Miért csökkent az Egyesült Államok globális gazdasági hatalma?

A globális gazdasági kormányzás rendszere az Egyesült Államok vezetésével alakult ki a XX. század közepén, azonban az utóbbi évtizedekben komoly kihívásokkal szembesült. Az új hatalmak, amelyek előtérbe kerültek a nemzetközi színtéren, kezdtek egyre inkább egyenrangú szereplőkként fellépni, és követelték maguknak az Egyesült Államokhoz hasonló befolyásolási jogokat a kereskedelmi és gazdasági politikák terén. Az USA, amely hosszú ideig dominálta a globális intézményeket, ma már nem kész arra, hogy "olyan államként" kezeljék, mint bárki mást, és ezért próbálkozott a globális gazdasági kormányzás megingására reagálni különböző regionális kereskedelmi egyezményekkel.

Az egyik legfontosabb példája ennek a Transz-csendes-óceáni Partnerség (TPP) létrehozása volt, amely lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy ne csak a gazdasági menetrendet, hanem politikai szempontból is kizárja Kínát, amely a XXI. század egyik legnagyobb gazdasági szereplőjévé vált. Ezzel az Egyesült Államok elismerte a Doha Rounds kudarca és a globális kereskedelmi vezetésének visszaesését, miközben egy egyre növekvő belső ellenállás is megjelent az Egyesült Államokban mindenféle kereskedelmi megállapodással szemben.

A globális intézmények, mint az ENSZ és a Világbank, továbbra is az Egyesült Államok dominanciáját tükrözik, de hatékonyságuk csökkent. Az új szereplők alternatív stratégiákat dolgoztak ki, amelyek aláásják ezeknek az intézményeknek a hatáskörét. Az Egyesült Államok képtelen volt megújítani a globális intézményeket, és inkább azokat a régóta meglévő, nem reformált struktúrákat tartotta meg, amelyek biztosították számára a legnagyobb befolyást. Ez az irányvonal az Egyesült Államok vezetésével kialakított regionális intézmények esetében is megfigyelhető, például az Amerikai Államok Szervezete (OAS) és a NATO esetében is.

Az OAS példáján látható, hogy az Egyesült Államok dominanciája a hidegháború idején és az azt követő időszakban is biztosította számára az irányítást. Az OAS eredetileg az amerikai érdekeket szolgálta, de a 2000-es évek elejére a latin-amerikai országok, különösen Kuba, a domináns amerikai politika ellen fordultak. Az Egyesült Államok viszont az OAS keretében igyekezett fenntartani az amerikai érdekeket, amit például a venezuelai puccs és a hondurasi katonai junta esetében is próbált érvényesíteni.

Azonban a 2000-es évek végére, különösen Obama elnöksége alatt, egyre inkább világossá vált, hogy a latin-amerikai országok, élükön Kuba visszautasították az Egyesült Államok egyoldalú politikáját. 2013-ban a Celac, egy Kuba részvételével megalakított latin-amerikai szervezet, felállt és igyekezett alternatívát nyújtani az Egyesült Államok dominálta regionális fórumokkal szemben. A politikai és gazdasági kapcsolatokat átalakító döntések, mint Kuba és az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatai, jól mutatják, hogyan változott a globális hatalmi térkép.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) esetében is. Az Egyesült Államoknak sikerült fenntartania NATO irányítását, amely a hidegháború végét követően tovább bővült, és egyre több európai államot vont be a szövetségbe. Az Egyesült Államok azonban kénytelen volt új szerepeket keresni a NATO-ban, például a balkáni térségben vagy Afganisztánban, ahol katonai beavatkozásokat hajtott végre. Ezzel szemben a többi NATO-tagállam nem mutatott hajlandóságot arra, hogy saját költségvetését a szövetség céljaira fordítsa.

Miért tekintik az Egyesült Államokat birodalomnak?

Az amerikai birodalom gondolatát sokáig a politikai diskurzus peremére szorították, részben az amerikai kivételesség ideológiája miatt, amely szerint az Egyesült Államok egyedülálló történelmi küldetéssel bír, és különbözik minden más hatalomtól, amely valaha birodalommá vált. Mégis, a tények másról tanúskodnak. Az amerikai terjeszkedés, különösen a 19. század elejétől, szorosan tükrözi a klasszikus birodalmi mintázatokat: katonai hódítás, bennszülött népek elmozdítása, földterületek elcsatolása, valamint ideológiai igazolás a „civilizáció terjesztésének” és „sorsszerű terjeszkedésnek” nevében.

