A társadalmi egyenlőtlenség elfogadása és a lázadás lehetősége

A társadalmi egyenlőtlenség legitimálásának ideológiái gyakran nem csökkentik az elégedetlenséget vagy az ellenállást, hanem inkább eltérítik azt öncélú formákba – szégyenbe, asszimilációs kísérletekbe, feszültséglevezető tevékenységekbe vagy szektoriális küzdelmekbe. Azonban, hogy ezt elismerjük, egyértelműen korlátozza a társadalmi rend "természetes" jellegének elméletét. Bár a legitimáló ideológiák kétségkívül rejtett sebeket és alkalmazkodást generálnak a korlátokhoz, ezek erejét a szubordinált csoportok alárendeltségük elismeréséből merítik, és akkor is megjelennek, amikor ezek a csoportok szkeptikusak a domináns ideológiákkal szemben, és felismerik az előnyök önkényességét.

Nehezen lehet elkerülni az egyenlőtlenség stigma-ját, mivel a szubordinált csoportoknak olyan környezetekben kell navigálniuk, amelyekben kiemelkednek, hátrányos helyzetük pedig individualizálódik, és mások stigmatizálják őket. A társadalmi rend "természetessége" és az egyenlőtlenség szocializálása között alapvető feszültség rejlik, ami azt állítja, hogy az emberek rossz felismerése az egyenlőtlenség okai és fenntartói, miközben az ilyen folyamatok a szubordinált csoportok elismerésére és alkalmazkodására építenek.

Ez a feszültség időnként "vékonyabb" magyarázatokhoz vezet az egyenlőtlenség "természetes" elismerésével kapcsolatban, amelyek arra összpontosítanak, hogy az emberek a szociális környezetet mint elkerülhetetlen vagy magától értetődő adottságot érzékelik, és ezáltal elfogadják azt, anélkül, hogy valódi ellenállásra lenne lehetőségük. Az ilyen állítások erősebb talajon állnak, mivel az emberek ténylegesen a struktúrális egyenlőtlenséget "életük tényeként" tapasztalják meg, mint olyan adottságot, amit kezelni és elviselni kell.

Azonban, hogy a környezetet adott vagy magától értetődő módon érzékeljük, az gyakran attól függ, hogyan képesek vagyunk cselekedni a társadalmi térben, és nem zárja ki a reflexív, kritikus megértéseket vagy akár az ellenállást (amint azt a 7. fejezetben is kifejtem). A világban való elhelyezkedésünkről való reflexió, valamint a változásra való törekvésünk nem szükségszerűen a helyzet elfogadását jelenti, hanem sok esetben reális, korlátozott javulási elképzeléseknek megfelelően történik.

Ezért az egyenlőtlenség elismerése nem zárja ki a lázadás lehetőségét, mivel sok esetben az alárendelt csoportok olyan lehetőségeket keresnek, amelyek lehetővé teszik számukra a társadalmi rend elleni küzdelmet. Az ellenállás, a kritika és a lázadás sokkal szélesebb körben jelen vannak, mint ahogy sok elemző elismeri. Az alárendeltség érzése gyakran szégyent és megalázottságot vált ki az alárendelt csoportokban, de ez nem mindig vezet megelégedettséghez vagy kétségbeeséshez. Az alárendeltség élménye gyakran haragot és felháborodást is eredményez, amely kollektív küzdelmekhez vezethet. A kollektív protestálás nemcsak az alárendelt csoportok önbecsülését növeli, hanem lehetőséget ad a társadalmi renddel való szembenézésre is.

A társadalmi egyenlőtlenség "természetesnek" való elfogadása nem feltétlenül akadályozza meg az ellenállást, kritikát vagy lázadást. Az emberek társadalmi helyzetükről és az életkörülményeik igazságosságáról való reflexiója is fontos, mivel ez gyakran új, kreatív és gyakorlati lehetőségeket kínál az egyenlőtlenség elleni küzdelemhez. Az alárendelt csoportok számára az önálló és kollektív ellenállás gyakran az egyenlőtlenség elfogadása és az alkalmazkodás lehetőségeinek meghaladásán múlik.

Hogyan működik az elnyomás a mindennapi gyakorlatok szintjén?

A társadalmi elnyomás és hatalom működésének megértéséhez nem elegendő a formális intézmények vagy rendszerszintű struktúrák elemzése. Az elnyomás nem csupán makroszinten, hanem a mindennapi gyakorlatok és interakciók szintjén is termelődik és újratermelődik. Ebben a tekintetben Thévenot elmélete a „bekapcsolódások szociológiájáról” jelentős előrelépést kínál, különösen akkor, ha összevetjük Bourdieu habituselméletével vagy Dewey pragmatista megközelítésével.

