A blaszfémia törvényei olyan fogalmak, amelyek bár mindig az erkölcsi és vallási határok mentén mozogtak, számos különböző kultúra és vallás esetében változó jelentéssel bírnak. A zsidó vallás elleni támadások akkor váltak volna láthatóvá, ha létezett volna egy blaszfémia törvény, amely a zsidósággal kapcsolatos istenkáromlást bűncselekménynek minősítette volna. A zsidók ritkán szerepeltek a modern blaszfémiai esetekben sem vádaskodókként, sem áldozatokként vagy vádlottként. Mégis, a "zsidók" nagyon is jelen voltak a blaszfémia körüli vitákban, és a modern időszakban egyre inkább előtérbe kerültek. Az osztrák filozófusok és közéleti istenkáromlók gyakran használták a „virtuális zsidó” vagy „zsidó hologram” kifejezést, hogy hangsúlyozzák pontjaikat. Egy példa erre George Foote istenkáromló bibliai karikatúrái, mint a "Mózes hátulról" (7. ábra).

Idő, ízlés és a "blaszfémia" fogalma folyamatosan változik. A Monty Python humoristái nem tudhatták volna előre, hogy a fekete arc használata milyen érzékeny téma lesz 2019-ben. Ma már Foote karikatúrái is enyhébb istenkáromlásoknak tűnnek a vallás ellen, főleg ha összehasonlítjuk őket a Mohamedről készült kortárs karikatúrákkal. Ugyanakkor Foote nem láthatta előre, hogy az ő Mózeséről készült antiszemita karikatúra mennyi társadalmi fájdalmat és haragot vált ki ma. Foote karikatúrájában a zsidó Isten gyakran egy karikatúraszerű koboldként jelenik meg, hegyes orral. Egy másik karikatúra egy szegény nem zsidó áldozatot ábrázol, aki a kemény és bosszúálló zsidó bírák ítélkezése alatt áll. Ez mély iróniával bír, mivel Foote és kortársai jól tudták, hogy a zsidók csak nemrégiben kezdhettek el szerepelni esküdtekként, vagy bírákként. A karikatúra csak a keresztény tanítások kontextusában érthető, amelyek a zsidókat (vagyis a holografikus zsidókat) az „istenkáromlásra erősen érzékeny” emberekként, a törvény kemény képviselőiként ábrázolják. Miért használta Foote, az ateista, a régi keresztény sztereotípiákat? Mint sok más szabad gondolkodó aktivista, ő is a keresztény hagyományos negatív sztereotípiákból indult ki, és azt próbálta elérni, hogy a közönség ezeket alkalmazza a keresztény hagyomány egészére, amelyet ő már nem tartott többre, mint egy „mágikus mumbo-jumbo” vallásnál, vagy „a zsidók törzsi istene”.

Foote egy közismert ateista volt, aki az istenkáromlás segítségével próbálta legitimálni a szekularizmus vagy ateizmus új (kisebbségi) mozgalmát, mégis automatikusan megismételte a keresztények sztereotípiáját, amely szerint a zsidók a könyörtelen és bosszúálló törvényt képviselik. Ez a húzás rendkívül gyakori volt. Az 1844-es perében, amely Skócia utolsó istenkáromlási pere volt, a könyvkereskedő, Thomas Paterson Jézushoz hasonlította magát, és a zsidókat mint azokat a „vadul intoleráns” népeket említette, akik kötelességüknek érezték „megölni minden lelket, aki istenkáromlást beszél”. Bár a zsidók nem voltak képesek bírákat választani, vagy istenkáromlási ügyet indítani, a blaszfémiai peres ügyekben az ügyészek gyakran a „zsidókhoz” kapcsolódtak, akik Jézus perében jelennek meg.

