Az izotópmérések a nukleáris fegyverek vizsgálatának egyik legfontosabb eszközei közé tartoznak, mivel lehetővé teszik a fegyverek pontos összetételének és konstrukciójának feltérképezését. Ezek az elemzések nem csupán arról adnak képet, hogy milyen típusú bombákat fejlesztenek egy adott országban, hanem arról is, hogy az adott fegyver mennyi urán- és plutóniumtartalommal rendelkezik. Ezáltal következtetni lehet a nukleáris program fejlettségi szintjére, a tervezett fejlesztések irányára és ütemére. Az izotópos adatok segítségével az elemzők megállapíthatják a robbanóeszközök dizájnját, így felmérhetővé válik a nukleáris kapacitás és a stratégiai szándékok összetettsége.

Ez a fajta tudás azonban nem csupán tudományos vagy technikai érdekesség. Az izotópmérések eredményei kulcsfontosságúak a nemzetközi biztonsági szervezetek, a nemzetközi tárgyalások és a fegyverkorlátozási egyezmények szempontjából is. Az ilyen információk lehetővé teszik, hogy a világ közössége átláthatóbb képet kapjon az egyes államok nukleáris potenciáljáról, és így elősegítheti a békés megoldások kialakítását a fegyverkezési verseny és a nukleáris fenyegetettség csökkentése érdekében. Mindez a nemzetközi diplomáciában a tárgyalófelek erőviszonyainak és szándékainak pontosabb megértését segíti elő, megakadályozva a félreértésekből eredő feszültségek kialakulását.

Érdemes megjegyezni, hogy a nukleáris fegyverek fejlesztése és tesztelése rendkívül titkos és érzékeny terület, amelyben az információk megszerzése gyakran nagy kihívásokat jelent. Az izotópmérések tehát az egyik legmegbízhatóbb és legobjektívebb módszert jelentik arra, hogy objektív képet kapjunk egy adott ország nukleáris programjáról, még akkor is, ha az érintett állam titkolózik vagy félrevezető adatokat szolgáltat.

Az izotópos vizsgálatok eredményeinek elemzése rámutat arra is, hogy a nukleáris fegyverkezés nem csupán a technológia kérdése, hanem szoros összefüggésben áll a geopolitikai érdekekkel, stratégiai manőverekkel és a nemzetközi kapcsolatok dinamikájával. Az adatok értelmezése ezért elengedhetetlen a nukleáris fegyverzet korlátozására és a globális biztonság fenntartására irányuló stratégiák kialakításában.

A nukleáris fegyverek anyagi összetétele, különösen az urán és plutónium aránya, nem csak a robbanóerő szempontjából lényeges, hanem a fegyverek szállítási módjára és hatótávolságára is hatással van. Ezért az izotópmérések által nyert információk hozzájárulhatnak annak előrejelzéséhez is, hogy egy adott ország milyen típusú nukleáris fegyvereket kíván alkalmazni, milyen céllal, és milyen szinten állhat a fejlesztési folyamat.

A mérési eredmények alapján felállított forgatókönyvek segítenek a nemzetközi közösségnek abban, hogy megfelelő ellenintézkedéseket dolgozzon ki, legyen szó szankciókról, fegyverzet-ellenőrzési mechanizmusokról vagy diplomáciai erőfeszítésekről. A nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozása és a már meglévő fegyverzet csökkentése érdekében az izotópmérések pontos és időbeni adatai nélkülözhetetlenek.

A globális biztonság szempontjából fontos azt is megérteni, hogy a nukleáris technológia dualitása miatt – azaz hogy ugyanaz a technológia alkalmazható békés célokra és fegyverkezésre is – az izotópmérések egyfajta ellenőrző mechanizmust jelentenek a nemzetközi közösség számára. Ez a tudás segíti a gyanús vagy illegális tevékenységek felismerését és a nemzetközi jogszabályok betartásának ellenőrzését.

Az olvasónak tudnia kell, hogy az izotópmérések önmagukban nem oldják meg a nukleáris fenyegetettség problémáját, csupán eszközt biztosítanak az államok és nemzetközi szervezetek kezébe a reális helyzet felmérésére és a szükséges lépések megtételére. A nukleáris biztonság fenntartása azonban egy összetett, politikai, technológiai és diplomáciai folyamat, amelyben minden érintett fél együttműködése elengedhetetlen.