A hatalom tehát nemcsak kényszerként, hanem normatív elvárásokként, megszokásokként és affektív tapasztalatokként is érvényesül. Ez különösen jól látható az olyan mikro-helyzetekben, ahol nem a nyílt kényszer, hanem a „csend” válik uralkodóvá – ahogyan Thompson és Ackroyd elemzik a munkahelyi viszonyokban. Az uralom ilyenkor az interakciók „zaja nélküli” konformitásában testesül meg: abban, hogy a munkavállalók nemcsak nem tiltakoznak, de a kritika lehetősége is mintegy elnémul. Az elnyomás így nemcsak erőszakos, hanem hangtalan is lehet – éppen ez adja veszélyességét.

Tilly szerint az ilyen látszólag békés állapotokat csak a tartósan fennálló egyenlőtlenségek és kollektív cselekvés lehetőségei közötti feszültség képes megbontani. A „contentious performances” fogalmával Tilly azt mutatja be, hogy a társadalmi tiltakozás nem egyszerű reakció, hanem strukturált, tanult és ismétlődő gyakorlat. Ezek a performanciák egy adott politikai-társadalmi kontextusban válnak érthetővé, s a hatalom mindig reagál rájuk: elnyomja, kooptálja, vagy átalakítja azokat. Így az ellenállás sosem tisztán kívül helyezkedik el a rendszeren, hanem annak logikájába ágyazott – miközben annak korlátait feszegeti.

A társadalmi mozgalmak elemzésében Touraine hangsúlyozza, hogy ezek nem pusztán követeléseket megfogalmazó aktorok, hanem a társadalom önreflexiójának eszközei. A mozgalmak olyan kollektív szubjektumokat teremtenek, amelyek saját identitásuk, ellenfelük és jövőképük meghatározásával a társadalomról való gondolkodás kereteit is újrarajzolják. Az elnyomás tehát nemcsak az egyenlőtlenségek fenntartásában, hanem az önazonosság kollektív alakításának elfojtásában is megmutatkozik.

Tyler munkássága révén az elnyomás újabb dimenziója tárul fel: a társadalmi megbélyegzés. Az abjekció elmélete szerint a társadalomból kiszorított csoportokat nemcsak gazdasági, hanem morális és affektív módon is elutasítják. Ez nem egyszerűen szimbolikus folyamat, hanem nagyon is anyagi következményekkel jár. A megbélyegzés nemcsak reprezentációs kérdés, hanem strukturális hatalomgyakorlás. A stigmatizált alany nem képes jogosultként fellépni a nyilvánosságban, így a részvétel lehetőségei alapvetően korlátozottá válnak.

Az egyenlőtlenségek érzékelése és elfogadása vagy elutasítása szintén társadalmi-történeti kontextusba ágyazott. Trump kutatásai szerint az emberek nemcsak a jövedelmi különbségekre reagálnak, hanem arra is, mennyire tartják azokat legitimnek. Az igazságtalanság érzete gyakran nem a tényleges különbségekből, hanem azok értelmezéséből ered. Az ideológiai keretek és normatív elvárások döntik el, hogy a különbségeket természetesnek, megérdemeltnek vagy éppen tűrhetetlennek látjuk-e.

Mindezek alapján fontos látni, hogy az elnyomás nem csupán politikai döntések eredménye, hanem a mindennapi gyakorlatokban, affektív tapasztalatokban és legitimációs keretekben épül fel. A társadalmi egyenlőtlenségek nemcsak gazdasági vagy jogi szinten jelentkeznek, hanem mélyen beágyazódnak a társadalmi érzékenységbe, interakciós rutinokba és normatív elvárásokba.

Fontos megérteni, hogy a hatalom nemcsak az, amit a központok gyakorolnak a perifériák fölött, hanem az is, ami a cselekvők közötti viszonyrendszerekben, igazolási logikákban, és a normalitásként elfogadott eljárásokban rejtőzik. Az ellenállás ezért nem feltétlenül heroikus vagy látványos – gyakran a hétköznapokban, a hallgatás megtörésében, a keretek megkérdőjelezésében és az újfajta kapcsolódások keresésében mutatkozik meg. Az emancipáció nem pusztán a hatalom leváltása, hanem a világ újrarendezése annak érdekében, hogy többféle hang legyen jogosultként jelen a társadalmi térben.