A blaszfémia megítélése Európában és az északi országokban az 1970-es és 1980-as években 180 fokos fordulatot vett. Míg régebben az erkölcsi többség elítélte az istenkáromlást, és az istenkáromló a kívülállót, a fenyegetést jelentette, ma már az istenkáromlás tolerálása, sőt ünneplése a modern nyugati demokráciák egyik alapvető meghatározásává vált, és egyúttal az új jövevények számára is elvárásként jelenik meg. Bár még mindig megtalálható némi „múlt” a „jelenben” (amint azt a blaszfémiai törvények globális áttekintéséből is láthatjuk), a nyugati államok ma már nem perlik, vagy nem ítélik el az istenkáromlást, hanem az istenkáromlás elfogadása a nyugati demokratikus hagyomány alapvető elemévé vált. A hagyomány, ahogyan azt T. S. Eliot is megjegyzi, rendkívül rugalmas és könnyen átdolgozható.

A blaszfémia elleni ellenállás fokozatosan kisebbségi állásponttá vált, és az istenkáromlás elleni ellenállást először a zsidókkal, majd a muszlimokkal társították. Manapság rendkívül gyakori, hogy az istenkáromlást muszlim problémaként ábrázolják. Ez azonban csak az 1989-es „Szátáni versek ügyének” (ASV) időszakában vált így. A Szátáni versek előtti időszakban (BSV) az iszlámról szóló említések minimálisak voltak, és inkább a Mohamedhez fűződő összehasonlításokkal próbálták kommentálni a kereszténységet és Krisztust.

Az első modern istenkáromló karikatúra Mohamedről 1925-ből származik, és David Low híres brit karikaturistától származik. A rajz a híres krikettjátékos, Jack Hobbs ünneplésére készült, aki előző nap megszerezte 126. századát, és ezzel a „legfontosabb személyiségek galériájában” szerepelt, Mohamed is ott volt. Low elmagyarázta, hogy miért választotta Mohamedet: a keresztény képekkel való viccelődést elkerülve döntött így, mert az iszlámról sokkal kevesebb ember érzékeny, mint Krisztusról.

Ahogy teltek az évtizedek, az istenkáromlás ábrázolása folyamatosan egyre inkább érzékenyebb téma lett, különösen a muszlim közösségek számára. Ma már az iszlám vallással kapcsolatos karikatúrák és istenkáromló megnyilvánulások globálisan jelentős társadalmi és politikai feszültségeket váltanak ki. Mindezek ellenére a blaszfémia, mint a társadalom vallási és politikai feszültségeit feltáró eszköz, ma is élő és jelentős kérdés, amely alapvetően formálja a vallási és politikai diskurzust a világ számos régiójában.

Mi a vallási káromkodás határa, és hogyan változott a modern társadalomban?

A vallási káromkodás kérdése, különösen a 20. és 21. században, folyamatosan a társadalmi, vallási és politikai viták középpontjában állt. Egyik legismertebb és legvitatottabb esete a Salman Rushdie 1988-ban megjelent The Satanic Verses című regénye körüli botrány, amely sok szempontból újragondolta a vallási szabadság, a művészet és a vallás közötti feszültségeket. A könyv megjelenése és az azt követő reakciók olyan szintű feszültségeket gerjesztettek, amelyek nem csupán a vallásos közösségek, hanem a társadalom egészének hozzáállását is mélyen érintették a vallás és az irodalom kapcsolatában.

Rushdie regénye az iszlám vallásra vonatkozó kényes kérdéseket érintett, különösen a „sátáni versek” történetével, amely a Mohamed prófétához kapcsolódóan egy vitatott tradíciót feszegetett. Az iszlám történetében van egy olyan mese, amely szerint Muhammad idején az ördög befolyásolta a szavakat, amelyeket a próféta közvetített, és amelyek később törlésre kerültek. Ez az ellentmondásos tradíció, amelyet Rushdie regényében újraértelmezett, egy komoly vallási és társadalmi vitát robbantott ki. A regényben Mahound nevű karakter képviseli a prófétát, aki a keresztények által használt sértő „Mahound” néven szerepel. Ennek a szóhasználatnak köszönhetően a regény már önmagában is vallási sértésnek számított egyesek szemében, míg mások ezt egy eszközként értékelték, amely az elnyomás és a vallási sztereotípiák ellen küzdött.