Milyen hatásokkal jár a koronavírus-járvány kezelése a globális politikában és közegészségügyben?

A 2020-as koronavírus-járvány nemcsak az emberi életet és a közegészséget, hanem az egész globális politikát is alapjaiban rendítette meg. Az Egyesült Államokban például, a kezdeti reakciók meglehetősen vegyes képet mutattak. A gazdasági stabilitás fenntartására vonatkozó optimista kijelentések, mint Larry Kudlow, a Trump-adminisztráció gazdasági tanácsadójának februári megnyilvánulásai, amelyek szerint az Egyesült Államok „megfékezte” a járványt és az amerikai gazdaság jól tartja magát, hamarosan szembekerültek a valósággal. A járvány terjedése és a világra gyakorolt hatásai az egész nemzetbiztonsági, egészségügyi és gazdasági rendszer alapjait rendítették meg.

Az egyik legfontosabb és legvitatottabb téma a koronavírus-járvány kezelésére adott válaszokkal kapcsolatban az Egyesült Államok kormányzati struktúrája volt. A Trump-adminisztráció reagálásában nemcsak a politikai döntések, hanem azok kommunikációja is kulcsfontosságú szerepet játszott. Például az egészségügyi döntések titkossága és a különböző hivatalos szervek közötti koordináció hiánya sokszor az ellátás késlekedéséhez vezetett. Az adminisztráció korai nyilatkozatai azt sugallták, hogy a vírus nem jelent komoly fenyegetést, és hogy a gazdaság hamarosan helyreállhat, ami végül a fertőzés elterjedéséhez és az egészségügyi rendszer túlterheltségéhez vezetett.

A járvány közepette a nemzetbiztonsági stratégiai döntések is összefonódtak a közegészségügyi kérdésekkel. A biológiai védelmi stratégiák, amelyek az Egyesült Államok nemzetbiztonságát és közegészségügyét hivatottak megvédeni, korábban átfogóbb és összetettebb rendszert alkottak. Azonban, ahogy a járvány előrehaladt, a központi hatóságok döntéshozatali folyamatai nem tudtak időben reagálni a folyamatosan változó helyzetekre. A nemzetbiztonsági tanácsok és a stratégiai védelmi tervek is túlzottan a politikai döntéshozatal irányába torzódtak, és nem tudtak kellő gyorsasággal reagálni a közvetlen veszélyekre.

A járványkezelés politikai aspektusai tehát nem csupán a közegészségügyi és gazdasági hatásokra összpontosítottak, hanem azok kommunikációjának is nagy szerepe volt a közvélemény alakulásában. Az Egyesült Államok kormánya az egészségügyi krízis kezelésére vonatkozó információkat kezdetben titokban tartotta, és sok esetben a vírusval kapcsolatos döntéseket a politikai érdekeik szerint módosították. Az egészségügyi szervezetek, mint a CDC (Betegségek Ellenőrzési és Megelőzési Központok), többször is szembesültek a politikai befolyásoltsággal, amely rontotta a válaszok időzítését és hatékonyságát.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy nemcsak a vírus gyors terjedése okozott kihívásokat, hanem a társadalmi és gazdasági feszültségek is egyre inkább előtérbe kerültek. A különböző társadalmi rétegek és gazdasági szektorok eltérő módon reagáltak a járvány hatásaira. A gazdasági mentőcsomagok és a munkahelyek megőrzésére tett kísérletek nem minden esetben hoztak tartós eredményt, hiszen sokszor nem értek el időben azokhoz, akik a legnagyobb veszélynek voltak kitéve.

A nemzetközi közegészségügyi válaszok is tovább növelték a politikai feszültségeket, hiszen a világ különböző régiói és országai eltérő módon reagáltak a járványra. A fejlett országok közötti egyenlőtlen vakcinaelosztás, illetve a szegényebb országok lassú reakciói mind hozzájárultak a globális krízis súlyosbodásához.

A történtek alapján világosan kiderült, hogy a globális egészségügyi válságok kezelésére nemcsak gyors és hatékony intézkedésekre van szükség, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi rendszerek közötti együttműködésre is. Az egyes országok nemcsak nemzeti, hanem globális szinten is képesek kell, hogy legyenek együttműködni, ha sikeresen szeretnék leküzdeni az ilyen jellegű válságokat.

