Miért vezetett a neoliberális politika társadalmi kizáráshoz és populista lázadásokhoz?

A neoliberális politika nemcsak hogy elszakadt azoktól a szenvedésektől és nyomorúságtól, amelyeket önmaga okozott, hanem egy zárt és arrogáns politikai elit kialakulását is eredményezte, amely meg volt győződve arról, hogy „a tájékozatlan köznép nevében” cselekszik. Ez a hozzáállás végül Wolfgang Merkel szavaival élve „a jogfosztottak lázadását” hozta létre. Számos politikai felkelés mutatta meg, hogy a neoliberalizmus legitimitási válságban van, amelyet tovább mélyített a brit Brexit, Donald Trump megválasztása, a francia Nemzeti Front támogatottsága, valamint az erős jobboldali populista mozgalmak felemelkedése világszerte, különösen Brazíliában, Magyarországon és Indiában.

Mint affektív menedzsment rendszere, a neoliberalizmus olyan kultúrát teremtett, ahol mindenki a saját érzései, érzelmei és privatizált térben létezett. Ennek következtében a jogos politikai igények csak egyéni vagy családi szinten jelentek meg, a társadalmi csoportok szerepe eltűnt. A hatalom kiszakadt a társadalmi szférából, és szinte kizárólag a vállalati és politikai demagógok kezébe került, akik önös gazdagodásuk érdekében használták azt. A hatalom egyre inkább izmos autoritásként jelent meg, amely „a rend, határok biztosítására és a hanyatló középosztály és munkásosztály növekvő haragjának elterelésére” szolgált. Mindkét társadalmi réteg egyre inkább másokat – bevándorlókat, kisebbségeket, „külső” támadókat, terroristákat vagy menekülteket – tette felelőssé saját nyomorúságáért és elszegényedéséért.

A liberális-individualista nézetek elvesztették legitimációjukat, mivel nem hajlandók felelősségre vonni a kapitalizmus mögöttes struktúráit és a „minden a győztesé” logikát. Ez a rendszer a társadalmi felelősség és etikai normák elutasításával a kegyetlenség és neheztelés kultúráját teremtette meg, amely megvetéssel fordult azok felé, akiket osztályuk, rasszuk, etnikumuk, szexuális orientációjuk vagy vallásuk miatt „mássá” minősítettek. Ez a kultúra hatalmas képmutatással, számtalan elhallgatott erőszakos eseménnyel, nagy vagyoni koncentrációval, túlzott megfigyeléssel és a bioszféra folyamatos kizsákmányolásával jellemezhető.

A neoliberális világkép szerint a munkanélküliek, szegény fogyasztók, vagy a piac számára értéktelen emberek „eldobhatóak”. Ezeket egyre inkább anti-humanitásként, megismerhetetlen, arc nélküli félelem- és kórképszimbólumként kezelik – például az Egyesült Államokban az irreguláris bevándorlókat vagy Európában a menekülteket –, akiktől megvonják a legalapvetőbb jogokat, és akiket az állami erőszak borzalmainak tesznek ki.

A neoliberális politika így politikai és társadalmi halál gépezetté vált: olyan tereket hozott létre, ahol az „nem kívánatos” embereket bántalmazzák, ketrecekbe zárják, gyermekeiktől elválasztják őket, és súlyos emberi jogi sérelmeket szenvednek el. Az ilyen kizárás alá eső emberek állandó veszély és kockázat közepette élnek, társadalmi funkciótól megfosztva, akiket Étienne Balibar „az emberiség halálzónáinak” nevez. Ez a 21. századi munkahelyi rendszer az elimináció és a halál árnyékában működik, az irracionalitás abszolút diadalára épülve.

A neoliberalizmus új politikai formációjában a régi kizsákmányolás mellett megjelent a rasszista és társadalmi tisztogatás politikája is, amely egész népességeket zár ki az etikai megítélésből, társadalmi elhagyatottsági zónákat hozva létre. Ebben az új világban egyesül a pénztőke és a háborús kultúra, ami a morális és politikai összeomlás jele, ahol a jóléti államot gazdasági nacionalizmus és növekvő börtönállam váltja fel. Az élet mindennapjainak militarizálódása, a rendőrség felfegyverzése, a társadalmi problémák kriminalizálása, a megfigyelőállam felemelkedése, és a háború a fiatalok, bevándorlók, muszlimok és más, az állam ellenségének tartott csoportok ellen mind ennek a válságnak a tünetei.

