Az Egyesült Államok liberiai szerepvállalása a 20. század első harmadában az amerikai protektorátus egyik szélsőséges példája volt. Az amerikai kormány nem csupán öt tisztviselőt delegált a liberiai vám- és belső adóhivatalok megszervezésére, hanem négy amerikai katonai tisztet is küldött a liberiai határőrség vezetésére, akiket az Egyesült Államok elnöke javasolt. A liberiai kormány köteles volt előzetes auditálási rendszert bevezetni, amely lehetővé tette az auditor számára a kormányzati kiadások ellenőrzését, valamint az amerikai pénzügyi tanácsadóval együttműködve készíteni a költségvetést. Ebben a rendszerben a Firestone gumigyár egyetlen vállalatként hatalmas befolyást gyakorolt, miközben Liberia megőrizte a formális függetlenség látszatát, többek között a Népszövetség tagjaként. Az Egyesült Államok Szenátusa ugyanakkor nem ratifikálta a Népszövetség alapító szerződését, így az USA kimaradt a szervezetből, és igyekezett megakadályozni, hogy Liberia a Népszövetség protektorátusa legyen. Amikor 1930-ban a Népszövetség vizsgálatot indított a kényszermunka és rabszolgaság vádja miatt Liberiában, az amerikai érdekek túl mélyen gyökereztek a térségben, és a szervezet nem tudta érvényesíteni akaratát. Az amerikai protektorátus végeztével Liberia nem szakadt ki az amerikai befolyás alól: a második világháború kezdetén amerikai katonai támaszpontokat hoztak létre az országban, és 1943-ban az amerikai dollárt vezették be fizetőeszközként. William Tubman 1944-es elnökválasztásával Liberia a protektorátusból kliens állammá vált.

Az Egyesült Államok ázsiai jelenléte a függetlenségük kivívását követően terjedt el, miközben kezdetben sem közvetlen brit-kínai, sem brit-japán kereskedelem nem volt. Az amerikai kereskedők hamar felismerték, hogy Kína, bár népességében messze meghaladta az Egyesült Államokat, kevéssé volt érdeklődő az import iránt. Ez arra ösztönözte őket, hogy olyan termékeket keressenek, amelyek a kínai elit igényeit elégíthetik ki, például fóka- és vidrabőröket, ginzenget, szantálfát és tengeri uborkát. A csendes-óceáni térség feltérképezésével az amerikai kereskedők kiterjedt ismereteket szereztek a régióról, kereskedelmi kapcsolataikat pedig olyan helyeken terjesztették ki, mint a Holland Kelet-Indiák, a Fülöp-szigetek, Malájföld és Sziam.

Az amerikai kereskedelem hiánya azonban abból fakadt, hogy a Kínából érkező tea, selyem és pamuttextil behozatalának értéke meghaladta a kivitelt, ami ezüst kimentést és deflációs kockázatot eredményezett az amerikai gazdaságban. Ez a deficit késztette az amerikai kereskedőket arra, hogy az akkor már brit monopóliumként működő ópiumkereskedelemhez hasonló tevékenységet folytassanak, és ópiumot kezdjenek el eladni Kínában, amelyet a kínai hatóságok igyekeztek eltörölni. Az 1839-es kínai kemény fellépés az ópiumkereskedelemmel szemben kiváltotta a brit-amerikai kereskedők haragját, azonban az amerikai haditengerészet nem állt készen a konfliktus kezelésére. A britek viszont megindították az első ópiumháborút (1839–42), amely a kínai „megalázás századának” kezdete lett. Ez az imperialista konfliktus a legtöbb amerikai elit számára az ázsiai kereskedelmi kapuk megnyitását jelentette, amit John Quincy Adams is támogatott, hangsúlyozva a Kína és a nyugati hatalmak közötti egyenlőtlen kereskedelmi feltételek igazságtalanságát.

