Az élete szenvedélye a balett volt. Levelek, könyvek és autogramokkal díszített portrék gyűjteménye állt rendelkezésére a világ legnagyobb táncosairól. Míg beszélt, pörögött és ugrált, nem törődve a kalapjával vagy kabátjával. „De Moszkva olyan messze van,” sóhajtott. „Nincs is fogalmad, mi itt élni a semmi közepén. Az utolsó balett-társulat, amely Omszkba jött, több mint egy éve volt—és, jaj, szörnyűek voltak.” Egyetértettem vele. Ismertem egy New York-i férfit (John, aki a raktárunkban dolgozott), aki hasonló unalomban szenvedett, mikor a nagynénjénél volt Minnesotában. Tolya meghívott a lakásába, hogy megnézhessem a nagy Bondaryov autogramját. „Imádkozzunk, hogy ne engedjék ki az országból,” mondta nekem, „mert a nagy táncosaink mind a Nyugatra szöknek. És akkor, tudod, már soha nem látnám Bondaryovot, még ha Moszkvába is mennék, de azt hidd el, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyakran odautazzak.”

Egy kanyargós utcára tértünk, ahol a szél néhány elszáradt levelet kergetett, amelyek lassan emelkedtek és estek a sarkokban. A lakás egy nagy, modern épületben volt, amely semmilyen úthoz vagy járdához nem csatlakozott. A bejárathoz egy udvaron keresztül és egy romhalmaz mellett lehetett eljutni. „Építkezés,” magyarázta Tolya. A homlokzaton repedések és foltok voltak mindenütt, a korrodált korlátokból pedig rozsdafoltok estek, mint barna vízesések, emelet után emelet. A bejárat fölött egy hosszú, piros-fehér banner hirdette: „50 ÉV A FÉMIPARI TERMELÉS SZÖVETSÉGE ‘KÁUKÁZUS’”. Bent több lépcsőt másztunk, míg végre találkoztunk egy kövér nővel, Irena Matvjeyevnával, és egy napos mosollyal rendelkező, rövidebb nővel, Dorotyeya Vassilyevnával. Tolya apja, Szergej, a konyhaasztalnál ült és lusta kézmozdulattal köszöntött minket. Nem tudtam meg, hogy Irena Matvjeyevna és Dorotyeya milyen kapcsolatban állnak Tolyával, de úgy tűnt, hogy helyettesítik az édesanyját, akinek a fényképe egy ezüstkeretben ott állt a komódon.

A legfontosabb dolog, amit ebben a kis lakásban megértettem, hogy bár minden apróságban a szomszédos társadalom a szokásos helyi szürkeséget, unalmat és szegénységet mutatta, az emberek nem csupán túlélni próbáltak, hanem élni akartak. A létezésük egyedülálló módon összefonódott az apró, mindennapi dolgokkal—amikor a család tagjai egymás iránti gondoskodásában és szeretetében együttműködtek, miközben látszólag semmi sem történik körülöttük. Irena Matvjeyevna és Dorotyeya apró dolgokkal foglalkoztak: az étkezés idején egymásra mosolyogtak, vagy próbálták befolyásolni, mit gondolok a helyi élet nehézségeiről. Nem voltak nagy vágyak, de a mindennapi kapcsolódások és szertartások megadta az emberek számára azt, amit megérdemeltek: valami megfoghatót, valami, ami emlékeztette őket arra, hogy ők is értékesek.

Amikor a fiatal, szőke Bondaryov autogramját néztem, mélyebb érzés fogott el. Az aláírás egy profilt ábrázolt: egy szálas, világos hajú férfit, aki tisztán és megnyugtatóan pillantott rám. Egy világos aura vette körül, amely talán a művészet felemelő erejét is megtestesítette, ami, bár Omszkban vagyunk, mindent átformálhat. Tolya romantikusnak tűnt, aki olyan egyedülálló figyelmet szentelt minden apró részletnek, hogy képes volt elfelejteni mindent, ami körülötte zajlott, csak hogy a tánc lényegét kövesse. Mi más is maradt volna, ha nem az álom világának hódolása? A szomorú, egyszerű életformák és az apró szépségek védelme közötti ellentétben Tolya keresett valamit, amit nem talált meg Omszk más valóságában. A romló házak, a kopott utcák és az elhagyott ételek között úgy tűnt, hogy mindössze egyetlen válasz létezik: a szenvedély, ami a művészetekben és a személyes történetekben rejlik.

