Az emberi személyiség öt nagy alaptényezője – extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, nyitottság és neuroticizmus – közül a barátságosság a legmélyebben emberi. Az egész világon és minden korszakban a közösségek mindig ezt a vonást értékelték a legnagyobbra azokban, akik – tetszik vagy sem – arra vannak „ítélve”, hogy más emberekkel együtt éljenek. A barátságosság nem intellektuális, nem elvont, nem filozófiai – hanem emberi, közvetlen, érthető, már kisgyermekkorban is intuitívan érzékelhető. Ez a szociális színész – vagyis az ember – alapbeállítottsága másokhoz.

A barátságosság lényegében azt jelenti, mennyire vagy „kedves”. De ez a kifejezés – „kedves” – túl egyszerűnek tűnhet. Valójában a barátságosság jóval többet jelent, mint udvariasság vagy alkalmazkodóképesség. Ez a tulajdonság magába foglalja a szeretet és empátia képességét, a segítőkészséget, a melegséget, az őszinteséget, az etikai érzéket, az együttérzést, az alázatot, a türelmet és a jó szándékot. A barátságos emberek nemcsak „jófejek” – ők olyan társadalmi szereplők, akik belülről motiváltan keresik a békét, az együttműködést, és készek a közösség, a család, sőt akár idegen emberek jólétéért is tenni.

Azok az emberek, akik magas pontszámot érnek el a barátságosság dimenzióján, harmonikusabb párkapcsolatokat élnek meg, kevesebb válással, erősebb szülői jelenléttel, és általában nagyobb mértékben fektetnek be érzelmileg a családi és baráti kapcsolataikba. Több empátiát tanúsítanak, kevesebb konfliktust élnek meg, és aktívabban vesznek részt a közösségi életben. Gyakrabban végeznek önkéntes munkát, többet járnak vallási közösségekbe, és több hajlandóságot mutatnak mások segítésére. Bizonyos foglalkozásokban – például ügyfélszolgálat, oktatás, egészségügy – ez a tulajdonság valódi előnyt jelent. A barátságosság tehát nemcsak erkölcsi, hanem társadalmi és funkcionális szempontból is érték.

Ugyanakkor, mint minden személyiségvonásnak, a túlzott barátságosságnak is vannak hátulütői. Például férfiaknál kimutatták, hogy a magas barátságosság valamivel alacsonyabb jövedelemmel járhat együtt. Egyes helyzetekben – például üzleti tárgyalásokon vagy hatalmi játszmákban – a túlzott kompromisszumkészség hátrány lehet. Bizonyos kontextusokban egyszerűen „megéri” barátságtalannak lenni.

Az amerikai elnököket értékelő pszichológiai tanulmány például kimutatta, hogy Richard Nixon a legalacsonyabb barátságossági értéket kapta – egészen addig, míg Donald Trump hivatalba nem lépett. Trump még saját bevallása szerint is szereti a harcot, az ellenségeket, az agressziót. „Mindig is szerettem harcolni, mindenféle harcot, beleértve a fizikaiakat is,” mondta egy alkalommal. Egy másik interjúban így fogalmazott: „Szeretem, ha vannak ellenségeim. Harcolok az ellenségeimmel. Szeretem földbe döngölni őket.” Ez a hozzáállás a személyiség azon oldalát tükrözi, amit a pszichológia „alacsony barátságosságként” azonosít: a harcias, ellenséges, empátiátlan, manipulatív és önérdek-vezérelt viselkedésmintát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Donald Trump teljesen mentes lenne az emberségtől. Életrajzírói és ismerői szerint számos esetben megmutatta a nagylelkűségét is: adományozott haldokló gyermeknek, segített nehéz helyzetben lévő embereken, sőt, van aki szerint kifejezetten két arca van – a nyilvános harcos és a magánéleti jótevő. Ám az utó

Milyen hatással van az olvasás a szociális készségeinkre?

Az életünkben szereplő történetek, amelyeket olvasunk, vagy amelyek más módon elérnek bennünket, nem a mi életünket tükrözik. De mégis, finoman, tanítanak bennünket az emberi életről, arról, hogyan élhet egy ember. A pszichológiai tudományok egyre bővülő kutatásai arra világítanak rá, hogy az olvasás, különösen a fikciók, formáló ereje hatással van ránk, különösen abban, hogy mennyire vagyunk képesek empátiára és szociális kapcsolatokra.