A brit győzelem után az 1842-es nanjingi békeszerződés biztosította az ópiumkereskedelem folytatását, Hongkong átadását, valamint kereskedelmi jogokat és új kikötőket nyitott meg a brit kereskedők előtt. Ezt követően az Egyesült Államok John Tyler elnök alatt Caleb Cushingot küldte, hogy hasonló kiváltságokat szerezzen az amerikai kereskedők számára a 1844-es wanghiai szerződés révén. Ez a megállapodás nem csupán a brit jogok átadását jelentette az amerikaiaknak, de először vezetett be extraterritoriális jogokat is, mely szerint az amerikai állampolgárok nem a kínai, hanem az amerikai joghatóság alá tartoztak a kínai kikötőkben elkövetett bűncselekmények esetén. Emellett az amerikaiak kórházakat, templomokat és temetőket is létesíthettek az engedélyezett kikötőkben. A szerződés „legkedvezőbb nemzet” záradékot is tartalmazott, amely lehetővé tette az USA számára, hogy igényt tartson bármilyen későbbi kedvezményre, amelyet más államok kaptak. A kínai kormány pedig beleegyezett, hogy vámokat csak az amerikaiakkal egyeztetve változtat meg, még inkább megmutatva a szerződés egyenlőtlen jellegét.

Fontos megérteni, hogy a liberiai, kínai és csendes-óceáni példák mind arra mutatnak rá, hogy az Egyesült Államok kezdetben nem csupán kereskedelmi hatalomként jelent meg, hanem tudatosan alakította ki politikai és katonai eszközökkel a globális befolyását. Ez a folyamat együtt járt a formális függetlenség látszatának fenntartásával, miközben a valóságban az amerikai érdekek érvényesültek, és a helyi kormányzatokat erősen befolyásolták. Az extraterritorialitás és a protektorátusi rendszerek nem csupán jogi eszközök voltak, hanem az amerikai hegemónia mechanizmusai, melyek előkészítették az ország későbbi globális szerepvállalását.

Hogyan alakította az Egyesült Államok a világgazdaságot a második világháború után?

A Nagy Gazdasági Válság és az azt követő gazdasági összeomlás sem tudta megakadályozni azt, hogy az Egyesült Államok a második világháborúba lépve elhatározza: olyan globális gazdasági intézményrendszert hoz létre, amelyben nem csupán vezető szerepet játszik, hanem domináns hatalomként lép fel. Már Pearl Harbor japán támadása után alig egy héttel Henry Morgenthau, az Egyesült Államok pénzügyminisztere, utasította Harry Dexter White-ot, a pénzügyi kutatások igazgatóját, hogy dolgozzon ki egy vázlatot a háború utáni nemzetközi gazdasági rendről.

White elképzelései a Bretton Woods-i konferenciáig, 1944 júliusáig folyamatosan finomodtak, de alapelveik lényegében már 1934-ben megfogalmazódtak. Az Egyesült Államok az nemzetközi pénzügyi stabilizációt követelte, hiszen a vállalkozások nemzetközi terjeszkedése csak fix árfolyamrendszer mellett volt elképzelhető. A dollárnak kellett a rendszer középpontjában állnia, miközben az arany még mindig szerepet kapott, bár a világháború előtti aranyalapú rendszerhez való visszatérés már nem volt megvalósítható. A konferencia végül létrehozta a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), amelyet sokszor angol-amerikai kezdeményezésként emlegetnek, azonban valójában az amerikaiak alkotása volt. John Maynard Keynes, a brit delegáció vezetője szellemi fölénnyel bírt, de taktikai értelemben nem tudott versenyre kelni White-dal, aki a gyakorlatban teljes amerikai kontrollt biztosított az intézmény fölött.

Az IMF-ben az amerikai dominanciát a tagországok kvótáinak bonyolult képlete biztosította, amely az Egyesült Államoknak több mint egyharmados arányt juttatott. Mivel a szavazati jogok elsősorban ezen kvóták alapján működtek, az Egyesült Államok megkerülhetetlen hatalommá vált. A döntéshozatalban az Egyesült Államok vétójoga is biztosítva volt, mivel az Alapszabály módosításához 80 százalékos többségre volt szükség, amihez amerikai támogatás nélkül nem lehetett hozzájutni. Az IMF székhelyét is Washingtonba helyezték, így az amerikai kormány szoros ellenőrzést gyakorolhatott az intézmény felett.

