése a lombikon. A folyadék remegni kezd, egy szál képződik, majd nő, nő — míg az egész folyadékból egy rost lép elő. Meghúzza a kart: a növekedés leáll. Tarkorovsky arcán szellemszerű ámulat; Xing hideg magabiztossággal kínál együttműködést Omega Bázison.

Két évvel később a szerkezet továbbfejlődik: Tarkorovsky új technikája hosszabb, tartósabb láncokat hoz létre. A metanol önmagában problémás: a két molekula reakciója maradék hidrogént ad, mely korrodáló hatásával szétszakítja a láncot. A megoldás: oxigén bevezetése, amely a hidrogént vízzé alakítja — és a rost stabilizálódik. Egy gombnyomással rost terem, nincs több gyapottermesztés vagy gyapjú: elektromosság, és kész az anyag.

Kaliforniában egy másik laborban az elképzelés tovább születik: hogyan tároljon a rost elektromos energiát, hogy ne kelljen folyamatosan be- és kihúzni a hálózatot. Aminosavak, köztük a lizin kipróbálása következik. Sikere is lesz, de katasztrofális melléktünettel: egy kísérlet robbanásszerűen kicsap, a rost kontroll nélkül növekszik, folyamatosan szívja az áramot, osztódik, két sérülésből két egyed lesz, és huszonnégy óránként energiát igényel.

A fertőzés globálissá terebélyesedik: több ezer replikáció, az ENSZ Biztonsági Tanácsa vészül összehívva. A rost csak két dologra van kötve: oxigénre és elektromosságra. Ellenáll a fizikai sérülésnek, egyszerűen leveti sérült részét és folytatja növekedését; ha kettéosztják, mindkét rész tovább nő. A javaslat — az oxigén elvonása — egyfajta kémiai logikán alapul: ha az oxigén hiányzik, a korrodáló hidrogén ott marad és megállítja a növekedést. Világszerte lángszóró-századok szerveződnek: égő kerozinnal elfojtani a rostot úgy, hogy a láng elhasználja a környező levegő oxigénjét. Hirtelen, villámgyors műveletek, Borneótól Alaskáig; a tűzvonalak precízen irányítottak, és eleinte megsemmisítik a rostok nagy részét. De a szükség új utakat hoz, és a probléma visszatér.

Miért fontos a mosoly minden nap?

Martha elcsukló hangon azt mondta: „Biztos valami tévedés történt.” „Köszönöm, hogy megmentetted a nagypapám életét.” Ott álltak, átölelték egymást, könnyeik szüntelenül folytak. Amikor elváltak egymástól, még mindig nem tudták megállítani a könnyeket, de az idős férfi unokájának arca gyönyörű mosolyra húzódott, egy olyan mosolygásra, amely még a könnyein keresztül is ragyogott, egy mosoly, amely képes lett volna meghódítani a világot. „Gyere,” mondta, „Meséljünk a nagypapának.” „Ó, nem,” mondta a másik kislány. „Nem szabad.” „De igen, szabad,” mondta Martha határozottan, és a nagypapa felé terelte. „Nézd, ki van itt, nagypapa,” mondta halkan. Az idős férfi nagy nehezen megmozdította a fejét, hogy odafigyeljen, ahol a kislány állt, akinek szemeiben könnyek csillogtak. A kislány, aki végig ott volt vele az egész éjszakán, és aki megmentette az életét. „Mi a neved?” kérdezte Martha. „Elsie,” válaszolta. „Nagypapa, Elsie megmentette az életed,” mondta Martha finoman. „Ő volt az, én csak most jöttem.” Elsie aggódva nézett az idős férfire. Haragszik? Bántja? De amit látott, az könnyet hozott a szívére. Nincs semmi olyan bájos és szívmelengető, mint egy idős, idős férfi mosolya. Elsie Martha-ra nézett, aki mosolygott. „Látod, mennyire örül?” mondta. Elsie is mosolygott. „Elsie, ugye a nagypapám a tiédre emlékeztetett?” kérdezte Martha. „Nem,” mondta Elsie. „Az enyém akkor halt meg, amikor még meg sem születtem. Nincs nekem.” „De van,” mondta Martha. „Az enyém a tiéd.” És ismét ölelkeztek. És én soha nem fogom megtudni, miért, de ez valamiért mégis okot adott Elsie-nek arra, hogy örökké mosolyogjon.