Fontos megjegyezni, hogy a járvány során kialakult helyzet tanulságai nemcsak a közegészségügyi válaszokat formálják, hanem hosszú távon hatással lesznek a nemzetközi kapcsolatokra, az egészségügyi rendszerek fejlesztésére és a globális politikai struktúrák átalakítására is. Az ilyen típusú válságok rávilágítottak a globális együttműködés szükségességére, és arra, hogy a jövőben nemcsak a helyi döntéshozók, hanem nemzetközi intézmények is kulcsszereplőkké válhatnak.

Miért volt a Trump-Kim találkozó kockázatos és hogyan hatottak a különböző álláspontok a diplomáciára?

A Közel-Kelet arab olajtermelő államainak véleménye szerint évek óta létezett, bár nem hivatalosan elismert konszenzus az iráni fenyegetésről, melyet mindegyikük más-más indokkal, de egyformán tartott fontosnak. Az iráni veszély közös érzékelése ugyanakkor lehetővé tette egy új diplomáciai erőfeszítés elindítását a palesztin-izraeli konfliktus megoldására, amely az Egyesült Államok számára stratégiai előnyökkel járhatott. Azonban kérdéses volt, hogy mennyire sikerült operatívan kihasználni az új szövetségi vonásokat. 2017 szeptemberére az iraki Bagdadban található amerikai nagykövetség és Basrában lévő konzulátus elleni támadások egyértelmű jeleit adták annak, hogy a síita milíciák, Irán irányításával, újabb feszültségeket generálnak a térségben. A válaszadásra vonatkozó viták, melyek az amerikai külügy és védelmi minisztérium között zajlottak, tükrözték az Obama-adminisztrációs politikák örökségét, és a bürokratikus lassúságot, amely a Trump-kormányzat első hónapjaiban is folytatódott. A bürokratikus inercia jellemzője volt a politikai reagálás elmaradása, amely az amerikai érdekek védelme szempontjából komoly problémákat okozott.

Ezek a kérdések nemcsak az iraki támadások kezelésére vonatkoztak, hanem az iráni gazdaság pénzügyi rendszerekbe való kapcsolódására is. Az amerikai kormány egyes részei, különösen a Pénzügyminisztérium, vonakodtak a SWIFT pénzügyi üzenetküldő rendszerből való kizárásra, pedig ennek hatékony alkalmazása komoly csapást mérhetett volna Irán gazdaságára. A költségek növelése és a szankciók szigorítása segíthetett volna abban, hogy Irán politikai és gazdasági mozgásterét még jobban beszűkítsük, azonban ezen területek intézkedései – a bürokratikus lassúság mellett – nem biztosították a szükséges hatékonyságot.

Trump számára a legnagyobb kihívást a koreai félsziget nukleáris problémája jelentette. A Trump-Kim találkozóra vonatkozó elképzelések már a kezdetektől megosztották az amerikai és a nemzetközi diplomáciát. Én személyesen rendkívül pesszimista voltam, hiszen észleltük, hogy Észak-Korea folyamatosan képes volt kijátszani a tárgyalásokat, hogy további gazdasági előnyökhöz jusson, miközben egyre közelebb került a nukleáris fegyverek birtoklásához. Az amerikai kormány politikai döntéshozói számára nem volt világos, hogy valódi haszonnal járhat-e a találkozó, vagy inkább legitimálja Kim Jong Un hatalmát és fenyegetését. Még Trump közvetlen környezetében is akadályozó tényezők jelentek meg, amelyek a találkozó tartalmát és célját illetően tovább bonyolították a helyzetet.

A dél-koreaiak és japánok között is komoly különbségek voltak a Trump-Kim találkozó célkitűzéseit illetően. Dél-Korea, különösen Moon Jae-in elnök vezetésével, a "béke és egyesítés" irányába mozdult, míg Japán és én magam a nukleáris leszerelést sürgettük. A japánok világosan látták, hogy Észak-Korea elkötelezett a nukleáris fegyverek mellett, és nem hittek abban, hogy a "cselekvésért cselekvés" politikája bármilyen komoly előrelépést hozhatna a helyzetben. Az észak-koreai rezsim is pontosan tudta, hogy az Amerikától kapott gazdasági engedmények sokkal fontosabbak számára, mint a nukleáris program fokozatos megszüntetése.