Az amerikai terjeszkedés a kontinentális bővülés formáját öltötte. Az európaiak megérkezése előtt az őslakos népek saját politikai és kulturális rendszereket alakítottak ki, amelyek élesen különböztek a nyugati modellől. A hódítók azonban földrajzi tévedések – például Columbus Indiába vélt megérkezése – nyomán „indiánoknak” nevezték őket, ezzel is aláásva identitásukat és szuverenitásukat. A nyelv és elnevezés nem pusztán technikai kérdés volt, hanem hatalmi eszköz.

A területi gyarapodás eszközei közé tartozott az erőszak, a szerződések (amelyek gyakran egyenlőtlen viszonyokat tükröztek), valamint az őslakosokat érintő jogi kategóriák manipulálása. A „szuverén nemzet” státusz, amelyet az indián törzseknek adtak, valójában eszköz volt arra, hogy kizárólag a szövetségi kormány dönthessen az ügyükben, miközben ezt a státuszt 1871-ben eltörölték, miután közel négyszáz szerződést kötöttek velük. A folyamat része volt annak az amerikai törekvésnek, amely egyre nagyobb területeket akart bekebelezni, gyakran spekulánsok és politikai érdekcsoportok együttműködésével, mint a híres Yazoo-földbotrány esetében.

A Louisiana vásárlás példája jól szemlélteti az amerikai expanzió természetét: bár a terület pontos határai nem voltak ismertek, és az adásvétel jogi érvényessége is megkérdőjelezhető volt (Napóleon valószínűleg jogszerűtlenül adta el a területet, mivel nem egyeztetett sem Spanyolországgal, sem a francia törvényhozással), az Egyesült Államok mégis legitim módon kezelte a megszerzett földeket, katonai kormányzást vezetett be, és megkezdte a gyarmatosítást.

Az amerikai kivételesség retorikája gyakran ellentmondásban áll a gyakorlatban követett imperiális stratégiákkal. Hillary Clinton például egy 2016-os beszédében az „amerikai kivételességet” a nemzeti identitás sarokkövének nevezte, míg Donald Trump ugyanebben az évben épp ennek a fogalomnak a létjogosultságát kérdőjelezte meg, „nem túl szép kifejezésnek” nevezve azt. Az eltérő politikai táborok tehát másképp viszonyulnak a fogalomhoz, de a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az Egyesült Államok viselkedése gyakran nem különbözik más történelmi birodalmakétól.

Az amerikai birodalom projektszerűsége különösen nyilvánvaló a közelmúltban: Tom Engelhardt és Steve Fraser létrehozták az „American Empire Projectet”, amely egy sor könyvet és tanulmányt foglal magába, célul tűzve az amerikai imperializmus természetének és következményeinek feltárását. Az elemzések egyik visszatérő megállapítása, hogy az Egyesült Államok, miközben tagadja birodalmi mivoltát, valójában annak minden jellemzőjét mutatja: katonai jelenlét világszerte, ideológiai dominancia, gazdasági függőségi viszonyok kialakítása.

Fontos megérteni, hogy a birodalmi gondolkodás és gyakorlat nem csupán történelmi múlt, hanem jelenidejű struktúra is. Az amerikai birodalmi tudatosság és annak tagadása egyszerre működik: míg hivatalos politikai

Miért létezett mindig is amerikai antiimperializmus, és hogyan formálta az ország történelmét?

Az amerikai antiimperializmus nem ideológiai újítás, hanem mélyen gyökerező történelmi reflex. Már az alkotmány elfogadásának időszakában megjelentek azok a hangok, amelyek ellenezték a központosított hatalom kialakítását, tartva attól, hogy ez a szabadság és a tulajdon védelmének rovására megy. Az Anti-föderalisták – mint például a „Centinel” álnéven író George Bryan – azzal érveltek, hogy egy túlzottan kiterjedt területi kormányzat képtelen lenne megőrizni a szabadságot. Az ilyen nézetek nemcsak retorikai ellenállásként jelentek meg, hanem meghatározó keretként is szolgáltak az amerikai politikai gondolkodásban.

