Hogyan változik az egyetemi oktatás és a társadalmi diskurzus a Trump hatására?

A félelem politikai radikalizációs modellként való alkalmazása már régóta ismert, különösen a Fox News esetében, ahol ez a stratégia nemcsak a politikai diskurzust, hanem a gazdasági modellt is formálja. Ahogy Nicole Hemmer a The New York Times-ban kifejtette, a félelem segít fenntartani a nézők figyelmét, folyamatosan újabb és újabb szenzációkat generálva. Ez a stratégia nemcsak a hagyományos médiában, hanem a közösségi médiában is érvényesül. Frances Haugen 2021 októberében a 60 Minutes-ban tett vallomása arra világított rá, hogy a Facebook üzleti modellje is a politikai radikalizálódásra épít, hiszen az algoritmusok olyan tartalmakat részesítenek előnyben, amelyek képesek a közönséget manipulálni és erős érzelmi reakciókat kiváltani, legyen szó akár félretájékoztatásról, akár veszélyes tartalomról.

Peterson világszerte ismertté vált azzal, hogy az egyetemeket, különösen az emberi tudományokat támadta, amiért szerinte azok a neo-marxizmus és a posztmodernizmus fellegvárai. A YouTube-on publikált videóblogjai rendszerint az akadémiai világgal kapcsolatos megvetését tükrözik, és olyan témákat érintenek, mint a „campus indoctrination”, „az egyetemek veszélyes állapota” és az „egyetemek vége”. A Peterson által vendégül látott személyek gyakran kemény bírálói az egyetemi rendszereknek, mint Lindsay Shepherd és Yeonmi Park, akik szintén az egyetemek indoctrinációs szerepét emelik ki.

A Trumpizmus ellentétben az egyetemi oktatás szkepticizmusával a gyakorlati tudás és az intuitív bölcsesség értékelését hirdeti. William Davies Nervous States című művében úgy látja, hogy a neoliberalizmus alapító atyáinak, Friedrich Hayeknek és Milton Friedmannak a munkáiban erős kritikát találunk az egyetemi oktatás és a tudományos ismeretek tekintetében. Az egyetemeken szerzett tudás szemben áll a gyakorlati tapasztalatokon alapuló, intuitív vállalkozói tudással, amelyet a neoliberális ideológia előnyben részesít.

Trump maga is többször demonstrálta ezt az intuícióra alapozott tudást, különösen a COVID-19 járvány idején, amikor büszkén hangoztatta, hogy „valószínűleg természetes képessége van”, amely lehetővé tette számára a járvány kezelése terén való eligibilitást. Ahelyett, hogy a tudományos közösség állásfoglalásait követte volna, Trump inkább az áltudományos nézeteket támogatta, mint például a fertőtlenítővel való kezelés népszerűsítését, ami több ember halálához vezetett a következő hónapokban.

A Trumpi narratíva fontos eleme a közvélemény fordulata az egyetemi oktatás szerepével kapcsolatban. Egy 2015-ös Pew Research felmérés alapján még a republikánus szavazók körében is többségben voltak azok, akik pozitívan értékelték a felsőoktatást. 2017-re, Trump elnökségének első évében azonban ez a tendencia drámaian megváltozott: a republikánus szavazók körében az egyetemi oktatás iránti bizalom jelentősen csökkent. Egyre inkább elterjedt az a vélemény, hogy az egyetemek baloldali ideológiai befolyás alatt állnak, és a professzorok politikai nézeteik terjesztése miatt a rendszer eltévedt. A republikánusok körében a „cancel culture” és a „woke” ideológiák elterjedése is hozzájárult a felsőoktatás kritikájához.

A Trump hatásának egyik meglepő fordulata, hogy az „anti-woke” jobboldali narratíva egyre inkább a kritikai elméletek mélyebb megértésére épít, és kifinomultabb, sokkal komplexebb diskurzust eredményezett. Az egyetemekkel kapcsolatos aggodalmak összefonódnak a „wokeizmussal” szembeni kritikával, és az elméletek sokszor olyan összeesküvés-elméletek formájában jelennek meg, amelyek a baloldali értékek és az egyetemi oktatás ideológiai „veszélyeit” emelik ki.