A tapasztalatok és az előző kormányok hibái azt mutatták, hogy a lényegi változások elmaradtak. A politikai, diplomáciai és gazdasági következmények komolyabb mérlegelést igényeltek volna. Az Egyesült Államoknak figyelmet kell fordítania arra, hogy valóban fenntartja-e saját nemzetbiztonságát, miközben tárgyalásokat folytat, és hogy mennyire hajlandó kockáztatni a saját politikai állásfoglalását egy olyan rezsim legitimizálásával, amely alapvetően ellentétes az amerikai érdekekkel.

A legfontosabb tanulság az, hogy a diplomácia nem csupán taktikai kérdés, hanem komoly stratégiai megfontolásokat igényel. A különböző országok és vezetők érdekei nem mindig illeszkednek egymáshoz, és az amerikai diplomácia számára kiemelten fontos, hogy felismerje azokat a hosszú távú hatásokat, amelyek nemcsak a térségre, hanem az egész nemzetközi rendszerre kihatnak.

Miért vált NATO fontos kérdéssé Trump elnöksége alatt?

Szeptember 11-én, New Yorkban és Washingtonban, iszlámista terroristák tömeggyilkosságokat követtek el, ami komoly hatással volt a világpolitikai helyzetre, különösen az Egyesült Államok és NATO kapcsolataira. A hidegháború utáni korszakban a NATO jövője folyamatosan téma volt a nemzetbiztonsági szakértők között, és sokan azt hangsúlyozták, hogy a szervezetnek ki kellene szélesítenie a szerepét. Barack Obama például azt bírálta, hogy a NATO-tagállamok "ingyen utazóként" működnek, mivel nem fordítanak elegendő pénzt saját védelmükre. Ennek ellenére Obama nem tett komoly lépéseket a problémák orvoslására. Ezzel szemben Donald Trump elnöksége alatt a NATO és annak költségmegosztása újra a középpontba került, és komoly feszültségekhez vezetett.

Trump elnökségének első NATO-csúcstalálkozóján, 2017-ben, határozottan kritizálta a tagállamokat, hogy nem teljesítik a 2014-es cardiffi megállapodásukat, amely szerint 2024-ig minden tagállamnak el kell érnie a GDP-jük 2%-át a védelemre fordított költségvetési kiadásokban. A legrosszabb esetet Németország képviselte, amely mindössze a GDP-jének 1,2%-át költötte védelemre, miközben belpolitikai nyomás alatt volt, hogy csökkentse a katonai kiadásokat. Trump, bár saját családi gyökerei Németországra vezethetők vissza, rendkívül élesen kritizálta az országot. Különösen figyelemre méltó volt, amikor Trump arra kérte Emmanuel Macron francia elnököt, hogy magyarázza el, miért nem vesz részt Németország a szíriai Aszad rezsim ellen indított katonai támadásban.

Trump többször is kifejezte, hogy a NATO "elavult", de azt állította, hogy elnöksége alatt már megoldották a problémát. Ugyanakkor 2017-ben, a csúcs előtt, a sajtó előtt elhangzott beszédből kimaradt az 5. cikkely említése, ami többek között azt hivatott biztosítani, hogy egy tagállam elleni támadás minden tagállam elleni támadásként legyen értékelve. Ennek következtében NATO-n belül komoly aggodalmak merültek fel, hiszen Trump stílusa nemcsak a pénzügyi kérdéseket, hanem az egész szövetségi rendszert is megkérdőjelezte.

Trump kritikája a tehermegosztásról helytálló volt, hiszen korábban Barack Obama és Bill Clinton elnöksége alatt is felmerült, hogy az Egyesült Államok nem költött elegendő pénzt saját védelmére, függetlenül attól, hogy a NATO többi tagja milyen mértékben teljesítette kötelezettségeit. Az elnöki stílust azonban nemcsak a közvetlen bírálatok jellemezték, hanem az az érzés is, hogy Trump nem értékelte a szövetségi rendszert, és szándékosan próbálta gyengíteni azt. Az európai szövetségesek ezt fenyegetésként értékelték, és nemcsak Trump politikáját, hanem annak kommunikációs stílusát is kritikával illették.