A legmélyebb gondolat, amit érdemes hozzátenni, hogy a valóság és az elképzelt világ közötti különbség nem csupán fizikai, hanem lelki is. Míg az egyik ember a csillogó Moszkvát vagy Leningrádot keresi, addig a másik az egyszerű életben, apró vágyakban és a megszokott, de fontos dolgokban találja meg saját helyét. Omszkban élve az ember az álmait egy olyan társadalom peremén valósíthatja meg, amely minden más, de mégis elérhető, ha valóban hisz benne. Az igazi kihívás nem a körülményekben van, hanem abban, hogy az ember hajlandó-e a belső világával összhangba kerülni, bármilyen helyen is találja magát.

Miért választották az idegenek a Földet?

A vízen úszó hulladék, szalmacsomók lebegtek, miközben a szél halkan suttogott. Borongós hely volt, gondoltam. Miért pont ezt a helyet választották az idegenek az inváziójukhoz? Az úszó szalmadarabok, amelyek a rakpart széléhez gyűltek, lassan felemelkedtek, mintha nem is vizesek lettek volna, hanem szárazak, mint a poros padláson száz évig elfeledett szőnyegek. „Hát, azt hiszem, most jött el az ideje,” mondtam magamban, mikor a szalmacsomók egyre magasabbra emelkedtek, egyre inkább makraméfonalakká formálódva, és úgy lebegtek mellettem, mint valami felfüggesztett hálók. A magasságuk legalább nyolc lábnyi volt, ami szinte már fenséges hatást keltett. Megköszörültem a torkom, próbálva elővarázsolni valami értelmes választ.

„Miben segíthetek?” kérdeztem, meglepődve, hogy hangom mennyire halkan sziszegve szólalt meg.

„Mi van itt, ami más?” suttogta a legközelebbi makramé. „Más, mint mi?” válaszoltam. A makramé egy fanyar hangot adott ki, és azt mondta: „Jól válaszoltál. Jobban nem is válaszolhattál volna.” Úgy tűnt, mintha várna, hogy folytassam. Kérdeztem tőle a fajuk nevét. Oldalirányú mozdulatot tett, ami valószínűleg azt jelentette, hogy a kérdés vagy nem helyénvaló, vagy irreleváns. Az egyéni nevét kérdeztem, úgy, mintha egy társadalmi eseményen mutatkoznánk be. Ismét megrázta a fejét, de – természetesen – fej nélkül. Egy galamb repült el mellettünk.

„Ez egy galamb,” mondtam, próbálva többet tudni a galambokról. „Kukoricát, kenyérdarabokat esznek, szinte bármit; az épületeken telepednek meg, a városokban.”

„Van prospektusuk?” kérdezte a makramé. Némán néztem rá. Prospektus galambokról? A makramé sóhajtott. „Úgy tűnik, nekünk kell megoldanunk a dolgokat. Van valami javaslatod?”

„Úgy érti—látnivalók?” Most már megértettem: turisták voltak, és útvonaltervet kértek. Mi is van a Földön, amit ajánlhatnék? Próbáltam végiggondolni. „Van egy Rushmore-hegy, melynek oldalába arcokat faragtak. Igaz, nem ezen a kontinensen, hanem...”

„A Tikafa Kettőn,” suttogta a makramé fáradtan, „van egy hegyvonulat, amely több százezer mérföld hosszan terül el, és egy fekvő női Vor faj egyenletes alakját formázza. A Vor pilóták képesek megpillantani ezt a felhők nélkül, félmillió mérföldről is.”

„Ne is említsük Yv-t és Solog B-t,” morogta egy másik makramé, amely inkább egy összegubancolódott felmosóhoz hasonlított. „És persze Moofnakorbot.” Több makramé bólintott lehangoltan.

Épp mondani akartam, hogy nekünk van egy Grand Canyonunk, de hamar rájöttem, hogy valószínűleg a válasz ugyanaz lenne. Ha ezek az idegenek már bejárták az egész galaxist, aligha érdekelheti őket bármely földi látványosság. Valószínűleg láttak már hasonlókat, talán sokkal grandiózusabbakat is, és valószínűleg többször. Megértettem őket.

„Talán,” javasolta az első makramé, bár semmilyen reménnyel, „a bennszülötteknek különleges szokásaik vannak.”

„Talán,” mondta a felmosószerű makramé, „a történelmetekben van valami hihetetlen egybeesés.”

Megráztam a fejem, és ők is megrázták (figurálisan, természetesen, hiszen nem volt nekik fejük). Aztán egy hang szólalt meg az agyamban: „Kinek az oldalán állsz, Wally? Nem akarod, hogy ezek az Oht eltűnjenek? Nem ezt tervezted?”

