Az amerikai "rozsdás övezet" városainak története különleges és egyben sötét tanulságokat kínál, amelyek gyakran összefonódnak a faji különbségek és gazdasági hanyatlás jelenségeivel. A városok, mint Detroit, St. Louis és Gary, világosan tükrözik, hogyan hatottak a társadalmi és gazdasági változások a feketék lakóhelyei és a környező közösségek átalakulására.

A faji szegregáció és a gazdasági hanyatlás közötti kapcsolat jól látható abban a trendben, amely az amerikai ipari városokban, különösen a "rozsdás övezetben", az egyes lakóhelyek értékének csökkenésében és a feketék jelenlétének növekedésében mutatkozik meg. A 1970-es és 2010-es évek közötti időszakban az olyan területek, ahol a fekete lakosság aránya meghaladta a 50%-ot, gyakran szenvedtek az ingatlanpiac értékcsökkenésétől. Az ingatlanok értéke csökkent, miközben egyre több fekete család költözött ezekre a területekre, gyakran társadalmi és gazdasági elmaradottságokkal küzdve.

Bár a faji szegregáció és a gazdasági hanyatlás szoros kapcsolatban állnak egymással, a faji különbségek hatása nem mindig egyértelmű, és számos elmélet próbálja megmagyarázni, miért alakultak ki ezek a trendek. Az egyik ilyen elmélet, a "faji proxy elmélet", azt sugallja, hogy a fehérek nem annyira a feketék jelenlététől, hanem inkább az őket kísérő gazdasági változásoktól tartottak. Azt állítja, hogy amikor a feketék egy adott területre költöztek, azt a fehér közösségek a gazdasági hanyatlás jeleként értékelték. A fehérek ezután eladták házaikat, hogy megvédjék ingatlanjaik értékét, így a feketék mozgása a gazdasági visszaesés szimbólumává vált. Ez az elmélet minimalizálja a faji előítéletek szerepét, és inkább a gazdasági racionalitásra összpontosít.

A másik megközelítés, amelyet gyakran a konzervatív politikai körök használnak, arra épít, hogy a fekete vezetők és közösségek túlzottan militáns politikai állásfoglalásai hozzájárultak a városok hanyatlásához. Ezt a nézetet követve az anti-fehér, anti-befektető és akár erőszakos megmozdulások is hozzájárultak ahhoz, hogy a fehér üzletemberek elhagyták a városokat, mivel azok gazdaságilag veszteségesekké váltak.

Mindezek az elméletek nem veszik figyelembe a faji kérdések szoros összefonódását a gazdasági problémákkal. Az amerikai "rozsdás övezet" városokban, ahol a fekete közösségek jelentős részben jelen vannak, a gazdasági elvándorlás, a munkahelyek elvesztése és a nem megfelelő városfejlesztés mind hozzájárultak a területek gyors leépüléséhez. Az ipari munkásosztály elvándorlása, amely a fehér közösségek fokozatos elköltözésével párosult, gyakran erősítette a faji és gazdasági ellentéteket, miközben a városok infrastruktúrája és szolgáltatásai is fokozatosan romlottak.

Fontos megjegyezni, hogy bár Kanada is megosztja az Egyesült Államokkal az ipari hanyatlás és a faji problémák történelmét, nincs olyan kanadai város, amely hasonló mértékű elhagyatottságot és gazdasági visszaesést tapasztalt volna, mint a fent említett amerikai városok. A kanadai helyzetet a kisebb fekete közösségek és a mérsékelt faji különbségek is magyarázhatják, míg az amerikai "rozsdás övezet" városokban a feketék jelenléte közvetlenül összefonódott az ipari hanyatlással és a gazdasági szegregációval.

A társadalmi és gazdasági trendek vizsgálata nem csupán egyetemi vagy tudományos érdeklődést vonz, hanem valódi társadalmi problémákat is felszínre hoz. Az ipari területek közötti különbségek, a faji kérdések és az ingatlanpiaci trendek nem csupán történelmi aspektusok, hanem azok is, amelyek napjainkban is hatással vannak a helyi közösségekre, a politikai diskurzusra és a gazdasági lehetőségekre. A faji előítéletek és gazdasági válságok összefonódása ma is sok város életét meghatározza, és bár a közgazdasági és politikai rendszerek folyamatosan változnak, az alapvető problémák nem oldódtak meg.

