Minél valószínűtlenebb egy állítás, annál inkább képes meggyőzni bizonyos típusú gondolkodókat annak igazságáról – különösen azokat, akik már eleve hajlanak az összeesküvés-elméleti világnézetek felé. Michael A. Peters szerint „minél valószínűtlenebb az állítás, és minél kevésbé tesztelhető bármilyen módon, annál inkább képes hamis hiedelmet kiváltani”. Ez a paradoxon – hogy az abszurditás éppen a hit erejét táplálja – alapvető dinamikája a QAnon-szerű konstrukcióknak.

Az olyan online fórumokon, mint a greatawakening.win, rendszeresen bukkannak fel újabb, egyre vadabb elméletek. Például, hogy Joe Biden valójában számítógéppel generált kép (CGI), amit egyesek képponttörésekből vagy árnyékhibákból „bizonyítanak”. Még akkor is, ha más kameraszögből világosan látszik, hogy az árnyék, amit hibás CGI-nek vélnek, egy másik emberé, a fórum többségi véleménye továbbra is az, hogy „rosszul beállított green screen” történt. A tagadás ellenáll minden cáfolatnak, mivel ezek az elképzelések csak hosszadalmas és részletes érveléssel oszlathatók el – olyan fáradságos feladat, amelyre a legtöbben nem vállalkoznak. Így az abszurd állítások újra és újra visszatérnek, önmagukat erősítve a közösség belső logikáján belül.

A QAnon-hívők számára az elméleteik valószínűtlensége nem cáfolat, hanem megerősítés: hiszen éppen azért „nem hiszik el az emberek”, mert olyan valóságot fednek fel, amit el kell rejteni. Az egyik posztoló ezt így fogalmazza meg: „Ez az egész úgy van kitalálva, hogy őrültnek tűnj, ha megpróbálod elmagyarázni valakinek. Hogy a világot sátánista pedofil kannibálok irányítják, akik gyerekeket cserélnek pénzként, és csecsemők bőréből készített cipőket hordanak rituális véráldozatokon… És ezt mind egy névtelen internetezőtől tudjuk, akinek a neve egyetlen betűből áll.”

Az elmélet komplexitása, dinamikája és belső következetessége – noha logikája csak a saját maga által felépített premisszákon nyugszik – olyan esztétikai erőt képvisel, amely nem igényel külső igazolást a hívek számára. A QAnon egy gigantikus archívumként működik, ahol minden új információdarab, bármilyen kétséges is, a nagy narratívába illeszthető.

A Out of Shadows című 2020-as dokumentumfilm ezt a narratívát emeli magasabb szintre. Az első COVID-lezárások idején jelent meg, majd újra feltöltötték, miután eltávolították. A film szinte hipnotikus vizualitással, gyors vágásokkal, filmes utalásokkal, nosztalgikus képekkel és archív anyagokkal dolgozik, hogy aláássa a néző valóságérzékelését. Mike Smith narrátor személyes hangvételben indít: „Miért hiszed azt, amit hiszel? Azért, mert valamikor megbíztál abban, aki az információt adta.” Ezután olyan dokumentált, de marginális programokra tér rá, mint az MK-Ultra, majd fokozatosan átcsúszik a spekuláció és a nyílt összeesküvés felé.

A narratíva közepére érve már teljesen belemerül a QAnon világába: diagramokat mutat, amelyek Hillary Clintont, Barack Obamát és médiaóriásokat kötnek össze sátánista rituálékkal; a mainstream médiáról megfogalmazott ismert kritikákat úgy prezentálja, mintha addig titkok lettek volna. A szerkezet emlékeztet John Robison 1797-es könyvére, ahol a tények és a paranoid képzelgések között fokozatos átmenet van – ahogy Hofstadter írja, „egy ponton Robison ugrik egyet, és már nem a tények érdeklik, hanem a fantázia”.

