Miért vált a kritikai fajelmélet az amerikai jobboldal fő ellenségévé?

2020 szeptemberében Christopher Rufo dokumentumfilmes egy Fox News-adásban drámaian bejelentette, hogy a kritikai fajelmélet (CRT) „átitatta az amerikai szövetségi kormány minden intézményét”, és azt „fegyverként használják az amerikai nép ellen”. Ezzel a kijelentésével elindított egy olyan morális pánikot, amely hónapok alatt nemcsak a médiában, de a politikai intézményrendszerben is visszhangra talált. Rufo külön kiemelte, hogy a pénzügyminisztériumtól kezdve a nukleáris fegyvereket fejlesztő Sandia National Laboratories-on át az FBI-ig mindenhol teret nyert egy „baloldali, szektás indoktrináció”, melynek központi eleme az interszekcionalitás tanítása. A „kritikai fajelmélet” innentől kezdve nem egyszerűen akadémiai diskurzus lett, hanem „létfenyegető ideológia”, amelyet a konzervatív jobboldal szisztematikusan politikai fegyverként kezdett használni.

2021-re, alig hat hónappal a Capitolium ostroma után, a CRT egyfajta kulturális szörnyeteggé vált a konzervatív közbeszédben. Biden hivatalba lépése után visszavonta Trump rendeletét, de a pánik ezzel nem szűnt meg – épp ellenkezőleg, az állami törvényhozások szintjén erősödött fel igazán. A Fox News havonta több száz alkalommal említette a kritikai fajelméletet, és ez a diskurzus szervesen illeszkedett Trump korábbi narratívájába, miszerint az egyetemek és iskolák már nem oktatási, hanem baloldali indoktrinációs intézmények. Állami szinten republikánus törvényhozók törvényjavaslatokat nyújtottak be, amelyek megtiltották, hogy olyan cégekkel szerződjenek az állami hivatalok, amelyek diverzitási tréningeket tartanak. Kilenc államban ezek a törvények már jogerőre is emelkedtek 2021 közepére.

Loudoun megye, Virginia államban, a CRT elleni harc egyik központi csataterévé vált. Szülők csoportjai tiltakoztak az iskolák tananyaga ellen, televíziós kampányokat indítottak, ahol azt állították, hogy a radikális baloldal „megfertőzte” az iskolákat, és a tanárokat arra képezik ki, hogy „a keresztények az elnyomók”. A vita fokozódott, amikor egyes kommentátorok, köztük Tucker Carlson, azzal vádolták az iskolákat, hogy már nem tanítanak irodalmat vagy történelmet, hanem „mérgező, rasszista elméletekkel” mossák a gyerekek agyát. A klasszikus regényeket l

Milyen szerepet játszanak a posztszocialista emlékművek a történelmi revizionizmus és a neoliberális kapitalizmus összefüggéseiben Bosznia-Hercegovinában?

A posztszocialista társadalmakban megfigyelhető konzervatív, vallásos, patriarchális és nacionalista hegemónia kritikája nem választható el a neoliberális kapitalizmus kritikájától, amely lehetővé tette ezen átalakulást. Ez a neoliberális és nacionalista összefonódás nem csupán politikai, hanem időbeli dimenzióval is bír. A „köztes idő” (meantime) kifejezés jól megragadja azt az időbeli tapasztalatot, amely az elmúlt két évtizedben BiH-t jellemzi: egy állandó felfüggesztettség érzését, amelyben a múlt traumái és a jövő bizonytalansága egyaránt jelen vannak.

A háború nem csak fizikai pusztítást hozott, hanem megtörte az idő folyamatosságát is, megszakítva az előző, idealizált békeállapotot és egy elérhetetlen, normatív uniós jövő ígéretét. Az emlékkultúra így nem csupán múlt és jelen megjelenítője, hanem a jövő európai irányának előrevetítője is. Ez a felfüggesztett időállapot, melyet „post-Dayton meantime”-ként írnak le, egy állandó bizonytalanságot jelent, amely meghatározza a történelmi képzelet határait.