Hogyan vált a neoliberális politika a konzervatív mozgalom központi elemévé?

A neoliberális eszmék elterjedése az Egyesült Államokban nem csupán gazdasági, hanem politikai átalakulást is eredményezett. A XX. század közepén, amikor a Keynes-i beavatkozásra épülő gazdasági modell még széles körben dominált, egyre többen kérdőjelezték meg ennek fenntarthatóságát, különösen az Egyesült Államok konzervatív politikai körében. Ronald Reagan és más konzervatív vezetők szerepe kulcsfontosságú volt abban, hogy a neoliberalizmus egyes alapelveit – mint az állami beavatkozás minimalizálása, a welfare állam ellenállása, illetve az adók és szabályozások csökkentése – végül széles körben elfogadottá tegyék. Azonban fontos megérteni, hogy a neoliberalizmus nem csupán a gazdasági szférára vonatkozott: a társadalmi és politikai változások hátterében sokkal mélyebb, kulturális és ideológiai áramlatok húzódnak.

A neoliberalizmus eszméi nem újak. A gazdaságpolitikai reformok, amelyek a piaci erők szabad működésére építenek, a republikánus párt válaszként jelentek meg már a New Deal korszakában. Herbert Hoover, aki Franklin D. Rooseveltetől szenvedett vereséget 1932-ben, szintén a laissez-faire gazdaság híve volt. A nehéz gazdasági helyzetekben felmerülő neoliberális politikák gyakran szembekerültek azokkal a társadalmi elvárásokkal, amelyek a szociális jóléti programokat támogatták, és így éles viták alakultak ki a párton belül.

Ezek a kérdések akkor vettek új irányt, amikor a neoliberálisok és libertáriusok képesek voltak összefogni az evangéliumi keresztényekkel. A keresztény értékekhez való visszanyúlás és a bibliai alapelvek hangsúlyozása lehetővé tette, hogy a közösen ellenálljanak az állami beavatkozásnak, különösen a szociális jóléti rendszerek esetében. Egyes konzervatív politikai vezetők, mint például Marvin Olasky, ennek a szövetségnek a kulcsszereplői voltak. Az ő munkássága révén az evangéliumi keresztények számára is érthetővé vált, hogy a társadalom és a kormányzat közötti határvonalat újra kell definiálni. A közös célok, mint a jóléti rendszerek leépítése, egyesítették a politikai táborokat, akik különböző indokokkal, de végül hasonló célokat követtek.

A neoliberális ideák elterjedésével párhuzamosan a konzervatív mozgalom számára fontos lett a közös ellenségek felmutatása is. Az 1950-es években, amikor a konzervatív politikai erők még marginális szerepet játszottak, az Egyesült Államokban a kommunizmus és a szovjet veszély volt az első számú közös ellenség. Az ellenségkép létrehozása nem csupán az ideológiai alapú összefogás eszközeként működött, hanem a politikai diskurzust is meghatározta. A New Deal és annak hatásai is ellenségként jelentek meg a konzervatívok számára, akik mindent elkövettek, hogy az állami beavatkozást mint gazdasági zűrzavart és szociális hanyatlást ábrázolják.

A politikai kommunikáció fejlődése, különösen a "dog-whistle" politikai stílus, lehetővé tette, hogy a konzervatív mozgalom két egymástól gyökeresen eltérő csoportot is megszólítson. Egyfelől ott voltak a rasszizmus iránti érzékeny politikai szereplők, akik ellenezték a kormányzati beavatkozásokat, másfelől pedig azok a konzervatívok, akik a faji kérdésekkel kapcsolatban inkább a politikai korrekt beszédet támogatták. A "dog-whistle" politikai kommunikáció lényege, hogy olyan üzeneteket közvetít, amelyek ugyan két különböző közönség számára is érthetők, de minden egyes csoport számára más-más módon értelmezhetők. Ezt a politikai eszközt különösen a rasszizmus és a bevándorlás kérdéseiben alkalmazták, ahol a politikai diskurzus gyakran határvonalat húzott az egyes csoportok közötti identitásbeli különbségek mentén.