Trump és Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára között folytatott telefonos beszélgetések jól tükrözik a feszültségeket. Trump 2018 júniusában azt kérte, hogy az Egyesült Államok csökkentse a NATO-ra fordított hozzájárulását Németország szintjére, mivel szerinte az Egyesült Államok már túlzottan nagy részesedéssel járul hozzá a szövetség költségeihez. A NATO-ban valóban jelentős változások történtek, mivel Trump nyomására az európai szövetségesek költségvetési növekedést hajtottak végre, de sokan úgy vélték, hogy ez inkább az amerikai kilépéstől való félelem miatt történt, semmint belső elköteleződésből.

A viták nemcsak a pénzügyi hozzájárulások körül forogtak, hanem a NATO közös alapjának működtetése is vitát váltott ki. A Common Fund, amely az NATO főhadiszállásának működési költségeit fedezi, mindössze évi 2,5 milliárd dollárt emészt fel. Trump, saját szavait követve, hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok nem kívánja továbbra is finanszírozni a szövetség működését egy olyan módon, amely nem igazságos és nem szolgálja a nemzet érdekeit. Az amerikai álláspont szerint a NATO túl sok pénzt igényelt, miközben az európai államok nem teljesítették a védelmi kiadásokra vonatkozó vállalásaikat.

Az egész folyamatban fontos szerepet játszott, hogy Trump képes volt világossá tenni szándékait, és nem hagyta figyelmen kívül a szövetségesek válaszait. Stoltenberg, aki sokáig próbálta megbékíteni Trumpot és elérni a közvetlen párbeszédet, végül kénytelen volt elfogadni, hogy a jelenlegi helyzetben a legjobb válasz a változás.

A szövetség költségmegosztásáról és a NATO jövőjéről szóló vita nem csupán a pénzügyekről szólt, hanem az egész szövetség politikai jövőjét is érintette. Trump erőteljes kiállása azt sugallta, hogy az Egyesült Államok nem kívánja továbbra sem tolerálni az egyensúlytalanságot, és az európai államoknak végre teljesíteniük kell az általuk vállalt kötelezettségeket. Ez a megközelítés, bár sok kritikát váltott ki, valóban új irányvonalat képviselt, amely a NATO hatékonyságának és jövőjének megújítását célozta.

Fontos megérteni, hogy Trump politikájának hatásai nemcsak az Egyesült Államokra, hanem a szövetségben részt vevő európai országokra is komoly következményekkel jártak. A költségvetési kötelezettségek teljesítése nem csupán a katonai készültség fenntartásáról szólt, hanem egy erősebb, egységesebb NATO létrehozásának szükségességét is tükrözte. Az, hogy az Egyesült Államok hogyan viszonyul a szövetséghez, alapvetően befolyásolja a globális biztonsági helyzetet és a jövőbeni nemzetközi kapcsolatrendszert. Az európai országoknak tehát nem csupán a pénzügyi hozzájárulások, hanem a közös védelmi célok érdekében is együtt kell működniük, különösen a globális geopolitikai feszültségek tükrében.

Miért volt fontos a hanoi előkészítő megbeszélések megfelelő irányítása?

A hanoi csúcs előtti felkészülés kulcsfontosságú volt annak biztosítására, hogy az Egyesült Államok ne kövessen el súlyos diplomáciai hibákat, és hogy ne engedjen túlzott engedményeket Észak-Koreának. A legfontosabb cél az volt, hogy megakadályozzuk a történelmi hibák megismétlődését, amelyekre az előző amerikai adminisztrációk már ráfizettek a koreai félszigeti nukleáris kérdés kezelésében. A hanoi találkozó előkészítésének kulcsfontosságú eleme az volt, hogy Trump elnök számára világossá tegyük: az Egyesült Államoknak nem szükséges sietnie a megállapodás elérésével, és hogy képesek vagyunk bármikor kilépni a tárgyalásokból, ha nem jutunk el érdemi eredményre.

A február 12-i első előkészítő ülésen egy dokumentumot mutattunk be Trumpnak, amely a történelem során különböző amerikai elnökök és vezetők Észak-Koreával kapcsolatos tapasztalatait tartalmazta. A filmben szereplő idézetek olyan politikai vezetőktől származtak, mint Carter, Clinton, Bush és Obama, akik mind azt állították, hogy sikerült nagyszerű megállapodásokat elérniük a kommunista rezsimmel. Azonban a film nemcsak az előző adminisztrációk optimizmusát mutatta be, hanem Észak-Korea valódi magatartását is, amely a Singapore-i csúcs óta nem mutatott valódi előrelépést, és továbbra is megtévesztette a világot. A film Reagan 1986-os Reykjavíki csúcsáról is tartalmazott részleteket, hangsúlyozva, hogy a kemény tárgyalások során, amikor az ember nem adja fel, sokkal jobb megállapodásokat lehet elérni.

