A 21. századi egyetemek és humántudományi karok valósága jelentősen eltér attól a képtől, amit a jobboldali média – például a Fox News, Joe Rogan vagy a Rubin Report – sugall. A széles körben elterjedt narratíva, miszerint radikális baloldali oktatók évtizedek óta szisztematikusan „agymossák” a fiatalokat, hogy azok aztán a vállalati szférában, a filmiparban vagy a közszférában „álruhás” ügynökként terjesszék a kritikai elméleteket, inkább paranoiás összeesküvés-elmélet, mint valós leírás. A humántudományokat ma sokkal inkább jellemzi az elméleti megközelítések visszaszorulása, mint azok térnyerése. A diákélet gazdasági és időbeli realitásai, valamint a campusokhoz való egyre gyengébb kötődés kevés teret hagynak mélyebb elméleti vagy ideológiai elköteleződésnek.

Az a kép, miszerint az egyetemek a „woke” radikalizmus melegágyai lennének, eltorzítja a valóságot. A „woke” fogalma, amely korábban a társadalmi éberség és az igazságosság iránti érzékenység kifejezője volt, mára elvesztette eredeti jelentését, és neoliberális-korporatív eszközzé vált. Akane Kanai és Rosalind Gill elemzése szerint a „woke” kifejezést a neoliberális kapitalizmus „kisajátította”: a történelmileg marginalizált csoportok küzdelmeiből származó szimbolikus tőke lett az új reklámnyelv nyersanyaga. Ezt a jelenséget „woke kapitalizmusként” írják le, ahol a társadalmi igazságosság eszméi díszletként működnek, különösen a nem, faj és szexualitás témáiban, anélkül, hogy valódi társadalmi változásokhoz vezetnének.

Ez az esztétizált performativitás inkább érzelmi kielégülést kínál, mint cselekvést. Slavoj Žižek „interpasszív” fogalma is ide illik: a politikai állásfoglalás előadása önmagában kielégítővé válik, függetlenül attól, hogy valójában történik-e bármi is. A „virtue signaling”, vagyis az erkölcsi erények demonstratív megjelenítése, gyakran inkább sajátos társadalmi tőkeépítés, mintsem aktív beavatkozás a fennálló hatalmi struktúrákba. A Kanai és Gill által idézett egyik ikonikus példa erre a 2018-as Pepsi-reklám, amely Kendall Jenner főszereplésével próbálta „divatossá” tenni a tiltakozást – a társadalmi igazságosságot, mint márkázott életérzést értékesítve.

Egyes egyetemeken is megfigyelhető e vállalati „woke” nyelvezet térnyerése, különösen a vezetői réteg körében, amely gyakran már nem az akadémiai kutatás, hanem a szabályozás és az adminisztráció iránt köteleződött el. Az eredetileg kritikai vagy elméleti kontextusból származó fogalmak így üres, jelentésnélküli „weasel words”-ökké váltak: sokszor használják például az „eltérő emberek” kifejezést, holott az „eltérés” mindig egy közösségre, nem pedig egyénre vonatkozik. Ez a fajta nyelvhasználat a neoliberális, technokrata menedzsment szemlélet terméke, amely inkább esztétikai érzékenységet imitál, mintsem valódi politikai tudatosságot képvisel.

A jobboldali kulturális harcok során a posztmodern és posztstrukturalista gondolkodók – mint például Foucault – is célkeresztbe kerültek. A paradoxon az, hogy sok baloldali vagy liberális értelmiségi, akik maguk is évtizedek óta kritikával illetik ezeket az irányzatokat, most mégis kénytelenek „megvédeni” őket a jobboldali értelmezési torzításoktól. A kulturális háború következtében ezek az elméletek végül nagyobb politikai súlyt kaptak, mint amit valaha is betöltöttek az akadémián belül. Az irónia itt nyilvánvaló: miközben a jobboldal démonizálja a kritikai elméleteket, éppen ők ruházzák fel azokat azzal a hatalommal, amit az akadémiai közegben sosem birtokoltak.

Fontos megérteni, hogy a jelenlegi „woke” diskurzus nem azonos az eredeti társadalmi igazságosságra épülő mozgalmakkal, sem pedig az ezekből született kritikai tudományokkal. Amit ma a közbeszédben „woke”-nak neveznek, az gyakran egy kifacsart, lebutított változata azoknak az intellektuális hagyományoknak, amelyek a hatalom, reprezentáció és identitás összefüggéseit vizsgálták. Az elméletek és eszmék, amelyek valaha komplex társadalmi elemzésekre szolgáltak, mára sok esetben a vállalati nyelvezet részeivé váltak, amelyeket PR-szakemberek és HR-osztályok használnak saját intézményi imázsuk javítására.

Ezt a helyzetet tovább árnyalja, hogy az akadémiai világ maga is kénytelen szembenézni azzal a kérdéssel, hogyan lehet értelmezni és tanítani a diskurzív hatalomról szóló fogalmakat egy olyan korban, amikor maguk a fogalmak is a kulturális háború részeivé váltak. Ez nemcsak az oktatás, hanem az intellektuális felelősségvállalás kérdését is új fénybe helyezi. Az akadémiai gondolkodás eszközeit egyre gyakrabban használják fel politikai stílus és esztétika megalkotására, nem pedig a status quo kritikájára vagy annak meghaladására.