A városi hanyatlás, mint a konzervatív mozgalom "közönséges ellensége", egy különleges szerepet kapott az amerikai politikában. A "pathological inner city" (patológiás belső város) fogalmát a politikai vezetők és aktivisták a legszélesebb értelemben arra használták, hogy megszólítsák mindazokat, akik a városi nyomornegyedekben tapasztalt problémákra reagálva, egyetértettek a neoliberalizmus gazdasági reformjaival. A belső városok katasztrófájának ábrázolása hozzájárult a konzervatívok számára elengedhetetlen ideológiai egység megteremtéséhez, miközben a faji előítéletek és a politikai taktikák finom egyensúlyát is fenntartották.

Fontos, hogy a neoliberális politika hatásait és eszméit ne csupán gazdasági kontextusban vizsgáljuk. A neoliberális politika nemcsak a gazdaságot, hanem a társadalom szerkezetét is átalakítja, és mélyebb ideológiai alapú konfliktusokat is generál. Az állami beavatkozás elleni támadások, az állami jóléti rendszerek leépítése és a gazdasági liberalizmus mind olyan tényezők, amelyek alapvetően befolyásolják a társadalmi normákat és politikai diskurzust. Az ideológiai különbségek áthidalása és a különböző konzervatív szárnyak közötti egyensúly megteremtése érdekében a politikai stratégiák alkalmazása folyamatosan változik, de a közös célok és ellenségek mindig központi szerepet játszanak a politikai kohézió fenntartásában.

A délvidéki stratégia és az urbánus elhagyatottság: Hogyan formálták a politikai tájat

Az amerikai politikai táj az 1960-as években mély átalakulásokon ment keresztül, amelyek alapjaiban változtatták meg a polgárjogi és faji kérdések kezelését, valamint az azt követő politikai diskurzust. 1964-ben, a Republikánus előválasztások során George Wallace, a korábbi demokrata politikus, figyelemre méltó eredményeket ért el nemcsak a déli államokban, hanem a fehér bevándorlók lakta ipari övezetekben is. A republikánusok, akik nem tudták, hogyan reagáljanak erre az új politikai hullámra, egy dühös konzervatív radikált, Barry Goldwatert jelöltek, aki nem támogatta a Polgárjogi Törvényt. Goldwater a "állami jogok" jegyében kampányolt, és bár a déli államokban győzött, végül nagyarányú vereséget szenvedett Lyndon B. Johnson-tól. Azonban ebben a vereségben már ott rejtőztek az amerikai politika faji alapú átrendeződésének magjai. A fekete közösség felháborodott Goldwater jelölésén, és azóta is tömegesen szavaznak a Demokratákra, míg a fehér közösség fokozódó elégedetlensége a Demokrata Párttal egyre inkább a Republikánusok felé húzta őket.

A politikai táj átrendeződése a következő évtizedekben is folytatódott. 1968-ban Wallace függetlenként indult, és 13,5%-os eredményt ért el, öt déli államot megnyerve, valamint meglepő módon nagy számú szavazatot kapott a fehér lakosságú északi ipari városok környékén is. Richard Nixon, a Republikánus párt elnökjelöltje, egy finomabb kampányt folytatott, amely a "törvény és rend" eszméjére épült, de nem tudott előrejutni a déli államokban, amíg nem alkalmazott egy erőteljesebb faji feszültségekre alapozott kampányt. 1972-ben Nixon és csapata kidolgozta a híres "Dél-stratégiát", amely célja az volt, hogy a faji feszültségekkel elégedetlen Wallace-szavazókat a Republikánus Párt felé terelje. Ez az új stratégia már nem használta olyan nyíltan a rasszista retorikát, mint az előző évtizedekben, hanem olyan kódolt nyelvekhez folyamodott, mint az állami jogok vagy az adócsökkentés. Az egykori Nixon-tanácsadó, Lee Atwater 1981-ben adott interjújában részletesen elmagyarázta, hogyan működött ez a taktika: kezdetben a nyílt rasszizmus volt a jellemző, de 1968-ra már a kódolt nyelv átvette a főszerepet, amelynek célja az volt, hogy a faji kérdéseket háttérbe szorítsa, miközben gazdasági problémákat, mint az adócsökkentés, említettek, amelyeknek egy mellékhatása volt, hogy a feketék szenvedtek többet, mint a fehérek.