„Persze,” válaszoltam mentálisan. „Teljesen igazad van.”

„Attól tartok,” mondtam az idegeneknek, „a Föld egy nagyon unalmas bolygó.”

Csendes pillanat következett.

„Érdekes,” suttogta a makramé. „Ez az a finom értékesítés.”

„Nem hiszem, hogy bárki próbálkozott volna eddig ilyennel velünk,” mondta egy fiatalabb makramé.

„Ó, próbálkoztak már,” mondta egy másik makramé, egy piszkos vízszínű. „Bleegee-n, New Chiz-en. De nem gyakran történik meg. Helyi büszkeség, legtöbbször.”

Közben oroszok gyűltek össze, és nézték őket. Egy idős nő keresztet vetett; ajkai mozogtak. Lesz problémánk a rendőrséggel? De arra jutottam, hogy a rendőrség minden országban csak korlátozott látókörrel rendelkezik a turistákkal kapcsolatban. A külföldiek nem tartoztak az ő joghatóságuk alá. Megnyugodtam. Az Ohtok nem tűntek veszélyesnek; intelligensen beszéltek, és bár a hozzáállásuk valamelyest negatív volt, semmiképpen sem volt—ahogy én láttam—fanatikus, erőszakos, vagy a civilizált emberi társadalom szövetét romboló. Mi bajunk lehetett volna, ha kicsit körülnéztek?

De a belső hang ismét megszólalt: „Mi baj? Máris az ő hatalmuk alatt állsz, és nem is harcolsz ellene.”

„Uraim,” szóltam a makramékhoz, „gondolom, aki ideirányított benneteket, tévedett. Itt tényleg nincs semmi, amit érdemes lenne megnézni, de nyugodtan körülnézhettek, ha szeretnétek.”

„Kíváncsi,” suttogta az első makramé. „Hozzá vagyunk szokva a plakátokhoz és az ígéretekhez.”

„Lehet, hogy van itt valami különleges,” suttogta a felmosó makramé. „Kétlem, de lehet.”

Az idegenek lassan, különböző irányokba kezdtek lebegni, valószínűleg meg akarták vizsgálni a környéket. Furcsa volt, ahogy az emberek követték őket. A fiatalabb gyerekek néha úgy követik az idősebbeket, hogy nagy szemekkel, hallgatagon, alázatosan lépdelnek utánuk. A makramék valóban lenyűgözőek voltak, nemcsak a megjelenésükkel. Az ember azt érezte, hogy mindegyik unalmas, szürke fonalcsomó legalább ezer éve létezik. Minden véleményük súlyt képviselt.

Endtext

Mi történik, amikor az emberek elfelejtik, hogy mi az, ami igazán fontos?

A napfényben pihenő porszemek lassan köröztek a levegőben. Egy pillanatra, ahogy néztem őket, elfelejtettem, hol vagyok. Minden, amit a boltban mondtak, amit ajánlottak, beleértve az ingek számát, a nadrágot, az övet, mind valahogy olyan természetesnek tűnt. És amikor a boltvezető kérdezte, hogy szükség van-e egy ingre vagy egy öltönyre, nem haboztam. Igazából nem is értettem, miért kellene gondolkodnom rajta, hiszen a választás mindössze a külső alapján történt. Az érzés, hogy jól nézek ki, hogy illeszkedem a környezethez, egyre inkább megnyugtatott.

A vásárlás, a mérés és az öltözködés mind hosszú órákig tartott, de az eredmény azonnal magáért beszélt. A tükörben már másképp néztem ki, jobban, mint valaha. Az alapvető dolgok, amikhez egyébként értek, mint a zsebkendők vagy fehérneműk, természetesnek tűntek, és bár az árak magasabbak voltak, mint amiket megszoktam, a pénz egyre kevésbé zavart. A kártyám segítségével még a legdrágább dolgok is elérhetővé váltak. Néhány új ruhadarab, egy elegáns öltöny, mind-mind új lehetőségeket, új helyzeteket nyitottak meg előttem, ahol nem éreztem magam kívülállónak.

Miután végignéztem a friss vásárlásaimat, elindultam ebédelni egy kínai étterembe. A leveset figyelmesen kortyolgattam, nem akartam, hogy az új ingem összepiszkolódjon. És mégis, ahogy a ruha finom textúráját szemléltem, valami furcsa gondolatok kúsztak a fejembe. Az étterem többi részletei is kezdtek különös figyelmet kapni: a pincér bőre, a háttérben lévő virágmintás tapéta, mind olyan dolgok, amikre máskor talán sosem figyeltem volna.