A történet szerint Gibreel Farishta és Saladin Chamcha, két indiai férfi, akik Londonba érkeznek, rasszista támadások és jogi megpróbáltatások célpontjaivá válnak, miközben átalakulnak, és különleges képességeket szereznek. Ez a regény szintén azt a kérdést feszegeti, hogy mi történik, amikor az egyén a vallásos és kulturális határokat meghaladva új identitásokat alakít ki. A két szereplő metamorfózisa nemcsak az etnikai és vallási identitás, hanem a társadalmi beilleszkedés és a társadalmi normák ellenállásának kérdéseit is tükrözi. A mű olyan kérdéseket vet fel, amelyek arra kényszerítenek minket, hogy átgondoljuk, hogyan formálhatjuk saját hitünket és identitásunkat a társadalom előírásaihoz képest.

Rushdie regényének különleges jelentősége abban rejlik, hogy nem csupán egy vallási vitát idézett elő, hanem a vallási identitás és a kulturális konfliktusok kérdéseit is a középpontba helyezte. A könyvben használt káromkodások és vallási utalások nem csupán provokatívak, hanem mélyebb társadalmi és filozófiai kérdéseket is feszegetnek. A vallásos szövegek szakrális mivoltának megkérdőjelezése és a vallási szimbólumok átalakítása a művészet határainak tágítását jelenti, ami gyakran válik erőszakos reakciók célpontjává.

Fontos megérteni, hogy a vallási káromkodás nemcsak a vallásos hiedelmek vagy szertartások megsértését jelenti, hanem a vallási közösségek identitásának és értékrendjének kihívására is utal. Rushdie regényében a vallási szimbólumok, mint például a „sátáni versek” vagy a Mahound alakja, nemcsak szakrális értelemben bántják meg a vallási közösségeket, hanem új perspektívákat is nyújtanak a vallási diskurzusok, identitások és a vallásos határok átlépésének lehetőségeire.

A modern társadalmakban a vallási szabadság kérdése egyre inkább összefonódik a személyes identitás, a szólásszabadság és az etikai határok vitáival. A vallási sértés fogalmának elmosódása és a káromkodásra adott reakciók radikalizálódása arra figyelmeztet, hogy a vallási identitások és azok tisztelete központi szerepet játszanak a társadalmi harmónia megőrzésében. A vallás és a művészet közötti feszültség megértése és elfogadása kulcsfontosságú, hogy elkerüljük a kultúrák közötti éles határvonalakat, és elősegítsük a különböző vallások és ideológiák közötti párbeszédet.

A szentségtörés új korszaka: a hírességek és algoritmusok világában

A szentségtörés, amely egykor a vallásos hiedelmek és hagyományok szándékos megkérdőjelezése volt, mára új formákat öltött. Korábban a szentségtörők a régi, szent dolgokat rombolták le, hogy új, szent értékekre hívják fel a figyelmet, mint például az általános választójog, a háborúellenes tiltakozások vagy éppen a születésszabályozás. Ebben az értelemben a szentségtörés egy erőteljes politikai és társadalmi üzenetet hordozott, amely a vallásos autoritásokat és a hagyományos értékeket kérdőjelezte meg. Az ilyen cselekedetek gyakran kifejezésre juttatták a modern társadalom változó normáit és igényeit, és sok esetben társadalmi előrelépést hoztak.