Ronald Reagan 1980-ban, miután Nixon nyomdokain haladt, már még inkább sikeresen alkalmazta ezt a stratégiát. A Republikánus Párt számára a déli államokban a 1970-es évek végére szoros verseny alakult ki a Demokrata és a Republikánus szavazók között. Reagan kampánya során 1980 augusztusában a Mississippi állambeli Neshoba megyei vásárba látogatott, ahol egy állami jogokkal kapcsolatos beszédet tartott. A helyszín, Philadelphia városa híres volt arról, hogy itt három aktivistát öltek meg 1964-ben, akik feketék választójogának védelméért harcoltak. Reagan látogatása és beszéde nemcsak a régi déliek rasszista érzéseit célozta meg, hanem a fehér mérsékeltek számára is elfogadható volt, akik az állami jogok kérdését inkább jogi és alkotmányos ügyként értelmezték, mint faji kérdésként. Reagan ezzel elérte, hogy a Republikánus Párt a Dél rasszista hagyományait kihasználva politikai fölényre tett szert.

Reagan második lépése ugyancsak figyelemre méltó volt: a kampány során a Bronxban, New Yorkban is megjelent, ahol a helyi szegénységet és elhagyatottságot a Demokrata politikusok, így Jimmy Carter hibájának próbálta beállítani. Az "urbanizmus" elméletének jegyében Reagan azon érvet hozott fel, hogy a kormányzati beavatkozás nem segít, hanem csak súlyosbítja a problémákat. Az ő válasza az volt, hogy a közösségek saját maguk kell hogy emelkedjenek fel, és ezt segíti elő a adócsökkentés, valamint a vállalkozásoknak nyújtott kedvezmények. Az ilyen típusú kampányok és politikai eszméletek, amelyek a kormányzati beavatkozás és a társadalmi segélyek ellen foglalnak állást, jelentős hatással voltak az amerikai társadalom formálódására, különösen a városi elhagyatottság és a gazdasági egyenlőtlenségek szempontjából.

A Reagan-kampány 1980-ban rávilágított arra, hogy a politikai diskurzusban a faji kérdések és az osztályhelyzet összefonódhatnak, és hogy a rasszista tendenciák felhasználása a politikai tőkét gazdasági és társadalmi kérdések leplezése érdekében valós eszközzé vált. Az ilyen típusú stratégia alapvetően megváltoztatta az amerikai politikai tájat, és a faji politika egyre inkább gazdasági és alkotmányos szintű kérdésekké alakult, ahol a valódi problémák sokszor rejtve maradtak.

Az amerikai társadalom változásai az 1980-as években nemcsak politikai szempontból voltak figyelemre méltóak, hanem a társadalmi osztályok közötti különbségek és a gazdasági diszkrimináció is egyre inkább felszínre került. Azok a közösségek, amelyek a Reagan-féle politikák következtében még inkább elnyomottá váltak, különösen a nagyvárosi szegénynegyedek, ma is küzdenek azzal, hogy a gazdaság és a politika ne hagyja őket teljesen figyelmen kívül. A történelem és a politika ezen hatásai mai napig érzékelhetők az Egyesült Államokban, és kulcsfontosságú megérteni, hogy a faji és társadalmi feszültségek nem csak a múltban, hanem a jelenben is formálják a politikai diskurzust.