Mindez talán egy újabb jele annak, hogy valami történt velem. Valami, amit nem tudok pontosan elhelyezni. Az iroda felé tartva találkoztam Mr. Bostwickkel, aki lelkesen gratulált a sikeremhez. Klabtak és a Klabs már eltűntek, és az üzleti ötlet, amelyet én vetettem fel, most nagy elismerésben részesült. Ekkor jött el a pillanat, amikor a város kulcsát egy hivatalos ceremónián átvehettem. Az esemény, bár feszélyezett, mégis magában hordozta az elismerés pillanatait, amelyeket valahogy mind a körülmények, mind a helyzetek formáltak körülöttem. De miért is érzem úgy, hogy valami mégsem stimmel?

A ceremónia után az úton hazafelé találkoztam egy másik érdekes jelenséggel. Egy férfi a parkban, akinek arca komoly és tisztességes volt, miközben valami egészen szokatlan dolgot tett: a bőr aktatáskáját simogatta és szagolgatta, mint valami bűvös tárgyat. Az ilyen viselkedés, amelyet sokan talán nem is észrevennének, különös benyomást tett rám. Hogyan is hatnak ezek a dolgok a mindennapi életünkre? Mi rejlik a felszín mögött?

Néhány nappal később egy szokatlan esemény történt, amikor egy liftben egy kolléga félóráig ugyanazt a dalt énekelte, anélkül hogy bárki megállította volna. A szituáció, bár elsőre szórakoztatónak tűnhet, valójában egy komolyabb kérdést vet fel: hogyan változtatják meg a szokásaink és a viselkedésünk az általunk tapasztalt környezetek?

Az egész élmény után, ahogy visszatekintettem a dolgokra, minden olyan tompának tűnt. Az emberek egyre inkább visszatértek mindennapi életükhöz, és a nagy események, mint a város kulcsa, már nem tűntek olyan fontosnak. De mi rejlik ennek a változásnak a hátterében? Mi van a felszín alatt? Valami történt, amit nem tudunk megmagyarázni, egy hatás, ami lassan átvette az irányítást, mintha mindenki egy kicsit elfelejtette volna, hogy mi az igazán fontos.

Ahogy a dolgok lecsillapodtak, és minden visszatért a régi kerékvágásba, egyre inkább világossá vált számomra, hogy a változás sokkal inkább a tudatunkban történik meg, mint bármi másban. Az emberek elfelejtenek figyelni a valódi problémákra, és helyette egyre inkább azok a látszólag apró dolgok foglalkoztatják őket, amik nem rendelkeznek igazi jelentőséggel. Az egyes cselekvések és gesztusok, amelyek először természetesnek tűntek, most már zűrzavart és zavart keltenek.

Végül, amikor már elgondolkodtam mindezeken, rájöttem, hogy mindez az érzés a Klabsok hatásának következménye. Egy szellemi befolyás, amit nem tudok megmagyarázni, de aminek hatása mindent átformál. És talán ez az, amit igazán meg kell értenünk: hogy amit a világ körülöttünk észlel, az nem mindig az, amit mi érzékelünk. A valóság sokkal inkább azon múlik, hogy mit választunk és hogyan reagálunk a minket körülvevő hatásokra.

Miért érdemes megérteni az emberi elmét a szokatlan élmények tükrében?

A járvány ideje alatt, mikor mindenki bezárkózott, és a határokat szigorúan ellenőrizték, az emberek számára az élet továbbra is tele volt kihívásokkal. Egyesek számára a karantén önállóan nem lett volna elegendő megoldás a helyzetre, hiszen a katonák, akik a határátkelőhelyeknél dolgoztak, nem voltak immunisak a fertőzésekre, akárcsak bárki más. Még a legmegterhelőbb feladatok sem adtak biztos védelmet, a katonai felszerelés nem védte meg őket a vírustól. Az ilyen helyzetekben a társadalom különböző rétegei gyakran találkoznak a saját, mindennapi problémáikkal, amelyek éppoly súlyosak lehetnek, mint a világjárvány. A legnagyobb küzdelem talán nem is a fertőzés ellen vívott harc, hanem a mentális egészség fenntartása.

Lucille, aki régóta foglalkozott velem, azt tanácsolta, hogy töltsem ki adóbevallásomat. "Nem bonyolult" – mondta –, "csak kövesd az utasításokat." Az utasításokat olvasva azonban rá kellett jönnöm, hogy a rendszer még mindig bonyolult, és hogy nem vagyok biztos abban, mi vonatkozik rám, és mi nem. A folyamat lassú, fárasztó és egyre inkább nyomasztó lett. Ez a feladat nem csupán időigényes, hanem olyan mentális megpróbáltatásokkal is jár, amelyek egyesek számára akár hallucinációkhoz is vezethetnek. Mint ahogy velem történt. Akárcsak a gyermekkoromban, a valóság és a képzelet közötti határ ismét elmosódott.