Az amerikai történelem során mindig is jelen voltak olyan hangadók, akik elutasították a katonai terjeszkedést, a hódító háborúkat vagy az imperialista beavatkozást. Thomas Jefferson első elnöki beszédében is hangsúlyozta: „barátságot kívánunk minden nemzettel, de szövetséget egyikükkel sem.” Ez az elzárkózó gondolatmenet időről időre újra felszínre tört, különösen a háborúk és katonai intervenciók idején.

Az amerikai–mexikói háború például éles vitákat szült. Frederick Douglass élesen ellenezte a konfliktust, ám később támogatta Santo Domingo annektálását. Ez a paradoxon rámutat arra, hogy az antiimperializmus sem volt mentes a belső ellentmondásoktól. Ugyanez a kettősség tükröződött William Lloyd Garrison vagy Thomas Corwin nyilatkozataiban is, akik a békét hirdették, miközben gyakran pragmatikus álláspontra kényszerültek politikai színtéren.

Az 1898-as spanyol–amerikai háborút követően a gyorsan szerveződő Anti-Imperialist League (AIL) országos mozgalommá vált, központja Bostonban volt. A mozgalomhoz csatlakoztak Carl Schurz és más republikánus reformerek, akik attól tartottak, hogy az Egyesült Államok elveszíti erkölcsi tekintélyét, ha gyarmatosító hatalomként lép fel. A nők antiimperialista mozgalma szintén fontos része volt ennek a politikai erőnek, saját retorikával és szervezettséggel.

Az amerikai külpolitikai doktrína ellentmondásossága jól látható a 20. század eleji eseményeken is: miközben az ország a demokrácia exportálásáról beszélt, egyre több katonai támaszpontot létesített világszerte. Ennek következményei már nemcsak ideológiai, hanem stratégiai vitákat is gerjesztettek. Az „elszigetelődés” – mint stratégiai opció – a második világháborút követően teljesen háttérbe szorult, ám új formában, úgynevezett „neoizolacionista” mozgalmakként tért vissza, különösen a hidegháború utáni időszakban.

Milyen hatással van a gazdasági növekedés a globális kereskedelemre és tőkebeáramlásra?

A globális gazdaságban a különböző országok növekedési ütemei közötti eltérések nemcsak a nemzeti jövedelem növekedésére, hanem a nemzetközi kereskedelem és a tőkebeáramlás alakulására is komoly hatással vannak. Az Egyesült Államok gazdasági növekedése, amely a jövőben várhatóan évente 2,25%-ra csökken, szemben a globális 3,5%-os növekedéssel, az amerikai kereskedelem és tőkebeáramlás viszonyait is alapvetően meghatározza. A gazdasági növekedés ütemének lassulása különösen a világ más jelentős gazdaságai, például az Európai Unió tagállamainak, Japánnak és az Egyesült Királyságnak az esetében is észlelhető.

A globális exportban az Egyesült Államok részesedése 2000-ben mindössze 13,8%-ot tett ki, ami azóta jelentősen csökkent. Az IMF előrejelzése szerint a jövőben az amerikai kereskedelem részesedése nem változik, de valószínű, hogy ez a stagnálás nem fog bekövetkezni, mivel az amerikai export és import egyaránt csökkent a 2000 és 2014 közötti időszakban, körülbelül egyharmadával. Az Egyesült Államok számára tehát fontos kérdés, hogyan tudja megőrizni és növelni a globális piacon való részesedését a fokozódó gazdasági verseny és az egyesült államokbeli vállalatok külföldre történő tőkekivonásai mellett.

A közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) áramlása, amely mindig nettó alapon kerül kiszámításra, szintén az amerikai gazdaság szoros kapcsolatát mutatja a globális piacokkal. A történeti adatok szerint 1914-ben az amerikai közvetlen külföldi befektetések értéke 2,652 millió dollár volt, ebből a legnagyobb részt Kanadában, Mexikóban és Kubában helyezték el. Az 1980-as évek végén az Egyesült Államok a világ közvetlen külföldi befektetéseinek 42%-át birtokolta, ami azóta jelentősen csökkent, különösen a 2008-as gazdasági válság és a külpolitikai döntések hatására.