A valutarendszer, amely fix árfolyamokra épült, az első húszöt évben jól szolgálta az Egyesült Államok érdekeit: a világ országai a dollárhoz kötötték valutáikat, amelyet az Egyesült Államok aranyhoz rögzített. Ez az úgynevezett aranycsere standard azonban 1971-ben összeomlott, amikor Richard Nixon elnök megszüntette a dollár és az arany közötti átváltást, és ezzel a rendszer válságba került. Az IMF helyzete ekkor megingott, de a latin-amerikai adósságválság 1982-ben új lendületet adott az intézménynek, mivel az amerikai pénzügyminisztérium szándéka volt, hogy az IMF vezető szerepet kapjon a válság kezelésében. Az IMF által előírt feltételek révén az amerikai elképzelések a globális gazdaságirányítás terén továbbra is érvényesültek.

A Bretton Woods-i konferencia meghívója az IMF mellett az Újjáépítési és Fejlesztési Bank létrehozását is javasolta, bár az Egyesült Államok számára ez másodlagos prioritás volt, és a brit delegáció eleinte ellenezte is. Ennek ellenére a Világbank (IBRD) megszületett, hasonló szavazati arányokkal, mint az IMF, és szintén Washingtonban kapott székhelyet, ahol az amerikai külügyminisztérium szoros irányítása alatt működött. Csak az IMF tagjai csatlakozhattak a Világbankhoz, és az Egyesült Államok ragaszkodott ahhoz is, hogy az intézmény elnöke amerikai állampolgár legyen.

A Világbank kezdeti tevékenysége a háború utáni európai újjáépítés finanszírozására összpontosított, bár az így nyújtott hitelek nem voltak elegendőek, ezért született meg a Marshall-segély. A bank jelentőségét új dimenzióba helyezte Harry Truman elnök 1949-es beiktatási beszéde, amelyben kiemelte, hogy a fejlett világ tudományos és ipari fejlődésének előnyeit az alulfejlett területekre is el kell juttatni, ahol az emberek többsége nyomorúságos körülmények között él, élelmezési és egészségügyi problémákkal küzd, és gazdasági helyzete stagnál.

Fontos megérteni, hogy ezek az intézmények nem pusztán gazdasági szervezetek voltak, hanem az amerikai befolyás eszközei is, amelyekkel az Egyesült Államok kiterjesztette és biztosította globális dominanciáját. A fix árfolyamrendszer és az IMF szavazati mechanizmusai nem csak technikai részletek voltak, hanem a hatalompolitika eszközei, amelyek fenntartották az amerikai vezető szerepet. Az amerikai gazdasági érdekek, a dollár hegemóniája és a Világbank, illetve az IMF működése közötti összefüggések megértése nélkül nem lehet átlátni a második világháború utáni globális gazdasági rendet és annak működését.

A Bretton Woods-i rendszer összeomlása után az IMF szerepe és működése alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, de az amerikai befolyás megmaradt. Ez a tény azt is tükrözi, hogy a nemzetközi gazdasági intézmények nem pusztán technikai vagy szakmai kérdések alapján működnek, hanem politikai erőviszonyokat is közvetítenek és formálnak.

Miként befolyásolják életünket a sokkhullámok?
Miért fontos a migráció etikai megközelítése a társadalmi igazságosság szempontjából?
Miért fontos megérteni az antropológia alapvető tanulságait?
Hogyan modellezhetők az interakciók a komponensek elhasználódási folyamatában és hogyan becsülhetjük meg a hátralévő élettartamot?
Miért érdemes gombát termeszteni otthon, és hogyan kezdjünk neki a gombatermesztésnek?