Lehetséges-e közös ellenség mentén újraépíteni a baloldali politikát?

A baloldalon újra és újra történnek próbálkozások arra, hogy közös célt találjanak – de ezek a kísérletek gyakran mesterségesnek, erőltetettnek hatnak. Az Occupy Wall Street mozgalom idején progresszív akadémikusok igyekeztek elméleti keretet adni az utcai tiltakozásoknak, azonban jelenlétük inkább feszültséget szült, semmint közös értelmet. Az intellektuális elit érkezése New Havenből és Princetonból, az Acela vonattal, inkább groteszk képet mutatott, semmint produktív együttműködést. Nem volt közös cél, csak különböző motivációk, és a kísérlet, hogy ezeket elméletben egyesítsék, kínosan ügyetlennek bizonyult.

A jobboldal belső megosztottsága ellenére képes volt valamiféle nosztalgikus rend- és hierarchiavágy köré szerveződni – egy idealizált múlthoz való vonzódás biztosította számukra az ideológiai kohéziót. Ezzel szemben a baloldal nem rendelkezik ilyen közös ösztönös irányérzékkel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden egységesítés eleve kudarcra ítéltetett: a közös cél helyett talán egy közös ellenség köré lehetne szerveződni. A rasszizmus által torzított, elszakított, de a kiváltságos kevesek számára hasznot hajtó piaci rendszer – ez az ellenség képes lehet összekapcsolni a baloldali tábor különböző elemeit.

Ehhez azonban egy új típusú kapcsolat szükséges a baloldali értelmiség és az alulról jövő mozgalmak között. A baloldalt hosszú ideje bénítja a felülről-lefelé és alulról-felfelé megközelítések közötti feszültség. Marx óta jelen van az az elképzelés, hogy az értelmiség által megfogalmazott gondolatok alapvetően illegitimek vagy veszélyesek. A valódi, haladó szellemű változásnak csakis a marginalizáltak köréből kell spontán módon megszületnie – legalábbis a dogmatikus olvasat szerint. Ennek hatására a baloldali aktivizmus jelentős része inkább passzív facilitációra törekszik: kerül minden látszatát annak, hogy bármit is „felülről” kényszerítene rá a mozgalmakra.

Ez a hozzáállás azonban, ahogy Susan Fainstein és mások is megfogalmazták, súlyosan problémás. Nincs utópia, amit létre kellene hozni, de a remény mégis lényeges. Az átfogó gondolatok nem eleve igazságtalanok, csak mert nem a perifériáról származnak. Az, hogy egy ötlet a „néptől” ered, még nem garantálja, hogy valóban progresszív vagy igazságos. A baloldali politikát sokkal inkább bénítja az az elképzelés, hogy minden nagyobb gondolati konstrukció szükségképpen elnyomó, mintsem hogy valóban előmozdítaná az alulról építkező demokráciát.

A baloldalnak szüksége van egy saját intellektuális bázisra. A gondolatok kidolgozása és terjesztése önmagában nem elegendő a hanyatlás visszafordításához, de elengedhetetlen feltétele. A kihívás azonban óriási. Az elnyomás szervezett formái mélyen beágyazottak és erősek. Az „elfajzott belváros” toposza szolgált évtizedekig ürügyként az adócsökkentésekre, deregulációra és a fehér felsőbbrendűség megerősítésére – mindezek valódi anyagi és pszichológiai előnyt biztosítottak azok számára, akik profitálnak belőlük. Egy frappáns Twitter-bejegyzés vagy online petíció nem fogja visszafordítani ezt a politikai konstrukciót, és nem hozza el automatikusan a progresszív fordulatot. Az új rendszerre tett bármilyen javaslatnak józanul reálisnak kell lennie.

De éppígy igaz az is,

Hogyan alakította át a bontás az amerikai városokat a posztindusztriális korszakban?