A legfontosabb, amit a közönségnek meg kell értenie, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali kritikák gyakran eltávolodnak az egyetemek valós működésétől. A közösségi média és az általuk generált narratívák nagyban hozzájárulnak az egyetemi világ és a társadalmi diskurzus eltorzításához. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a valódi akadémiai diskurzus sokkal inkább a kritikai gondolkodásra és a tudományos alapú megközelítésekre épít, mint sem bármely politikai irányvonalhoz való tartozásra.

Hogyan tükrözi a mozgó gyárhajó a globalizáció és a kapitalizmus átalakulását?

A The Column időbeli kerete, az 1989-es év, egyúttal a „történelem vége” mítoszának ellenpontja is. Ez az év nem az ideológiai megosztottságok lezárását jelenti, hanem a felzárkózás forradalmának kezdetét, amikor a volt szocialista gazdaságokat a nyugati szabadpiaci demokrácia mintájára kényszerítették, hogy behozzák a fejlettebb államok közötti történelmi lemaradásukat. Azonban az elmúlt évtizedek bizonyították, hogy a kommunizmus nem tűnt el, hanem újra megjelent, méghozzá Kína autoriter modelljében, amely mára a világ legerősebb és legdinamikusabb gazdaságává vált. A hajó útja a The Column-ban egyúttal ezt a történelmi visszatérést is jelképezi, miközben a rabszolga-kereskedelemre tett utalás újraértelmezi a nemzetállamok alapítását: ahogy a 19. századi Európát a gyarmati kizsákmányolás és a kulturális rablás építette, úgy a kortárs nemzetállamok gazdasági érdekek és globális kereskedelem folyékony és mozgó alapjain nyugszanak.

Az oszlop, mint monumentális szimbólum, Paci művében egyszerre a nyugati klasszicizmus és a modernizmus alapját jelképezi, ugyanakkor a gyarmati terjeszkedés és a globális gazdasági-politikai kapcsolatok materializált formája. Az oszlop vízszintes pozícióba helyezése, amikor a gyárhajó fedélzetén pihen, a monumentális erővel rendelkező forma impotenciáját mutatja, allegóriája annak a folyamatnak, amely során a nyugati nemzetállamok alapjai a keleti, olcsó munkaerőre épülő gazdasági rendszerbe integrálódnak.

A The Column emlékeztet Kína Dafen nevű festőfalujára, ahol a reprodukciós művészet egy különleges gazdasági és esztétikai jelenséggé vált. A hajón zajló munka hasonlóan nem a tervek vagy rajzok szigorú követésén a

Miért vonzó a QAnon és más összeesküvés-elméleti mozgalmak esztétikája és performativitása?

A kortárs politikai radikalizálódás egyik különös jellemzője az, hogy nemcsak ideológiai, hanem esztétikai és performatív dimenziókat is magában hordoz. A QAnon mozgalom és a hozzá kapcsolódó szélsőjobboldali formációk – mint a Boogaloo Bois vagy a Proud Boys – nem csupán politikai állításokat tesznek, hanem ezekhez teatralitást, játékosságot, szimbolikus vizualitást és komplex mitológiát is rendelnek. E jelenség megértéséhez nem elég a klasszikus politológiai elemzés, szükséges a művészetfilozófiai, kulturális és médiatudományi perspektíva is.

A QAnon egyik kulcsmozzanata az apophenia – az a mentális mechanizmus, amelyben az egyén értelmet és mintázatot vél felfedezni ott, ahol objektív értelemben semmilyen strukturális összefüggés nem létezik. Ez a kognitív torzítás alapozza meg az olyan szétszórt jelekből építkező narratívákat, mint a Q-drops, pizzagate vagy a „red shoes conspiracy”. Az internetes mémkultúrában és az Alternate Reality Game (ARG) típusú interakciókban edződött felhasználók számára ez a játékszerűség nemhogy csökkentené, hanem épp ellenkezőleg: növeli a hitelesség és részesedés érzetét. Az összeesküvés nem csak elmélet – ez egyfajta digitális zarándoklat, amelynek során az egyén maga válik a rejtett igazság felfedőjévé.