A film egyik legerősebb eleme a „furcsa művészet” bevonása. Liz Crokin konspirációs „újságíró” hangja remegve kérdezi: „Miért van John Podesta otthonában szó szerint pedofil-kannibál témájú festménykollekció?” A film bemutatja Biljana Đurđević szerb festőnő és Patricia Piccinini ausztrál szobrász munkáit, amelyek az esztétikai kontextusukból kiragadva új értelmet nyernek a QAnon-közösség szemében. Đurđević Living in Oblivion sorozata például gyerekeket ábrázol kórházi vagy hullaházi környezetben – valójában a jugoszláv háború traumáira reflektáló, kortárs művészeti alkotások ezek, de a QAnon hívei ezeket is a pedofília „bizonyítékaként” kezelik.

A képek kiragadása az eredeti kontextusból, és azok újraértelmezése egy előre gyártott narratíva keretében jellemző mechanizmusa a konspirációs diskurzusnak. Nem számít, hogy ezek a műalkotások a háborús borzalmak, az erőszak vagy a társadalmi trauma feldolgozásai – a QAnon-olvasatban mindez perverzió és titkos hatalmi rituálék kivetülése.

Fontos megérteni, hogy az ilyen típusú elméletek nemcsak információhiányból vagy tudatlanságból fakadnak, hanem esztétikai, pszichológiai és identitásformáló szerepet is betöltenek. Az elméletek önigazoló rendszerei védelmet nyújtanak a bizonytalanság ellen, és közösségi élményt biztosítanak. Az, hogy a „furcsaság” bizonyíték, nem hiba a logikában – hanem a rendszer funkcionális eleme. A valóság groteszk szűrése, az igazság helyettesítése esztétikai sokkal, a kritikus gondolkodás leépítése vizuális manipulációval – mindezek a 21. századi dezinformációs ökoszisztéma szerves részei.

Hogyan alakítják a kortárs művészetek a politikai diskurzust és történelmi emlékezetet?

A Trump-hatás vizuális kultúrája elgondolkodtató és provokatív módon befolyásolta a kortárs művészetek szerepét és formáját. A művészet gyakran nem csupán esztétikai kifejeződés, hanem politikai intervenció, amely képes újragondolni a jelen társadalmi és politikai diskurzusait. A politikai megrekedések és a társadalmi konfliktusok új megközelítéseit keresve a kortárs művészet gyakran a múlt és a jelen közötti feszültségek feltárására vállalkozik, új értelmezésekkel, amelyek radikálisan átalakítják a történelmi események és politikai ideológiák meghatározását. A művészet által kifejtett performatív politikák különböző formái a politikai vezetők és erőszakos rezsimek személyes megjelenítései, és ezek a művek nem csupán figyelemfelkeltőek, hanem maguk is aktív társadalmi diskurzust generálnak.

A művészet ezzel párhuzamosan nemcsak a közvetlen politikai cselekvést segíti elő, hanem mélyebb történelmi és társadalmi összefüggésekre világít rá. A 2020-as „szoborháborúk” kontextusában a művészetek olyan finomabb és bonyolultabb módon szembesítik a közönséget a kolonializmus, rasszizmus és az autoriter rezsimek örökségeivel, amelyek mélyebb politikai és történelmi diskurzusokat nyitnak meg. A monumentális szobrok nem csupán időtartó jelek, hanem a társadalmi és politikai értékek állandóan újraértékelődő szimbólumai. Az eltávolított vagy átalakított szobrok például olyan eseményeket reprezentálnak, amelyek a társadalom gyökeres átalakulásának pillanatait és konfliktusait örökítik meg.

A szoborháborúk a modern kapitalizmus, neoliberális gazdasági rend és a történelem ütközéseit jelzik. 1989 jelentette a rendszerváltások és a neoliberális ideológia felemelkedését, de a két évtizednyi globális gazdasági növekedés és politikai stabilitás után a 2008-as pénzügyi válság és a populista mozgalmak erősödése komoly politikai kríziseket eredményeztek. A neoliberális narratíva, amely 1989-ben a nyugati liberalizmus és kapitalizmus végső győzelmét hirdette, most már egyre inkább válságba kerül. A gazdasági egyenlőtlenségek növekedése, az illiberális demokráciák megerősödése és az autoriter rendszerek előretörése világméretű feszültségeket generált, és ennek következményeként a köztereken található szobrok átalakulása új politikai és társadalmi diskurzust indított el.