Miljanović „Draft for a 20-Minute Monument” című munkájában a „várakozás” motívuma válik központi jellé. Az ábrázolt veteránok passzív testtartása nem egy konkrét várakozásra utal, hanem a globális köztes állapotra, amelyben az idő és a történelem megértése elakad, egy olyan állapotra, amely egyszerre jellemzi Bosznia-Hercegovinát és a szélesebb világot. Az emlékmű ebben a kontextusban egyszerre színpadi esemény és kritikai eszköz, amely a történelem megjelenítésének színházias természetére reflektál.

Az emlékmű mint szimbólum két ellentétes értelmezési módot kínál. Egyrészt a politikai színjáték részeként, ahol a halál politikai célokra van instrumentalizálva, másrészt pedig az önmonumentalizáció kritikájaként, ahol az emlékművek inkább a társadalmi és egyéni önreprezentáció eszközei. A veteránok, akik a háború „maradványai”, olyan szobrokká válnak, akik saját történelmüket idézik meg, egyfajta ironikus önreflexióval a háború utáni nemzeti emlékezetről és a politikai elhanyagolásról.

Fontos megjegyezni, hogy az emlékezés termelése is privatizálódik: a háborús emlékművek építése szinte iparággá válik, miközben az ország gazdasági és demográfiai válságban szenved. Az új emlékművek szinte hetente jelennek meg, gyakran politikai vagy érdekcsoportok kezdeményezésére, és a hatóságok vagy nem lépnek közbe, vagy éppen segítik azokat. Ezzel párhuzamosan a neoliberális infrastruktúra, mint például bevásárlóközpontok és magánautópályák építése is gyorsul, egyfajta kettős valóságot teremtve, amely egyszerre tükrözi a nacionalista és kapitalista érdekek összefonódását.

Ez a nacionalista–neoliberális nexus nemcsak gazdasági és politikai jelenség, hanem időbeli irányt is meghatároz: a „balkáni nacionalizmus” éppen az európai integráció révén válik azzá, amit Európa kíván lenni. Az emlékművek és az infrastrukturális beruházások egyaránt formálják a jelen idő dimenzióit, de eltérő irányokat képviselnek: az emlékművek a múlt hiányosan feldolgozott traumáit tartják fenn, míg a neoliberális beruházások a kapitalista jövő felé mutatnak.

Az emlékezés nem csupán múltbeli események megőrzése, hanem a jelen és jövő társadalmi-politikai dinamikáinak része. Ezért a történelmi revizionizmus, a népirtás tagadása, a politikai és gazdasági érdekek összefonódása, valamint a társadalmi memória privatizálódása összefüggő jelenségek, amelyek megértése elengedhetetlen a posztszocialista társadalmak komplex valóságának feltárásához.

Fontos tudni, hogy az emlékművek nem csupán a múlt megőrzésére szolgálnak, hanem aktív szerepet játszanak a jelen politikai és gazdasági hatalmi struktúráinak reprodukálásában. Az emlékezés nem passzív folyamat, hanem a hatalom egyik eszköze, amely manipulálhatja a közösségi identitást és korlátozhatja a társadalmi változás lehetőségeit. A neoliberális kapitalizmus, amely megteremtette a posztszocialista rendszerek átalakulásának feltételeit, nemcsak gazdasági, hanem kulturális és időbeli változásokat is indukált, amelyek együttesen formálják a jelen és a jövő társadalmi képét.

Miért vált a Trumpizmus osztálypolitikává a neoliberalizmus kudarcai után?

A posztjugoszláv identitásválság elemzése, különösen Maria Todorova balkanizációs elméletén keresztül, kulcsot ad a huszonegyedik század amerikai politikai klímájának megértéséhez. Todorova szerint a Balkán nem egyszerűen egy földrajzi vagy történelmi tér, hanem egy nyugati konstrukció: az „egzotikus, de veszélyes másik”, amely – ellentétben az Edward Said által leírt Kelet-Közelhez képest – nem bírt sem a gazdagság, sem a mitikus vonzerő mázával. A Balkánt inkább a kiszámíthatatlanság, korrupció, inkompetencia és jogbizonytalanság szinonimájaként kezdték értelmezni, különösen a hidegháború után.