A gazdasági növekedés lassulása és a tőkebeáramlás csökkenése az infrastruktúra állapotának romlásával és a munkaerőpiaci változásokkal is összefügg. Az Egyesült Államokban az infrastruktúra állapota különösen kiemelkedő kérdés lett, amely a 2016-os elnökválasztás kampányának egyik központi témája volt. Az amerikai gazdaság struktúrájának átalakulása, a munkahelyek automatizálása és a technológiai fejlődés előretörése is hozzájárul ahhoz, hogy a gazdasági növekedés üteme csökkenjen, miközben a személyes megtakarítások és a fogyasztói kereslet viszonylagos stagnálása is visszafogja a gazdasági aktivitást.

Ezen kívül a pénzügyi deficit és a költségvetési hiány kérdése is elengedhetetlen a globális gazdaság szempontjából. A kétféle deficit, a költségvetési és a folyó fizetési mérleg deficitje, az Egyesült Államok gazdaságának egyik legismertebb problémája. A hiány mértéke évről évre változik, de a hosszú távú fenntarthatóság kérdése továbbra is jelentős hatással van az amerikai gazdaság jövőjére.

Fontos figyelembe venni, hogy az amerikai gazdaság és a globális kereskedelem közötti kapcsolatok egyre összetettebbé válnak. Az egyes országok közötti kereskedelmi kapcsolatok, a pénzügyi tranzakciók és a tőkebeáramlás mind befolyásolják a gazdasági növekedés dinamikáját. Ahogy a világ egyre inkább globálissá válik, úgy az Egyesült Államok szerepe is folyamatosan változik, és az új kihívások és lehetőségek egyaránt hatással vannak az ország gazdaságára.

Milyen hatással voltak az amerikai médiabárók az Egyesült Államok terjeszkedésére és világhatalmi befolyására?

A sajtó hatalmának koncentrálódása nemcsak az Egyesült Államokon belül, hanem világszerte is érezhető volt. Az amerikai hírügynökségek, mint az AP, a legnagyobb hatással voltak a latin-amerikai országok médiájára is. Az AP elnöke, Frank Noyes, 1913-ban panaszkodott, hogy Latin-Amerika az Egyesült Államokról szóló híreit főként európai ügynökségektől kapja, így ezek a hírek torzítják az amerikai valóságot, és gyakran gyilkosságokat, lincseléseket és csalásokat emlegetnek, amelyek előítéleteket keltenek az amerikaiakkal szemben. E problémák ellenére az AP továbbra is az amerikai hírek elsődleges forrásaként működött, és 1945 után globális terjeszkedésével az európai ügynökségeket is kiszorította.

A sajtóvilágon belüli ilyen erőteljes koncentráció hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok politikai és gazdasági elképzelései globálisan is nagy hatást gyakoroltak. Az amerikai sajtó eszközei és a velük szoros kapcsolatban álló rádió- és televízióvállalatok (mint a National Broadcasting Company, Columbia Broadcasting System és az American Broadcasting Company) pedig kormányzati irányítást kaptak, amint az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, és a rádiótechnológia monopolizálása céljából megalapították a Radio Corporation of America-t (RCA). Ezzel párhuzamosan az amerikai kormány megkezdte a Voice of America létrehozását, hogy biztosítsa a hivatalos álláspont közvetítését világszerte.

Az amerikai sajtó hatása a világgazdaságra és politikára nem csupán az információk közvetítésén, hanem az ideológiai irányvonalak kialakításán is keresztül hatott. Az Egyesült Államok számára egy olyan gazdasági és politikai rendszer létrehozása volt a cél, amely a „szabadságot” és a „fejlődést” képviseli, és ez az elképzelés globálisan is meghatározó lett.

Az amerikai média hatalmának növekedése és a globalizáció hatásai közvetlenül befolyásolták a világtörténelem alakulását. A technológiai fejlődés és a globális médiaimperiumok kiépítése új szakaszba léptette a világszerte elérhető hírek és információk természetét. Az amerikai médiahatalom nem csupán eszközként szolgált a politikai célok elérésére, hanem önálló, globális befolyással rendelkező tényezővé vált, amely hosszú távon formálta a 20. század világpolitikai táját.