A mai, úgynevezett "hashtagek áramlásának" kultúrájában a szentségtörés már nem csupán vallásos vagy politikai üzenet, hanem egy eszköz a hírnév és a szórakoztatás megteremtésére. Olyan hírességek, mint Nikki Minaj, amikor bikiniben pózolnak Buddha szobra előtt, nem a vallásos dogmákat támadják, hanem egyszerűen a szórakoztatóipar, illetve a média világában elérhető lájkokat és kattintásokat keresik. A cél nem a vallási eszmékkel való szembeszállás, hanem a hírnév és a profit maximalizálása a szórakoztatóipari világ telített médiaterében.

A szentségtörés új formái – mint például a Benetton 2011-es provokatív plakátkampánya, amelyen a pápa egy imámot csókol – a társadalmi és vallási normák határait feszegetik, de már nem egy szoros társadalmi vagy vallási kontextusban, hanem inkább a médiában és a fogyasztói kultúrában. A szentségtörés szónak ma már nemcsak vallási, hanem kereskedelmi jelentése is van, hiszen az olyan szlogenek, képek vagy események, amelyek felkeltik az emberek figyelmét, sok esetben a szentségtörés határát súrolják. Az új szentségtörések tehát nemcsak a vallás vagy a politikai eszmények ellen irányulnak, hanem a szórakoztatóipar, a fogyasztói társadalom és a közösségi média irányelveinek megfelelően formálódnak.

A videojátékok világában, mint például a "Blasphemous" című spanyol játékban, a szentségtörés újraértelmezését láthatjuk. A katolikus gótikus esztétika alkalmazása a vallásos szimbólumok és képek felhasználásával arra utal, hogy a szentségtörés fogalma már nemcsak vallási diskurzusban jelenik meg, hanem a szórakoztatásban is. Ez az új típusú szentségtörés a fogyasztók és a közönség érzelmeire épít, ugyanakkor elmosódik a vallásos és profán határvonal, és helyet ad a tabuk és a tiltott témák szórakoztató, kereskedelmi célú megjelenítésének.

A média világában ma már a szentségtörés sok esetben algoritmusok és mesterséges intelligencia segítségével generálódik. A Google és Facebook algoritmusai kifejezetten úgy vannak programozva, hogy a konfliktusokat, a vitás témákat és a provokatív kijelentéseket előtérbe helyezzék, hiszen a kutatások szerint ezek az elemek sokkal inkább képesek hosszabb ideig fenntartani a nézők figyelmét. Ez a jelenség különösen érzékelhető a közösségi média platformokon, ahol a "trollok", influencerek és youtuberek gyakran provokatív, sokszor sértő tartalmakat osztanak meg, hogy minél nagyobb követőbázist építhessenek.

A szentségtörés tehát egyre inkább nemcsak a vallásos vagy politikai kritikák eszközeként, hanem a szórakoztatóipar és a közösségi média áramlásának részévé válik. Ebben az új helyzetben a szentségtörés nem mindig a mélyebb társadalmi vagy vallási üzeneteket hordozza, hanem inkább a figyelemfelkeltést és a személyes hírnév növelését célozza. Az algoritmusok működése és a közösségi média hatásai egyre inkább azt eredményezik, hogy a szentségtörés fogalma elmosódik, és a szó eredeti jelentése egyre inkább háttérbe szorul.

Ma már nemcsak az egyes emberek, hanem gépek és algoritmusok is képesek "szentségtöréseket" generálni. A szentségtörés fogalma tehát fokozatosan átalakul, és nemcsak a vallási hiedelmek, hanem a társadalmi normák és a közösségi média új dinamikái is formálják. A szentségtörés határainak meghatározása ma már egy sokkal bonyolultabb és sokszínűbb kérdés, amelyet nemcsak filozófiai és vallási szempontból, hanem a médiakultúra és az új technológiai eszközök tükrében is érdemes vizsgálni.

Hogyan nyílt meg a gyilkosság: Mary Kelly és a rejtélyes szemtanúk
Mi történt Helen Campbell-lel?
Miért ölték meg Domitiánt a palotájában, és mit árul el ez a gyilkosság a hatalom természetéről?