Ez a kulturális-képzelőerőbeli redukció a Balkánról azonban nem maradt meg Kelet-Európa határain belül. Az amerikai politika egyre inkább saját „balkanizációján” megy keresztül, ahol az ideológiai konfúzió, a bizalmatlanság a közintézmények iránt, és az etno-nacionalista diskurzusok térnyerése egyre nyilvánvalóbbá válik. A 2016-os és 2020-as amerikai választások közötti különbség – különösen Trump demokrácia-ellenes retorikája és a Capitolium ostroma – világossá teszi, hogy a balkanizációs folyamat az amerikai politikai közélet szövetébe ivódott.

A Trumpizmus különös figyelmet fordít a munkásosztályra, olyan módon, ami alapjaiban írja újra a konzervatív politikai diskurzust. A Trump-féle jobboldal immár nem csupán a vállalati érdekeket védi, hanem identitásalapú, osztálytudatosságot mímelő kulturális keretbe helyezi a gazdasági összeomlásból fakadó társadalmi fájdalmat. A Christopher Rufo által készített America Lost dokumentumfilm éppen ezt példázza. A film olyan városokban játszódik, mint Youngstown, Memphis és Stockton – egykori ipari központokban, amelyek az ipari kapitalizmus összeomlása után elhagyatottá és reménytelenné váltak.

Rufo dokumentuma szívszorító emberi történeteken keresztül mutatja be a leépülés következményeit, de narratívája nem a gazdasági rendszer hibáira, hanem a bürokráciára, a „hagyományos szerepek” felbomlására, és a keresztény értékek eltűnésére helyezi a hangsúlyt. A neoliberalizmus által kiváltott strukturális erózió – mint például a dereguláció, a privatizáció, a munkásvédelem hiánya, vagy a 2007-es pénzügyi válság következményei – teljesen kimaradnak. A vállalati konszolidáció, a globális tőkeáramlás és a piac mindenhatóságába vetett hit – mindez láthatatlanná válik Rufo narratívájában.

A Trumpizmus nem hoz gazdaságpolitikai megoldásokat, hanem performatív módon instrumentalizálja a szegénységet és az osztályfeszültségeket. Ahelyett, hogy rendszerszintű problémákra rendszerszintű válaszokat keresne, kulturális bűnbakokat állít: „nagy állam”, „progresszív ideológia”, „genderpolitika”, „szekularizmus”. Az osztály tehát nem gazdasági kategóriaként, hanem kulturális háborúk harctereként jelenik meg. Az elhagyatott iparváros nem a neoliberális gazdaságpolitika kudarca, hanem a „hagyományos értékek” visszaszorulásának bizonyítéka lesz.

Ez a retorikai stratégia különösen hatékony, mivel valós társadalmi szenvedést csatornáz be egy identitáspolitikai keretbe. A jobboldali populizmus új nyelve nem a gazdasági újraelosztásról vagy az intézményi reformokról szól, hanem az erkölcsi rend helyreállításáról. Ebben a logikában a szegénység nem az egyenlőtlen erőviszonyok vagy a kizsákmányolás eredménye, hanem erkölcsi hanyatlás, ami csak hitre, családra és közösségre alapozott „renddel” orvosolható.

Fontos megérteni, hogy ez az új jobboldali nyelv nem pusztán cinikus manipuláció, hanem mélyen rezonál a társadalom jelentős részével, akik saját életük kudarcát nem tudják a globális tőke, a gazdasági folyamatok vagy a történelmi igazságtalanságok nyelvén megfogalmazni. Ehelyett egy olyan diskurzusba kapaszkodnak, amely érthetőbb, közvetlenebb, és személyes erkölcsi felelősséggel ruházza fel őket.