Az olvasás hatása különösen a társas kogníció, vagyis annak a képességünknek a fejlesztésében mutatkozik meg, hogy hogyan gondolkodunk (és érzünk) más emberekről és a velük való kapcsolatainkról. A társas kogníció fontos része, hogy el tudjuk képzelni, hogyan látják a világot mások, és hogy képesek legyünk szimpátiát, empátiát és interperszonális megértést előhívni. A kutatások szerint az olvasás, különösen a fikciós művek, segítenek ezekben a készségekben. Az olvasás nemcsak a világ dolgairól való tudásunkat bővíti, hanem egy másik ember gondolkodásába is betekintést nyújt, ami a valós életben is hozzájárulhat szorosabb emberi kapcsolatok kialakításához.

A fikció világában a szereplők gyakran egészen eltérő tapasztalatokkal és érzelmi állapotokkal bírnak, mint az olvasó. Az igazi irodalom varázsa éppen abban rejlik, hogy lehetőséget ad arra, hogy mások gondolatait és érzelmeit átéljük. A történetek megosztása másokkal erősíti a szociális kötelékeket, és közösségeket hoz létre, legyen szó barátságról vagy szolidaritásról. Egy különösen tanulságos kutatásban a kutatók a fikciós és nem fikciós olvasmányokat hasonlították össze, miközben olyan tényezőket is kontrolláltak, mint az intelligencia és a társadalmi osztály. Az eredmények azt mutatták, hogy az olvasott fikció mennyisége erősen előre jelezte az empátiát és a szociális készségeket, míg a nem fikciós művek nem mutattak hasonló összefüggést. Ez azt jelenti, hogy nem a szimpla tények vagy információk olvasása formálja a szociális készségeinket, hanem azok a történetek, amelyek érzéseket és más emberekkel való interakciókat ábrázolnak.

A híres amerikai politikusok, köztük Donald Trump, példája érdekes módon szemlélteti, hogyan nemcsak a politikai döntések, hanem az olvasás és a kultúra iránti hozzáállás is formálhatja egy személy világképét. Amikor Trumpot arra kérték, hogy nevezze meg kedvenc könyvét, ő a The Art of the Deal-t választotta, amit "a szerencséje miatt" olvasott. Biográfusok beszámolnak arról, hogy Trump rendkívül kevés könyvet olvasott, sőt, az irodájában és az otthonában alig találtak könyveket. Az ilyen figyelmen kívül hagyott olvasmányok nemcsak a tudásunkat befolyásolják, hanem az empátiánk és a társadalmi érzékenységünket is.

A könyvek olvasása különösen fontos szerepet játszik abban, hogy az egyén képes legyen megérteni mások életét és gondolkodását. A fikciós művek olvasása hozzájárul a hosszú távú, összetett történetek megalkotásához, amelyek életünk tartalmát és értelmét adhatják. A történetek nemcsak mások megértésében segítenek, hanem azt is megtanítják nekünk, hogyan alakítsuk a saját életünket történetté, hogyan találjuk meg a személyes narratívánkat, amely valódi célt ad az életünknek.

A művészetek és a kultúra szerepe, ahogy Dave Eggers is megjegyzi, kulcsfontosságú ahhoz, hogy megőrizzük az empátiát és az emberi méltóságot. Az irodalom és a művészetek hatására képesek vagyunk kilépni a saját világunkból, és mások szemén keresztül szemlélni a dolgokat. Az empátiát és a szolidaritást a művészetek ápolják, és azok nélkül elveszíthetjük az emberi kapcsolatok alapvető értékeit, mint az együttérzés és a megértés. Az olvasás lehetőséget ad arra, hogy a saját életünket mások történeteivel gazdagítsuk, és így egy szélesebb perspektívát nyerjünk, ami nemcsak saját életünkre, hanem az egész társadalomra is pozitívan hat.

Miért hazudik Donald Trump? Az igazság és a politika határvonalán

A Trump-éra egyik legszembetűnőbb jellemzője a folyamatos és határtalan hazugságok sora, melyek a politikai diskurzust végigkísérték. Donald Trump hazugságai azonban nem csupán egyszerű téves információk, hanem a személyiség és az életmód egy szerves részét képezik. Ezen hazugságok mögött valójában nemcsak politikai szándékok, hanem egy életmód és világkép rejtőzik, melyben az igazság relatív és folytonosan formálódik.

Trump politikai pályafutása során sokszor tapasztaltuk, hogy egy-egy kijelentése hatalmas felháborodást váltott ki, miközben az igazság teljesen nyilvánvalóan más volt. Az egyik legismertebb példa talán az, amikor Trump arról beszélt, hogy Barack Obama lehallgatta őt a Trump Towerben, közvetve a brit hírszerzéssel együttműködve. Az állítás mindenféle bizonyíték nélkül hangzott el, és később sosem nyert igazolást. Az ilyen típusú kijelentések azt mutatják, hogy Trump hazugságai nem csupán tévedések vagy politikai taktikák, hanem egy olyan narratívák, amelyek egyszerre szolgálnak saját céljait és a közönség manipulálását.