A szobrok, mint a politikai hatalom időtartó emlékei, újraértékelődnek, és nem csupán az egyes politikai rendszerek ábrázolásaként, hanem mint a társadalom történelmi narratíváját reprezentáló szimbólumok is. A művészet a szobrok és monumentumok eltávolítását nemcsak a múltban gyökerező erőszakos rendszerek elítélésének eszközeként használja, hanem a jelenlegi politikai diskurzusban is kifejezi, hogy hogyan formálják a múlt emlékei a társadalmi identitásokat és politikai választásokat.

A kortárs művészek, mint Kara Walker, Raqs Media Collective, Adrian Paci és Mladen Miljanović, különböző módokon közelítik meg a szobrok és monumentumok kérdését, és próbálják újraértelmezni a történelem elbeszéléseinek politikai és társadalmi hatásait. Az ő munkáik segítenek megérteni, hogy a szobrok hogyan működnek a neoliberális világképben, és hogyan befolyásolják a közterek és közösségek reprezentációját. A művészet által feltett kérdések nem csupán a történelmi szempontokat érintik, hanem a politikai diskurzust is elmélyítik, rávilágítva arra, hogyan és miért van szükség új történelmi keretekre és emlékezetformálásra a 21. századi politikai környezetben.

Fontos megérteni, hogy a művészet nem csupán a társadalmi problémák tükröződése, hanem azok aktív formálója is. A szobrok eltávolítása vagy átalakítása nemcsak történelmi döntés, hanem politikai gesztus, amely a közvélemény és a társadalmi diskurzus meghatározó részévé válhat. A szobrok és emlékművek kérdése tehát sokkal többről szól, mint csupán egy politikai jelkép eltávolításáról: a társadalom jövőbeli fejlődésére vonatkozó döntésekről és arról, hogyan építünk új, igazságosabb emlékezetet és közösségi értékeket.

Mi az a Trumpizmus, és hogyan jelenik meg a „keménykezű” politikai vezetés?

A „keménykezű” vagy „strongman” politikai vezető fogalma az utóbbi években világszerte egyre inkább előtérbe került, amelynek jellegzetes képviselői között olyan politikusokat találunk, mint Vladimir Putyin, Bashar al-Assad, Viktor Orbán, Recep Tayyip Erdogan, Xi Jinping és Donald Trump. Ezek a vezetők közös jellemzője a hatalom gyakorlásában megmutatkozó tekintélyelvűség, a demokratikus normák megkérdőjelezése és az igazság manipulálása. Trump esetében azonban egyedülálló az a módszer, ahogyan következetesen és nyíltan hamis információkat terjesztett, új, kétértelmű szlogenekkel alakítva a politikai kommunikációt, miközben ellenségként tüntette fel azokat a médiumokat és szervezeteket, amelyek szembementek vele. A „fake news” és az „ellenségek népének” kijelölése olyan eszközök, amelyekkel Trump delegitimálta az ellenvéleményt és az ellenőrző intézményeket, miközben elutasította a választási eredmények elfogadását és erőteljesen támadta a jogi függetlenséget és a kritikus sajtót.

Az ilyen viselkedés olyan rendszerekre emlékeztet, amelyeket a politikatudomány „hibrid rezsimeknek” nevez, ahol ugyan vannak demokratikus elemek, ám a gyakorlatban a hatalomgyakorlás tekintélyelvű és korlátozó. Az Egyesült Államok politikai légköre Trump után egyre inkább hasonlít ezekhez a rendszerekhez, amint azt a Capitolium ostroma is jól példázza. Ez az esemény, amelyet Trump híveinek koordinált és nyilvános performanszaként értelmezhetünk, a „strongman” politikai hatalom kifejeződése volt, egyúttal a veszteség performatív megjelenítése és az erőszakos hatalomátvétel kísérlete. Az eseményen résztvevők szoros azonosulása Trump üzenetével az ő retorikájának manipulációjára és félrevezető hatására utal. A Capitolium ostroma a Trumpizmus eddigi egyik legerőteljesebb kritikája és aláásása is egyben, miközben rámutat annak ellentmondásosságára.