Hogyan formálják a kulturális és politikai diskurzusok a modern társadalmak identitását és emlékezetét?

A kortárs társadalmakban a politikai és kulturális diskurzusok folyamatosan alakítják az egyéni és kollektív identitás fogalmát, miközben a múlt értelmezése és újraértelmezése a közéleti viták központi eleme. A különféle társadalmi mozgalmak, legyenek azok az őslakosok jogaiért kiállók, vagy a posztkoloniális emlékezet újraértelmezői, nem csupán egyéni sorskérdéseket vetnek fel, hanem alapjaiban kérdőjelezik meg az addig elfogadott narratívákat. A monumentumok lebontása vagy átértelmezése, ahogy azt Bronwyn Carlson elemzése is rámutat, nem pusztán művészeti aktus, hanem mély társadalmi kérdéseket vet fel arról, hogy mit tartunk fontosnak megőrizni és mit kell elengedni a közös emlékezetből.

A média és a közbeszéd gyakran színes keretek között jeleníti meg a politikai szélsőségeket, ugyanakkor a populista és alternatív jobboldali szereplők, mint például Jordan Peterson, a politikai identitás bonyolultabb dimenzióit tárják fel, cáfolva a hagyományos címkézést. A populizmus jelensége, amelynek egyik sajátossága a szakértők elleni bizalmatlanság, olyan társadalmi feszültségeket szül, amelyek a közélet polarizálódásához vezetnek.

Fontos felismerni, hogy az információs környezet átalakulása — a digitális médiumok és a közösségi platformok térnyerése — radikálisan változtatja meg a társadalmi diskurzus dinamikáját. Az olyan események, mint az Occupy Wall Street mozgalom digitális fejlődése vagy a QAnon jelenség, rámutatnak arra, hogyan alakulhatnak ki és terjedhetnek összeesküvés-elméletek, miközben a tények és az alternatív narratívák közötti határ elmosódik.

Az identitáspolitika, a kritikai elméletek és a társadalmi igazságosság érdekében folytatott küzdelmek új értelmezési keretet adnak a történelmi traumáknak és társadalmi egyenlőtlenségeknek. Azonban az ezek körül zajló viták során az is világossá válik, hogy a társadalmi változás nem csupán a múlt kritikájáról szól, hanem a jövő iránti felelősségvállalásról is, amelyben a közös nyelv és az inkluzív diskurzus megteremtése kulcsfontosságú.

A társadalmi mozgalmak, legyenek azok antirasszista, posztkoloniális vagy identitáspolitikai irányultságúak, összetett és gyakran ellentmondásos folyamatokat indítanak el. Az ezekhez kapcsolódó művészeti megnyilvánulások, mint a kortárs művészetben tapasztalható „rombolás” vagy a műemlékek újraértelmezése, nem csupán a múlt tárgyiasult emlékezetét kérdőjelezik meg, hanem arra ösztönöznek, hogy új narratívákat és értékrendet alakítsunk ki.

Az olvasónak fontos tudnia, hogy ezek a diskurzusok nem elszigetelt jelenségek, hanem globális kontextusban értelmezendők, ahol a helyi identitások és történelem újraértelmezése a nemzetközi kulturális és politikai áramlatokkal szoros összefüggésben áll. Az információs társadalom és a digitális kommunikáció terjedésével a hatalom és a tudás viszonya is átalakul, ami új kihívásokat jelent az igazság és a tények felismerése szempontjából.

Ezért a társadalmi emlékezet és identitás kérdéseinek megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi kontextusok mélyreható ismerete, az aktuális politikai és kulturális mozgalmak nyomon követése, valamint a kritikai gondolkodás fejlesztése. Az olvasónak tudnia kell, hogy a múlt feldolgozása és a jelen megértése nem egyszerű vagy lineáris folyamat, hanem folyamatos párbeszéd, amelyben az emlékezés és a felejtés, az elfogadás és az ellenállás állandóan változó dinamikáját kell felismerni.