Trump hazugságainak sokszínűsége abban rejlik, hogy azok nem mindig köthetők egy világos, koherens célhoz. Sokkal inkább egy pillanatnyi előny megteremtésére szolgálnak. Az ő politikai élete egy folyamatos küzdelem, ahol minden egyes pillanat egy új esély arra, hogy a valóságot saját kedve szerint alakítsa. Ebben a világban a „tények” másodlagosak, a lényeg az, hogy mi működik a jelen pillanatban. Az igazság ily módon nem egy fix pont, hanem egy folyamatosan mozgó cél, amely mindig az adott szituációhoz alkalmazkodik.

De hogyan is lehet egy ilyen életet élni, ahol a hazugságok és manipulációk mindennaposak? Hogyan lehet mindezt egyensúlyban tartani úgy, hogy még a közvetlen környezet is képes elfogadni őket? Trump esetében a válasz abban rejlik, hogy hívei számára ő nem egy hagyományos politikus. Ő sokkal inkább egy szimbólum, egy ideológiai kifejeződés, aki nemcsak egy politikai párt képviselője, hanem egy harcos is, aki az igazságot a saját érdekei szerint formálja. Trump választói nem úgy tekintenek rá, mint egy hagyományos vezetőre, hanem mint egy személyre, aki küzd a „rendszer” ellen. Ők nem keresnek bizonyítékokat, hanem egy narratívát követnek, melyben a tények és az igazság csak alárendelt szerepet kapnak.

A Trump-féle politikai stratégiák között tehát alapvető szerepet kap a valóság manipulálása. Az, hogy ő miként bánik az igazsággal, hogyan hozza létre saját valóságát, miközben tudja, hogy mások nem osztják ezt, valójában a hatalom megtartásának és növelésének egyik legerősebb eszköze. De vajon miért van az, hogy a hazugságokat az emberek nemcsak elnézik, hanem támogatják is? Mert nemcsak politikai vezért, hanem egy olyan alakot látnak benne, aki képes szembeszállni a hatalommal, aki nem hajlandó alávetni magát a hagyományos politikai normáknak. A hazugságok, a torzított valóságok egyben védelmet nyújtanak a híveinek, hiszen ezek az állítások azt tükrözik, hogy Trump „nem hajlandó beállni a sorba”. Ő nem egy politikai elit tagja, hanem egy „igazi ember”, aki a saját igazságát képviseli.

Trump hazugságainak gyakorisága és mértéke a politikai tájképet is alapjaiban formálja. A PolitiFact 2016 áprilisi mérésében azt találták, hogy Trump kampányának csak 2%-a volt teljesen igaz, míg a nagy része vagy hamis, vagy erősen félrevezető. Ezen statisztikák különösen fontosak, mert rávilágítanak arra, hogy egy politikai személyiség hatása nemcsak a választók érzéseire, hanem a társadalom egészének megértésére is hatással van. Az, hogy Trump hazugságait sokan elfogadják és követik, azt mutatja, hogy az igazság relatív, és hogy a politikai diskurzusban a tények képlékenyebbek, mint valaha.

Az igazság relativizálása azonban nemcsak politikai eszközként használható. Az, hogy a választók hajlandóak elhinni egy olyan politikai narratívát, amely teljesen ellentmond a valóságnak, alapvetően kérdéseket vet fel a társadalom működéséről is. A közvélemény és a politikai kultúra alapjaiban változik meg, amikor a politikai vezetők képesek átformálni a valóságot, és a közönség ezt elfogadja. Ez a jelenség különösen veszélyes, mert hosszú távon alááshatja a demokráciát, és megnehezíti a közös alapokra épülő társadalmi párbeszédet.

A politikai manipuláció és a hazugságok világában nem csupán a politikai személyiségek viselkedését kell figyelembe venni, hanem azt is, hogyan reagál rájuk a társadalom. Az, hogy a hazugságokat sokan elhiszik, nemcsak a politikai tájékozódásra van hatással, hanem a közösség egészének bizalmát is aláássa. A hazugságok hosszú távú következményei olyan mélyen beágyazódhatnak a politikai kultúrába, hogy azok generációkon átívelhetnek.

Hogyan alakult ki a Big Five személyiségmodell, és milyen jelentősége van a modern pszichológiában?