A diskurzus ilyetén kiüresedése – az intellektuális tartalom performatív gesztusokká redukálása – azzal fenyeget, hogy a valódi társadalmi igazságtalanságokat már csak mint imázselemeket kezeljük, nem pedig megoldandó struktúrákat. Ha a társadalmi érzékenység eszközei végleg a neoliberális vállalati nyelvezet részévé válnak, az nemcsak a társadalomtudományokat, de a társadalmi változás lehetőségét is megkérdőjelezi.

A kritikai fajelmélet valóban marxista eredetű?

A kritikai fajelmélet (Critical Race Theory, CRT) eredete és ideológiai beágyazottsága gyakran vált ki élénk vitát, különösen az Egyesült Államokban, de az ilyen elméletek hatása globálisan is érzékelhető. A CRT születése nem önmagában történt, hanem a baloldali akadémiai gondolkodásból nőtt ki, különösen a posztmodern és neomarxista irányzatok kereszteződésében. A kérdés, hogy a kritikai fajelmélet marxista-e, nem válaszolható meg pusztán formális kategóriákkal; ehhez meg kell vizsgálni azokat a filozófiai, politikai és történeti struktúrákat, amelyekben ez az elmélet működik.

A CRT a hatalom, identitás és társadalmi igazságosság fogalmain keresztül értelmezi a társadalmat. Ezt nem jogi semlegességgel, hanem deklaráltan normatív módon teszi: az igazságtalanságok feltárása és lebontása céljából. Ez a hozzáállás közös nevezőn van a marxista elemzéssel, amely szintén a társadalmi struktúrák, az elnyomás és a hatalmi viszonyok kritikájából indul ki. A különbség az, hogy míg a klasszikus marxizmus az osztályharc és a termelési viszonyok mentén szervezi gondolatrendszerét, a CRT az identitás, különösen a rassz mentén.

Herbert Marcuse és más frankfurti iskola-beli gondolkodók jelentősen hatottak a kritikai fajelmélet gondolkodására. Marcuse különösen fontos, mivel ő explicit módon írta le az elnyomott kisebbségek által hozott társadalmi feszültséget mint potenciálisan forradalmi erőt. Ez a gondolatvonal világosan visszaköszön a CRT gyakorlatában, amely a rassz alapú hierarchiák megtörését szorgalmazza az intézményi rendszer teljes kritikáján keresztül.

A CRT ellenfelei gyakran hangoztatják, hogy ez az elmélet veszélyes, mert relativizálja az objektív igazságot, megosztja a társadalmat, és elveti az egyéni felelősséget. Ugyanakkor a CRT hívei szerint ezek az állítások nemcsak leegyszerűsítők, hanem szándékosan félrevezetők is. Szerintük a társadalmi egyenlőtlenségek strukturális jellegét csak úgy lehet megérteni és kezelni, ha felismerjük, hogy a „semlegesség” gyakran a fennálló hatalmi viszonyok fenntartásának eszköze.

Az Egyesült Államokban a CRT elleni kampányok nem pusztán elméleti viták. Politikai mozgósító erővé váltak, különösen a konzervatív jobboldalon, amely a „radikális baloldali ideológia” térnyerésétől tart az oktatásban, a médiában és a közintézményekben. E diskurzus egyik központi eleme, hogy a CRT, mint kulturális import, nem csupán elemző eszköz, hanem társadalomformáló doktrína. Az efféle kritikák rámutatnak arra a feszültségre, amely a liberális demokrácia keretei között egyre kevésbé feloldható: az intézményesített pluralizmus és az ideológiai homogenitás iránti törekvés között.

Fontos látni, hogy a CRT nem monolitikus rendszer, hanem sokszínű értelmezések és viták gyűjtőhelye. Léteznek benne mérsékeltebb és radikálisabb irányzatok is, amelyek eltérően viszonyulnak például az identitás fogalmához vagy a társadalmi mobilitás lehetőségéhez. Míg egyes szerzők inkább a társadalmi struktúrák átalakítását sürgetik, mások a kulturális reprezentációk kritikáján keresztül kívánnak hatást gyakorolni.

A CRT-t körülvevő vita tehát nem csupán tudományos vagy politikai természetű, hanem mélyen beágyazott kulturális és történeti konfliktusok mentén alakul. Ennek megértéséhez nem elegendő a fogalmak definíciója vagy az ideológiai címkézés. A CRT jelenkori szerepe annak függvénye, hogy hogyan viszonyul a társadalom a múlthoz, a hatalomhoz, a reprezentációhoz és az igazságossághoz.

A kritikai fajelmélet mögötti diskurzus nemcsak az elméletről szól, hanem arról is, hogy miként konstruálódik a társadalmi valóság, kik rendelkeznek a nyelv és az értelmezés hatalmával, és hogyan történik az emlékezet, a trauma és a múlt politikai újraértelmezése. Ebben a kontextusban fontos megérteni, hogy a CRT nem pusztán a faji egyenlőtlenségek feltárását célozza, hanem a társadalom mélyebb, normatív újragondolását is – amely éppen ezért vált egyszerre inspirálóvá és fenyegetővé különböző politikai oldalak számára.

Hogyan használjuk a megfelelő kertészeti eszközöket a kertünk fejlesztésére?
Hogyan készítsünk és tartósítsunk különféle salsa szószokat biztonságosan és ízletesen?
Hogyan formálódott az emberi evolúció?
Hogyan formálta a politikai szatíra a 2016-os amerikai választások diskurzusát?