Trump számára az előkészítő ülés eredményeként világossá vált, hogy Hanoi nem jelentett sorsdöntő lehetőséget, és ha nem történik érdemi előrelépés, akkor a tárgyalásokat egyszerűen fel lehetett volna függeszteni. Az egyik legfontosabb felismerés, amit Trump levont a beszélgetésből, hogy „van rajtam nyomás”, „nem szükséges sietnem”, és „bármikor kiléphetek”. Ez a magabiztosság kulcsfontosságú volt a további tárgyalások során.

A második előkészítő ülésen, február 15-én, egy észak-koreai propagandafilmet mutattunk be, amelyben Észak-Korea továbbra is intenzíven folytatta a háborús játékokat, miközben az Egyesült Államok, Trump utasításának megfelelően, nem tartott ilyen gyakorlatokat. Trump figyelmesen nézte a videót, és kérte, hogy kapjon egy másolatot. Ez egy újabb fontos jelzés volt arra, hogy Trump tudatában van annak, hogy Észak-Korea még mindig aktívan dolgozik a katonai képességei növelésén, miközben az Egyesült Államok enyhébb politikát követ.

A legfontosabb kérdés a „teljes nukleáris leszerelés” volt, amelyet Trump az előkészítő ülés során megvitatott. A második találkozó eredményeként Trump azt mondta, hogy ő a világ egyetlen olyan vezetője, aki képes megállapodásra jutni Kim Jong Unnal. Ezzel a kijelentéssel világossá vált, hogy Trump hajlandó mindent megtenni, hogy sikeres legyen a tárgyalás, de nem fog bárminemű engedményeket tenni, amelyek hosszú távon hátrányosak lehetnek az Egyesült Államok számára.

Február 21-én, a harmadik előkészítő ülés során, miután alaposan megvitattuk a lehetséges meglepetéseket, amelyek Kim Jong Un részéről várhatóak voltak, Trump számára világossá vált, hogy bármilyen hiba vagy túlságos engedmény súlyosan károsíthatja az amerikai érdekeltségeket. Az előkészítő megbeszélések során tehát minden egyes részletre figyeltünk, hogy elkerüljük a múltbeli hibákat.

A legnagyobb veszély, amellyel szembesültünk, az volt, hogy a diplomáciai elkötelezettség és a nyilvános nyomás hatására olyan megállapodást köthetnénk, amely nem biztosítana valódi előrelépést Észak-Korea nukleáris programja ellen. A probléma az volt, hogy Észak-Korea már megtanulta, hogyan éri el, hogy az Egyesült Államok engedményeket adjon anélkül, hogy jelentős előnyöket biztosítanának cserébe.

Miután Biegun és Pompeo ismételten szorgalmazták a „háború végéről szóló nyilatkozat” elkészítését, felmerült a kérdés, hogy miért is van szükségünk erre, ha Észak-Korea számára nem jelentős. Az ilyen típusú megállapodások ugyanis nem voltak mások, mint politikai manőverek, amelyek csupán azt a látszatot keltették, hogy történik valami érdemi, miközben a valós problémák, mint Észak-Korea nukleáris képességei, háttérbe szorultak.

A hanoi csúcs előtt az Egyesült Államoknak mindenképpen tisztában kellett lennie a valódi kockázatokkal. Trump egyedülálló helyzetben volt, hogy megfelelő döntéseket hozzon, és a megfelelő előkészületekkel elkerülje a diplomáciai csapdákat. A kulcs nemcsak a nyomás kezelése, hanem az is, hogy megértsük, a valódi siker nem a gyors megállapodásban rejlik, hanem abban, hogy biztosítsuk, hogy Észak-Korea valóban elkötelezett legyen a nukleáris leszerelés mellett, és hogy ez a kötelezettségvállalás tartós és ellenőrizhető legyen.

Milyen szerepe lehet a szilicénnek a következő generációs termoelektromos anyagokban?
Miért fontos a különböző csatákat és látomásokat összefüggésükben vizsgálni a kelta mitológiában?
Hogyan értelmezik a vallásszabadságot a tradicionális keresztény közösségek az Egyesült Államokban?