A személyiségpszichológia egyik legjelentősebb eredménye a Big Five, vagyis az Öt Faktoros személyiségmodell kialakulása, amely az angol nyelv természetes szókincsén alapulva vált széles körben elfogadottá. A modell az öt fő személyiségdimenziót írja le, amelyeket McCrae és Costa népszerűsített, bár más elnevezések is használatosak. Ezek a dimenziók olyan alapvető tulajdonságokat foglalnak magukban, mint az extraverzió, neuroticizmus, lelkiismeretesség, barátságosság és nyitottság a tapasztalatokra.

A Big Five modell létrejötte mögött álló pszichológiai kutatások széles körűek és mélyrehatóak. John, O. P. (1990) alapvető művében részletesen bemutatja, hogyan vezettek az angol nyelv mindennapi szavai a személyiségdimenziók felismeréséhez, amelyek később különféle kérdőívekben is megjelentek. Ez a lexikális megközelítés teszi lehetővé, hogy a személyiségkutatás ne csupán laboratóriumi körülmények között, hanem a mindennapi életben is releváns, gyakorlati eszközöket kínáljon.

Fontos megjegyezni, hogy a személyiségvonások nem csupán elméleti konstrukciók, hanem viselkedési előrejelzők is. Paunonen (2003) kimutatta, hogy a Big Five faktorai megbízhatóan prediktálják az egyének viselkedését különböző helyzetekben. Ugyanakkor Krueger és munkatársai (1996) arra is rámutattak, hogy bizonyos személyiségjegyek eltérően kapcsolódnak pszichés zavarokhoz, ami a személyiségpszichológia és klinikai pszichológia közötti fontos kapcsolatot mutatja.

Az életkor előrehaladtával a személyiség bizonyos mértékig változik, de a rangsor állandósága megfigyelhető: Roberts és DelVecchio (2000) metaanalízise alapján a személyiségjegyek stabilitása gyermekkortól öregkorig fennáll, ami azt jelenti, hogy bár a személyiség fejlődik és módosul, az egyéni különbségek meglehetősen állandóak maradnak.

A Big Five személyiségmodell alkalmazása a politikai pszichológiában is jelentős eredményekhez vezetett. Rubenzer és Faschingbauer (2004) kutatásai alapján például az amerikai elnökök személyiségvonásait rangsorolták, ami új megvilágításba helyezi a vezetői stílus és a politikai döntések közötti összefüggéseket. George W. Bush extraverziója, Calvin Coolidge visszafogottsága vagy Donald Trump nyílt beszédstílusa mind tükrözik a Big Five dimenzióit, amelyek segítenek megérteni a politikai viselkedést és a közvélemény reakcióit.

A személyiségjegyekhez kapcsolódó pszichológiai folyamatok mélyebb megértése lehetővé teszi, hogy jobban megértsük az egyének viselkedésének okait és következményeit. Például a neuroticizmus magas szintje összefügg a pszichés sérülékenységgel és a mentális betegségek kockázatával, míg a lelkiismeretesség erősen korrelál az élethosszig tartó egészséggel és sikerrel, amint azt Friedman és munkatársai (1993) kimutatták a gyermekkorból induló vizsgálatok alapján.

Fontos hangsúlyozni, hogy a személyiségkutatásban a természet és nevelés kérdése integrált megközelítést igényel. Krueger és Johnson (2008) szerzőpáros rámutatott, hogy a genetikai és környezeti tényezők kölcsönhatásában bontakozik ki az egyéni személyiség, ami nem csupán a biológiai meghatározottságot, hanem a társadalmi és kulturális hatásokat is magába foglalja.

A Big Five modell tehát nem csak egy elméleti keret, hanem egy komplex, multidiszciplináris megközelítés, amely átfogó képet ad az emberi személyiségről és annak fejlődéséről. Ez a tudás alapvető fontosságú a pszichológia különböző területein, beleértve a klinikai gyakorlatot, a személyiségfejlesztést és a vezetéstudományt.

A modell alapos megértése és alkalmazása lehetővé teszi, hogy az egyén és a társadalom is tudatosabban viszonyuljon az emberi viselkedéshez, felismerve, hogy a személyiség nem statikus, hanem dinamikus rendszer, amely az élet folyamán változik, de alapvető jellemzői megőrződnek. Ez a felismerés segíthet a személyes fejlődés, a mentális egészség és a társadalmi kapcsolatok javításában egyaránt.

Hogyan tükröződik a kilátástalanság és a társadalmi félelem a detektívregényben és a társadalmi kommentárban?
Hogyan kezeljük a vállalati válságokat és helyreállítsuk a vásárlói bizalmat?
Hogyan működik a kőolaj és a földgáz kitermelésének mechanizmusa a geológiai tározókból?
Hogyan alakult ki az élet a Földön?