A bontás mint várospolitikai eszköz az Egyesült Államok posztindusztriális városainak jelentős átalakulásához vezetett. A helyi hatóságok számára a bontás sokszor nem csupán a lakások vagy épületek eltüntetését jelentette, hanem a városi táj újraformálását, amely nemcsak a lakhatási körülményeket, hanem a társadalmi szerkezetet is átalakította. A bontások hatása különösen erősen érződött Detroitban, ahol a lakások 50%-ától több, mint 2010-ig megváltak, de a ténylegesen lerombolt ingatlanok a legnagyobb hatásúak voltak.

A lakásállomány statisztikái szerint 2010-ben az ingatlanok közül a romos vagy elhagyatott egységek aránya 0%-tól 7,8%-ig terjedt, az átlagos arány 1,8%-ot tett ki. Azonban az adatok nem mutatják meg a bontások valódi mértékét, mivel sok esetben az elhagyatott ingatlanokat már a népszámlálás is figyelembe vette. A lényeg az, hogy az elhagyatott házak és lakások gyakran azok a városrészek, amelyeket a helyi hatóságok bontani kívántak. Amennyiben ezek a lakások nem kerültek volna bontásra 2009 előtt, valószínűleg már akkorra elbontásra kerültek volna, vagy most már a bontási listán szerepelnek.

A bontások hatása nemcsak a lakhatási helyzetet befolyásolta, hanem a városi szövetet is alapjaiban változtatta meg. A legszembetűnőbb változás a lakások számának csökkenésében nyilvánult meg, és bár sokan a városok újraélesztésére hivatkoznak, a valóságban a lakások eltüntetése nem mindig hozott pozitív társadalmi hatásokat. A statisztikák szerint az olyan kormányzati programok, mint a HOPE VI, amelyek 1994 és 2015 között több mint 260,000 állami lakást bontottak le, mindössze 56,800 új lakást eredményeztek, miközben több mint 37,000 közösségi lakás tűnt el.

Ezek a folyamatok nem csupán a lakhatási környezetet érintették, hanem a városok társadalmi és gazdasági szerkezetét is alapjaiban módosították. A bontás gyakran a legnagyobb szegénységben élő közösségeket érintette, különösen a színes bőrű lakosokat, akik így még inkább marginalizálódtak. A városok számára sokszor a bontás volt az egyetlen válasz az ipari hanyatlásra és a gazdasági válságra, de az eredmények vegyesek voltak. A folyamatok valódi hatását nem könnyű megítélni, hiszen a bontásokat nem mindig követték olyan intézkedések, amelyek a lakosság számára valódi javulást hoztak volna.

Fontos azonban megérteni, hogy a bontás, mint városfejlesztési politika, nem csupán egy egyszerű eszközként működött, hanem egy sokkal komplexebb folyamat részeként, amely a városok társadalmi, gazdasági és politikai átalakulásához vezetett. A legfontosabb, amit a lakosságnak figyelembe kell venni, hogy a bontás gyakran nem jelentett megoldást a városi problémákra, hanem azok fokozódásához vezetett. A helyi közösségek és a városvezetés számára elengedhetetlen, hogy ne csupán a romos épületek eltüntetésére összpontosítsanak, hanem olyan fenntartható megoldásokat találjanak, amelyek hosszú távon javítják a lakhatási helyzetet és a közösségi struktúrát is.

A városok számára az egyik legfontosabb tanulság, hogy a bontás mellett fontos a közösségi és gazdasági rehabilitáció is. A puszta eltüntetés nem old meg semmilyen társadalmi problémát, és sok esetben csak ideiglenes megoldásokat ad, amelyek hosszú távon nem biztosítanak fenntartható fejlődést. A városok újraszervezése és a közösségek újraépítése nem csupán az épületek átalakításáról szól, hanem az ott élő emberek és az ő mindennapi életük javításáról is.

Hogyan segíti a Ruby az objektum-orientált programozást?
Hogyan befolyásolják a vallási sértések a társadalmi normákat és a törvényeket?
Mi a prognózisa az α1-antitripszin hiányának és a Wilson-kórnak, és hogyan történik a családi szűrés?
Hogyan alakítja a populizmus a társadalmat és milyen hatással van a politikai vezetésre?