Trump politikai személyisége – az ő „politikai celeb” szerepe – nem csupán egy amerikai jelenség, hanem globális trend megnyilvánulása, amely előbb jelent meg más régiókban, például Kelet-Európában. Az általa megtestesített összeesküvés-elméletekre és paranoiára épülő „strongman” archetípus erőteljesen rezonál a világ más pontjain is, a politikai központok és perifériák között kölcsönösen erősítve egymást. Ez a folyamat a politikai és társadalmi rend „balkánizációjához” vezet – egy jogi és intézményi kompetenciahatárok elmosódását, amely nemcsak az Egyesült Államokra jellemző, hanem a posztszocialista társadalmakat is sújtja évtizedek óta.

Ezért a Trumpizmus megértéséhez érdemes a kelet-európai autokratikus tendenciákra is figyelni, ahol a hatalom és a politika nyilvános kommunikációjának normalizálása, rituálévá válása, valamint az ismétlődő, kódolt nyelvezet használata hasonló jelenségekhez vezetett. Az „áttúlazonosulás” (overidentification) művészeti stratégiája, amelyet Slavoj Žižek filozófiája alapján írtak le, különösen fontos ebben az összefüggésben: a hatalmat szó szerint úgy vesszük, ahogy mondja, így csapdába esünk benne, miközben kritikus távolságot próbálunk tartani. Ez a stratégia lehetőséget ad arra, hogy a populista, erőszakos és vulgáris „strongman” politikát nem csak megvetéssel vagy gúnyolódással, hanem azzal azonosulva is kritizáljuk, hogy feltárjuk üres ideológiai magját és működésének ellentmondásait.

A „strongman” politikai vezetők tipikus jellemzői közé tartozik az emberi jogok és nemzetközi jogsértések elkövetése állami erőszakszervezetek által, a demokratikus intézmények – különösen a független média és igazságszolgáltatás – aláásása, valamint a populista nacionalizmus eszközölése, amely a belső politikában az „ők és mi” narratíváját terjeszti, a külföldi politikában pedig protekcionista és korlátozó intézkedéseket támogat. Ezen túlmenően a vulgaritás és a nyers, konfrontatív kommunikációs forma az a performatív eszköz, amelyen keresztül a hatalom és politikai üzenet leginkább megjelenik és megerősödik.

A Trumpizmus tehát nem pusztán egy politikai mozgalom vagy személyiségi kultusz, hanem egy komplex globális jelenség, amely a demokratikus intézmények lebontására, a társadalmi megosztottság mélyítésére és a politikai diskurzus elszegényítésére törekszik. A megértése nem lehetséges a nemzetközi kontextus, különösen a posztszocialista régiók összehasonlító vizsgálata nélkül, ahol a hasonló autoriter tendenciák már korábban megjelentek. Az áttúlazonosulás stratégiája nem csupán művészi eszköz, hanem egy potenciálisan hatékony ellenállási forma is, amely szembesítheti a populista erőket saját üres és következetlen ideológiájukkal, miközben megmutatja, hogy az ilyen autoriter politikai formációk hogyan működnek és hogyan lehetséges velük szemben fellépni.

Mi rejlik egy nem kívánt házasság mögött?
Miért van szükség állati szülői gondoskodásra?
Mi történt a Mag Tured Cunga csatájában? A Fir Bolg és a Tuatha Dé közötti végzetes összecsapás története
Miért és hogyan a faformázás művészete segít a kreativitás kibontakoztatásában?