A hallucinációk újra kezdtek elérni, amiről a tudományos közösség azt mondta, hogy ez az állapot nem múlik el magától. Az orvosok minden erőfeszítése ellenére úgy tűnt, hogy a problémák nem oldódnak meg. A reménytelenség érzése, amit gyakran átélünk a mindennapi kihívások során, még erősebbé vált, amikor megpróbáltam visszatérni a normális élethez. Lucille azzal próbált segíteni, hogy elvitt egy moziba. Az est végén egy pillanatra elfelejtettem, hogy ő az orvosom, és inkább csak egy nő volt, aki segíteni próbált nekem, hogy elterelje a figyelmemet a bennem tomboló gondolatok tengeréről. Az ilyen pillanatokban tűnik úgy, hogy a valóság minden aspektusa valamilyen módon összefonódik a képzelettel, ami egyesek számára teljesen kezelhetetlen helyzeteket eredményezhet.

A kapcsolatok, még a legközvetlenebb társas kapcsolatok is, időnként bonyolulttá válnak. Bea, akivel kapcsolatban már hosszú ideje érzelmeket tápláltam, meghívott egy bulira, amelyet egy régi barátja, Mary szervezett. A bulin történtek arra emlékeztettek, hogy az élet bonyolultsága nem csupán külső eseményekben, hanem a személyes kapcsolatokban is megjelenik. Az emberek igyekeznek elmenekülni a valóság elől, és ezt a kapcsolatok, a társasági események és más szórakozások szolgálják, mint egyfajta elvonatkoztatás a nehézségektől.

Azonban még ezek az események sem biztosítanak teljes menekülést. A tudatalatti továbbra is visszahúzza az embert, és az apró részletek, mint egy papírfecni, egy figyelmeztetés lehetnek arra, hogy valami még mindig nincs rendben. Egy ártatlan napi rutin, mint például a tej és sütemény fogyasztása, hirtelen egy újabb szintre emelheti a valóság és a képzelet határait. Az emberi elme, amely a zűrzavar közepette próbál megoldásokat találni, szinte elkerülhetetlenül elkezd más irányba terelődni. A szimbolikus üzenetek, mint a titokzatos feliratok vagy a különös hallucinációk, még inkább megerősítik azt az érzést, hogy a világ nem az, aminek látszik.

Másnap reggel, mikor egy másik beszélgetés során egy régi ismerős, Mr. Tribovich azt ecsetelte, hogyan használhatjuk a természetes trágyát a kémiai helyett, még inkább megértettem, hogy az emberek gyakran a régi, megszokott módszerekhez nyúlnak vissza, hogy egy kis rendet teremtsenek a világ zűrzavarában. Az ilyen apró részletek révén a mindennapok valóságosabbá válnak, de mindez még inkább csak egy újabb próbálkozás a belső rend megteremtésére.

A legnagyobb kérdés mégis az, hogy a mindennapi problémák, a különböző kihívások és a belső zűrzavarok hogyan kapcsolódnak a külvilághoz, és milyen módon képesek átalakítani életünket. A tudományos vagy filozófiai megközelítések próbálnak választ adni erre a kérdésre, de a válasz mindig személyes. Az elme, amely ennyi szorongás, kétely és feszültség között próbál megoldásokat találni, képes a legváratlanabb módon reagálni. A küzdelem nem mindig abban rejlik, hogy elérjük céljainkat, hanem abban, hogy képesek legyünk megérteni azokat az erőket, amelyek irányítanak bennünket.

A fizikai világ, amit látunk, és a mentális világ, amelyben létezünk, gyakran teljesen eltérhetnek egymástól, és ez a kettősség vezethet el bennünket a végső felismeréshez. A környezet, amiben élünk, és a hatások, amelyek ránk nehezednek, nem mindig illeszkednek a logikus vagy a szokásos forgatókönyvekhez. Az ilyen élmények folyamatosan formálják a világképünket, miközben az agyunk folyamatosan keres új módokat a válaszadásra.

Hogyan segít a fenntartható elektromos energia a gépészmérnöki alkalmazásokban?
Hogyan ismerjük fel a függőséget magunkban és másokban?
Hogyan tisztítsuk meg a Nano-textúrájú üveget az Apple eszközökön?
Miért alakult át a modern csirke?
A misztikus Kelet vonzereje a detektívtörténetekben