Naponta sokszor mosolygunk. Minden mosoly szép, minden mosoly kedves. De amikor egy mosoly váratlanul, teljes szívből jön, tele érzelemmel, akkor az igazi mosoly. Amint idehoztak, tudtam, hogy hibát követtek el. De azt is tudtam, hogy az idős férfinek szüksége van az unokájára, és hogy nincs abban az állapotban, hogy megértse, hogy nem én vagyok ő. Szüksége volt rám, ezért ott maradtam – mondja Ramya Rajan. A tizenhat éves lány, aki a bangalore-i National Public School diákja, egyszerű filozófiával rendelkezik. Úgy véli, hogy az élet egy fagylalt, amit meg kell enni, mielőtt elolvad. Számos érdeklődési köréből fakadóan – a könyvektől kezdve, a zenén át, a szörfözésig – életét ezek az apró, de fontos dolgok színesítik. Habár még nem döntötte el, hogy mi lesz a karrierje, a lehetőségek a szűkebb körre szűkültek: újságírásra vagy menedzsmentre. Az írás számára egy erőteljes eszköz a mondanivalója átadására. Történetének középpontjában az életben elszenvedett kudarcok és azok megváltoztatásának lehetősége áll. Inspirációt merített Paulo Coelho „A Alkimista” című művéből és Jane Austen „Büszkeség és balítélet” című regényéből. Üzenete mindenki számára: „A boldogság ragályos. Kezdj egy járványt még ma!” Szereti új barátokat szerezni, és gyenge a csokoládé iránt.

Az igazi mosolyok egyre ritkábbak. Az emberek hajlamosak mosolyogni, amikor valami kedves történik, de a legértékesebb mosolyok akkor születnek, amikor nincs oka mosolyogni. Az életben mindenki számára adódhatnak olyan pillanatok, amikor fájdalommal teli a mosoly. Lehet, hogy a gyermeked elesik, miközben éppen most tanul járni, és te sírsz vele, de mégis ott a mosolygás a szeretetből, amit a szülői kéz ad. Ugyanígy történhet, hogy egy súlyosabb betegség során egy megváltozott élethelyzetben a szülő, aki elveszíti a képességét, hogy önállóan járjon, próbálja valahogyan átadni a reményt a gyerekének. A mosoly ekkor új jelentéssel bír: nemcsak öröm vagy hálát kifejező érzelem, hanem egy szimbólum, hogy a szeretet és az együttérzés minden körülmények között képes túlélni.

Bármennyire is fájdalmas egy nehéz sors, amivel egy gyerek vagy felnőtt küzd, nem szabad elfelejteni, hogy a mosoly a legtöbb esetben nem a boldogság, hanem a tiszta, őszinte érzelem megnyilvánulása. A legnagyobb ajándék, amit adhatunk egymásnak, az egy mosoly. De nem bármilyen mosoly. Az igazi, önzetlen mosoly, amit nem egy külső körülmény, hanem a szív indít el.

Ahogy Ramya meséli történetét, a nehézségek és a fájdalom ellenére is megmaradt a remény, és minden új mosoly egy lépést jelentett a felé, hogy újra felfedezze a boldogságot. Ez a történet emlékeztet minket arra, hogy bár a fizikai korlátaink néha meglephetnek, az érzelmi erőnk és a szeretet mindig képes megváltoztatni a világunkat, és megtalálni a boldogságot még a legnehezebb időkben is. És a mosoly, amit megosztunk másokkal, az a legnagyobb ajándék, amit mi magunk is adhatunk az életnek.

Hogyan alakította a könyvkiadás a bűnügyi irodalom megítélését és fejlődését?
Hogyan segíthet egy többnyelvű szótár a nyelvtanulásban?
Miért tekinthető Benoît de Boigne uralma az északi India egyik utolsó stabil korszakának?