Donald Trump elnöksége alatt a háborús és erőszakos retorika vált az uralkodó eszközzé a politikai döntéshozatalban és az ellenvélemények dehumanizálásában. A neoliberális háborús kultúra eredményeként a munkás- és középosztály helyzete tovább romlott, miközben a gazdagok adócsökkentése, a közszolgáltatások kiszervezése, a szakszervezetek elleni támadások, a közjavak forrásainak csökkentése és a közszolgáltatások privatizálása folytatódott. A közvagyon és szolgáltatások gazdagok, hedge fund menedzserek és vállalati elit kezébe kerültek, miközben a kulturális intézmények, köztük a digitális, nyomtatott és elektronikus média is vállalati ellenőrzés alá került. A jobboldali populizmus felemelkedésében alulbecsült tényező a média elfoglalása autoriter populisták által, valamint a független, digitális és ellenzéki újságírás elleni politikai támadások.

A 2008-as világgazdasági válságért a neoliberalizmust felelőssé teszik, de kevésbé ismert, hogy a kapitalizmus extrém formájának struktúrális válsága nem vált ki megfelelő szubjektív válságot a társadalmi képzeletben, így reakciós jobboldali populista mozgalmak születtek. A gazdasági összeomlás emberi életet tördelő és romboló hatásai mellett a társadalmi szerződés és a közös szerepek, normák és közjavak iránti igény is megszűnt, így a „társadalmi” elvesztette szolidaritás, párbeszéd, politikai kifejezés, ellenállás és politika terepét. Az egyéni felelősségvállalás helyébe a megosztottság és a gyűlölet pedagógiája lépett, amely a reakciós kulturális hagyományokat, militarizált határokat, előítéleteket és szélsőséges nacionalizmust támogatta, miközben külföldieket tette felelőssé a társadalmi problémákért.

A közélet eltűnésével, a közösségi kötelékek gyengülésével és a társadalmi ellátások megszűnésével megerősödött a törzsi lét és kizáró közösségek világa, amelyek az ultranacionalizmus oltárán feláldozzák a demokratikus értékeket, az egyenlőséget és a társadalmi igazságosságot. A neoliberális rendszerben a társadalmi szféra visszafejlődött egy privatizált vásárló társadalommá, ahol az egyének atomizálódtak, elszigetelődtek, és eltávolodtak attól a társadalmi kapcsolatrendszertől, amely megadná a társadalmak igazságosságának és jóságának mércéjét.

Fontos megérteni, hogy a neoliberalizmus válsága nem csupán gazdasági vagy politikai jelenség, hanem mély társadalmi és kulturális átalakulás, amely alapvetően megváltoztatta az emberi kapcsolatok szerkezetét, a közösség és a társadalmi felelősség fogalmát. Ez a rendszer olyan kizáró mechanizmusokat hozott létre, amelyek a társadalom bizonyos csoportjait nem csak anyagi értelemben fosztják meg jogaiktól és életlehetőségeiktől, hanem szimbolikusan is halálra ítélik őket a társadalmi térből való kitagadás révén. Ez az új társadalmi rend a kizsákmányolás, a megfigyelés és az erőszak háromszögében működik, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az emberi méltóság és az etikai közösség fogalmát.

Hogyan alakítja a jobboldali populizmus a társadalmi diskurzust?

A jobboldali populizmus egyik kulcsfontosságú eleme a "nép" fogalmának leegyszerűsítése és a politikai ellenfelek elutasítása. A populista diskurzusban a nép egy homogén egységként jelenik meg, amely kizárólag a vezető akaratát képviseli. Ezzel szemben minden ellenállást nemcsak illegitimnek tekintenek, hanem az ellenség területének is. A populista vezetők által hirdetett egység azt az illúziót kelti, hogy a társadalmi különbségek eltűnnek, és mindenki egy közös cél érdekében dolgozik, miközben valójában a különböző identitások, érdeklődési körök és ellenállási módok eltüntetésére törekednek. A populizmus egyszerűsített diskurzust használ, amely elkerüli a komplexitást, a párbeszédet és az összetett társadalmi problémák mélyebb megértését.

Egyes populista vezetők, mint Donald Trump, ugyanakkor kemény kritikát fogalmaznak meg a globalizáció és a pénzügyi elit ellen, miközben valójában olyan politikákat valósítanak meg, amelyek a gazdagok hatalmát és neoliberális elképzeléseit erősítik. Az olyan adócsökkentések, amelyek leginkább a gazdagokat érintik, és a jóléti állam fokozatos felszámolása, jól példázzák, hogy a populista diskurzus gyakran a pénzügyi elit érdekeit szolgálja, miközben a "nép" nevében történő politizálást hirdeti. Ezzel a populista vezetők a társadalmi feszültségeket kihasználva saját hatalmukat kívánják növelni.