A performativitás – különösen az olyan figurák esetében, mint Jake Angeli, a QAnon Shaman – nem csupán öltözködési vagy viselkedési stilizáció, hanem rituális gesztus, amely szakrális és profán határvonalakat mos össze. Az ilyen alakok szerepe nem abban áll, hogy racionális diskurzust generálnak, hanem abban, hogy esztétikai sokkot, emocionális rezonanciát és közösségi azonosulási lehetőséget biztosítanak egy fragmentálódott társadalomban. A Capitolium ostroma így nem pusztán politikai akció volt, hanem karnevál – Bakhtin értelmében –, amely az ideológiai és identitáspolitikai ellentmondásokat teátrális formában vezette le.

A radikalizálódás új formái nem a klasszikus totalitárius modellek szerint működnek. Ezekben nincs központi doktrína, inkább kaleidoszkópikus ideológiai töredékekből, popkulturális referenciákból, ironikus és posztironikus hangnemekből, valamint digitális mitológiákból építkező hálózatokat látunk. A QAnon ebben az értelemben nem különbözik a művészeti avantgárdtól vagy a fluxustól: a határok elmosódása valóság és fikció, esztétikum és politika, performansz és aktivizmus között itt nem hibának, hanem strukturális sajátosságnak tekinthető.

A média szerepe ebben a struktúrában nem közvetítő, hanem generatív. A Fox News, az Alex Jones-féle Infowars vagy a YouTube „deep state” csatornái nem csupán visszhangkamrák, hanem aktív szerkesztői és narratív aktorai egy párhuzamos valóságnak. Ez a párhuzamos valóság nem pusztán alternatív értelmezés – hanem egy alternatív világ, amely saját logikával, saját hőseivel és saját apokaliptikus jövőképével rendelkezik. Ebben a világban a „deep state” démonikus erő, az oltás biopolitikai fegyver, és a művészeti intézményrendszer – múzeumok, galériák, kritikai diskurzus – a kultúrbaloldal propagandagépezete.

Ezért sem véletlen, hogy a progresszív művészeti intézmények és a kortárs kritikai diskurzus – például a kritikai fajelmélet vagy a posztstrukturalizmus – kiemelt célpontjai lettek a radikális jobboldalnak. Az olyan szerzők, mint Lindsay, Pluckrose vagy Boghossian, éppen e diskurzusokat próbálják dekódolni, ironizálni vagy épp delegitimálni. A kultúrharc egyik terepe így a nyelv, az értelemadás, és a reprezentáció lett – nem csupán politikai, hanem ontológiai értelemben is.

Fontos megérteni, hogy ezek a mozgalmak nem pusztán információhiányból vagy alacsony iskolázottságból fakadnak. Inkább egyfajta epistemológiai elszakadásról van szó – a valóság közös fogalmának széttöredezéséről, a konszenzuson alapuló igazságkritériumok leértékelődéséről. Az összeesküvés-elméletekben hívők nem kevésbé racionálisak, hanem más premisszákból, más kulturális sémákból és más autoritásrendszerekből indulnak ki.

A politikai esztétika, amely ezekben a formációkban manifesztálódik, szoros rokonságot mutat a posztmodern művészet azon irányaival, amelyek elvetik az egyértelmű jelentést, ironikusan viszonyulnak a reprezentációhoz, és felhasználják a tömegmédia képeit, szimbólumait és gesztusait. A különbség az, hogy míg a művészet ezt gyakran reflektív és kritikai céllal teszi, az összeesküvés-alapú performativitás ezt normatív és identitásalapú célra használja – közösséget épít, valóságot helyettesít és igazságot konstruál.