A populizmusban a "nép" fogalma egy olyan illúziót teremt, amely figyelmen kívül hagyja a társadalom sokszínűségét. A különböző csoportok és azok érdekei, valamint az azokkal kapcsolatos ellenállások és harcok elmosódnak a központi vezető által hirdetett egység diskurzusában. Ez a diskurzus gyakran leegyszerűsíti a társadalmi problémákat, és a valóságos kérdéseket szimpla, naiv egységképző politikai üzenetekké alakítja át, amelyek elvonják a figyelmet a valódi társadalmi és gazdasági igazságtalanságokról.

A jobboldali populizmus beszéde egyszerűsített és demagóg. A komplex politikai kérdések helyett az egyszerűség és a közvetlen, közvetlenül irányított politikai üzenetek dominálnak. Ez a megközelítés azt sugallja, hogy a társadalmi problémák megoldása egyedül a vezető "akaratának" függvénye, miközben elnyomja a társadalom különböző csoportjainak hangját. Az ilyen diskurzusok azt is megakadályozzák, hogy a társadalom valós kérdéseiről, mint a nemi, etnikai és osztálybeli egyenlőtlenségek, valódi párbeszédet folytassanak.

A jobboldali populizmus gyakran az ellenségképzést használja, hogy elterelje a figyelmet a valódi politikai és társadalmi problémákról. A belső ellenség démonizálása és a társadalom különböző rétegei közötti szakadékok kiélezése lehetőséget ad arra, hogy a populista vezetők és támogatóik elnyerjék a tömegfigyelmet, miközben valójában a társadalmi igazságosság és a demokratikus értékek elpusztítására törekednek. A populizmus eszméje abban is megmutatkozik, hogy figyelmen kívül hagyja az olyan alapvető értékeket, mint a méltányosság, az igazságosság és a közösségi felelősségvállalás, helyettük a "végső megoldásokat" és a hatalom koncentrálását célozza.

A populizmus elnyomó jellege mellett azonban fontos kiemelni, hogy nem csupán destruktív, hanem egyfajta mentális és politikai válaszként is értelmezhető, amely a gazdasági és társadalmi feszültségek közepette erősödik. A nehézségek és a csalódottság érzése könnyen teret adhat a populizmushoz, amely a politikai impotenciát és a bizonytalanságot úgy ábrázolja, mint az egyedüli válasz a globális problémákra. A populista diskurzus átalakítja a történelmet és az ideológiákat, hogy egyszerű, jól érthető, mégis veszélyes válaszokat adjon a komplex társadalmi kérdésekre.

Mindezek mellett fontos észrevenni, hogy a populizmus, különösen a jobboldali változata, nemcsak a politikai táját alakítja át, hanem mélyebb hatással van az egyéni és közösségi identitásokra is. A "visszafelé irányuló" politikai diskurzus, amely a múltba tekint, ideológiájában a nacionalizmus, a rasszizmus és a xenofóbia újrateremtésére törekszik. A politikai identitás a nemzet határain belülre szűkül, miközben a társadalmi igazságosság, a szolidaritás és az együttműködés alapelvei háttérbe szorulnak. A jobboldali populizmus tehát nemcsak politikai rendszerként, hanem egyfajta kultúrális és társadalmi fenoménként is megjelenik, amely a társadalom eszményeit, hagyományait és jövőképét is újraírja.

A demokrácián túl: A kapitalizmus, rasszizmus és társadalmi átalakulás kérdései

A társadalmi átalakulás és a politikai küzdelem ideje elérkezett. A rendszerek, amelyek a közegészségügyet, az árukat, a szolgáltatásokat, a szociális védelmet, az emberi jogokat és a demokráciát szolgálják, nemcsak az alapvető társadalmi igényeket elégítik ki, hanem a legsebezhetőbbek – a precariátus, a migráns munkások, a kisgazdák, az őslakos népek, és különösen a nők, akik gyakran az elsődleges gondozók – számára is biztosítaniuk kell az alapvető védelmet és esélyeket. Ez az időszak arra ad lehetőséget, hogy társadalmainkat és országainkat az egyenlőség, az igazságosság és az emberi jogok univerzális megvalósítása felé alakítsuk, szolidaritást építve és gazdasági, politikai rendszereket alapozva a semmiből.

A kapitalizmus rögzített kapcsolata a rasszizmussal nem elvonatkoztatható a politikai küzdelem emancipációs fogalmától, ahogyan azt teoretikusok, mint Angela Davis, Robin D.G. Kelley és Cedric Robinson is hangoztatták. A kapitalizmus nem csupán gazdasági rendszer, hanem rasszista kapitalizmus is, amelyben a faji megkülönböztetés és a társadalmi egyenlőtlenség mélyen összefonódnak. A szociális mozgalmak számára kulcsfontosságú, hogy képesek legyenek olyan népi oktatás és kritikai pedagógia megalkotására, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy megértsék a rasszizmus, a heteropatriarchia és a kapitalizmus összefonódását.

A rasszizmus és a kapitalizmus közötti rút kapcsolat, valamint az amerikai fehér felsőbbrendűség friss változatai nem választhatók el a neoliberalizmus fasizmusának rendszerétől, amely bűnös módon termel emberi nyomorúságot, kizsákmányolást, kizárást és halált. A társadalmi átalakulás bármely életképes elképzelése szükségszerűen összekapcsolódik a nemzetközi küzdelmekkel, hogy láthatóvá váljanak más formái az ellenállásnak, miközben elismerjük, hogy az állam nem az egyedüli hatalmi és reformhelyszín, különösen annak fényében, hogy globális forradalmi programot kellene kidolgozni.

A szabadság és az igazságosság közötti kapcsolat újragondolása elengedhetetlen. A szabadságot nemcsak mint a társadalomból való kiemelkedés jogát kell érteni, hanem mint annak lehetőségét, hogy részt vegyünk és alakítsuk azt. A szabadságot nem szabad leegyszerűsíteni, és nem lehet csupán az egyén felemelkedésére korlátozni. Az igazi szabadság nemcsak politikai és személyes jogokban, hanem gazdasági jogokban is megnyilvánul. A gazdasági és faji igazságosságért vívott küzdelem nem folytatható, ha nem terjesztjük ki a szabadság fogalmát a gazdasági jogokra is. A személyes és politikai jogok kulcsfontosságúak, de jelentéktelenek, ha az egyén cselekvőképessége mindössze a napi túlélésért folytatott harcra korlátozódik.

A szociális jogok alapvetőek minden olyan érvényes cselekvőképesség és állampolgári jog megértéséhez, amely a közösségi jogok, mint a szakszervezetek megerősítése, a választójog védelme és kiterjesztése, a tömeges börtönbe zárás megszüntetése, az őslakos jogok tiszteletben tartása, az orvosi és diákhitelek eltörlése, a társadalombiztosítás védelme és kiterjesztése, a szakszervezeti jogok védelme, valamint az egyetemes egészségügyi ellátás biztosítása terén valósulhat meg. Ezen jogok védelme a közös célok és szolidaritás megteremtését szolgálja, amelyek új formái az intézményi és tudásalapú kapcsolatoknak alapot adnak a társadalmi változásokhoz.

Az igazságosság és a szabadság eszméjének kibővítése nem csupán jogi küzdelem kérdése, hanem új közösségi terek és intézmények létrehozásának kérdése is. Ezekben a közösségi terekben kell megteremteni az új típusú szolidaritás alapjait, és lehetőséget adni a kritikai gondolkodásra. Az együttérzés, a közösségi tudás és a történelmi emlékezet értéke kiemelkedő szerepet kapott a mostani generációk forradalmi törekvéseiben. A szolidaritás politikájának mélyreható fontossága alapvető, mivel ez az eszme az igazságosság és a társadalmi egyenlőség iránti harc központi eleme.

A történelmi memória és a morális tanúságtétel kulcsfontosságú a modern társadalmi mozgalmak számára. Az amerikai társadalomban tapasztalható erőszak és elnyomás hosszú történelmi örökségére visszatekintve, ezen mozgalmak számára szükséges a történelem alapos megértése, hogy ne csupán a jelen problémáit oldják meg, hanem képesek legyenek új, igazságos társadalmi formák elképzelésére. A történelmi kontextus nemcsak a múlt történéseinek felidézése, hanem az azokból fakadó tanulságok és azok alkalmazása a jövőbeni társadalmi fejlődésben.

A jövő átalakításának kulcsa nemcsak az aktuális rendszerek megzavarásában rejlik, hanem egy radikális jövőképben, amely összhangban van az egyenlőség, az igazságosság és a társadalmi jólét iránti harccal. A szolidaritás alapjainak megteremtése és a demokratikus és szocialista társadalom iránti vágy a központi elem, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. A világ radikális újraformálásához bátorságra van szükség, hogy megkérdőjelezzük a jelenlegi rendet, és olyan új társadalmi és gazdasági struktúrákat hozzunk létre, amelyek mindenki számára biztosítják a szabadságot és egyenlőséget.