A neoliberalizmus és a jobboldali autoritáriánus mozgalmak felemelkedése egy olyan politikai formációt eredményezett, amelyben a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek, a rasszizmus, a nemzetállamok védelme és az ideológiai megerősödés mind központi szerepet játszanak. E politikai dinamikában egyre inkább háttérbe szorulnak a demokratikus intézmények, a közszolgáltatások, és a közös társadalmi diskurzus, miközben egy neoliberális fasizmus szépítődik, melyet a technológiai fanatizmus, a privatizációs eszmék és az egyéni szabadság eltorzult, testetlen felfogása jellemez.

Ez az új politikai alakulat különbözik a hagyományos, baloldali elvektől. A neoliberális fasizmus egy újfajta bűnüldöző hatalom, amely a magánérdekek előtérbe helyezésével, a közjavak kiszorításával és az egyéni felelősségvállalás kényszerével építi fel társadalmi rendjét. Mindez Hannah Arendt figyelmeztetését hozza előtérbe, aki a politikai cselekvés elsődlegességét hangsúlyozza. A politikai tér háttérbe szorulása, a közösségi szolidaritás megszűnése, és a társadalmi mozgalmak feloldódása elvezethet a társadalom demoralizálódásához.

A történelmi helyzet egyre inkább az egységes ellenállás szükségességét emeli ki, amely nem csupán a neoliberális politikai rendszerek által kiemelt elnyomott csoportok problémáit, hanem egy új társadalmi narratívát is követel, amely képes a háború, erőszak és halál gépezeteit felszámolni. A George Floyd meggyilkolása utáni világszerte kifejeződő tiltakozó mozgalmak, bár rövid távon nem biztos, hogy hatékonyak, hosszú távon segíthetnek megerősíteni egy olyan globális szolidaritást, amely új alapokra helyezi a politikai ellenállás és az igazságos társadalom eszméit. Ez a szolidaritás fontos része lehet annak az új politikai diskurzusnak, amelyet a szocialista demokrácia, a társadalmi igazságosság és az egyenlőség alapelvei irányítanak.

A jelenlegi politikai klímában egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ideológiai tisztánlátás és a politika világos elveken alapuló vezetése elengedhetetlen a neoliberális fasizmus elleni küzdelemben. Ahogy Marx megjegyezte, a történelem nyitott, és számos lehetőség adódik arra, hogy a politikai válságok, mint az oktatás és demokrácia válsága, végül új formákat öltsenek. A jelenlegi válságok közepette az állampolgári aktivitás és a demokratikus intézmények erősítése kulcsfontosságú lehet a hatalommal szembeni ellenállás sikerében.

A jobboldali populizmus, különösen az olyan politikai vezetők hatása alatt, mint Donald Trump, újabb lépéseket tett a demokrácia kiüresítésében. A populizmus ezen formája nemcsak hogy a szélsőjobboldali ideológiákat legitimálja, hanem a társadalom különböző csoportjai közötti megosztottságot is mélyíti. Trump retorikájában a „nem fehér” emberekkel szembeni rasszizmus és a bevándorlók elleni uszítás fontos szerepet kapott, miközben a társadalmi igazságosságra való hivatkozás egyre inkább elhalványult. A hírfogyasztás és a média szerepe ezen a ponton kulcsfontosságú: a mainstream média és a politikai diskurzus egyre inkább aláássa a tényeket, miközben szándékos hazugságok és politikai manipulációk terjednek.

A demokratikus intézmények és a jogállamiság védelme érdekében fontos, hogy a társadalom elmélyítse saját politikai tudatosságát. Az igazság és a valóság védelme nem csupán etikai kérdés, hanem a társadalmi normák fenntartásának alapvető eleme. A politikai diskurzus és a média hatásának megértése segíthet felismerni, hogy a társadalom hogyan manipulálható, és hogyan válhat egy-egy politikai vezető hatalomra jutása a demokrácia halálos fenyegetésévé.

A mostani politikai helyzetben fontos felismerni, hogy az emberi jogok, a szólásszabadság és a demokratikus intézmények védelme kulcsfontosságú. A közvélemény manipulációja és a politikai hatalommal való visszaélés ellen való küzdelem szükségessé teszi az új narratívák kialakítását és a közös politikai ellenállás erősítését. A globális szolidaritás és az egyes társadalmi mozgalmak közötti összefogás olyan eszközzé válhat, amely új utakat nyithat a társadalmi igazságosság elérésére.

A neoliberalizmus és a fasizmus új formái: A történelem olvasása és a politikai ellenállás kérdései

A neoliberalizmus és a fasizmus közötti kapcsolat jelei már az 1980-as évek elején előrejelezhetők voltak. Az új fasizmus nem másolja pontosan a "történelmi fasizmus" formáit, és nem is jelent valami teljesen más politikai rendszert. A neoliberalizmus által alakított fasizmus a gazdasági egyenlőtlenségek brutális következményeit ötvözi a transznacionalizmus és a fehér felsőbbrendűség diktátumaival. Az új fasizmus elutasítja a modernista agendát, alapvetően antikapitalista, antiszociális, ultranacionalista és egy olyan közösségi identitást hirdet, amely a faji tisztaságra alapozva meghatározza, ki tartozhat az "autentikus közösségbe". A politikai diskurzust a hatalom imádatára építi, melynek középpontjában a "vezető erős ember" áll, aki a szentté vált személyiségként jelenik meg.

A neoliberalizmus és a fasizmus egyesülése rendszerszintű erőszakot és kegyetlenséget generál, ahogy ezt olyan országokban is megfigyelhetjük, mint az Egyesült Államok, India vagy Magyarország. Az új fasizmus szemben áll minden olyan történelmi narratívával, amely a hatalom elszámoltathatóságát és a múlt eseményeit morális tanúságtétellé alakítaná a jelen számára. A történelmi emlékezet, az oktatás és a kritikai tudatosság hiánya kulcsszerepet játszik a fasizmus térnyerésében, mivel az új ideológiai rendszerek megerősítik a politikai hatalmat azáltal, hogy elhallgattatják a múlt figyelmeztetéseit. Az oktatás tehát nem csupán tudás átadásáról szól, hanem a politikai erőszak és a rendszerkritika kifejezőeszközeként kell funkcionálnia.

A fasizmus és a neoliberalizmus együttese erőteljesen jelen van az oktatás intézményrendszerében is. A köz- és felsőoktatás elaprózása, a tanári szakma kiszorítása és az iskolák piacosítása a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését eredményezi, különösen a színesbőrű, szegényebb vagy migráns hátterű diákok körében. A szegényebbek, a kisebbségek és a migránsok ezen új politikai és gazdasági rendszer áldozatai lesznek, akik gyakran a börtönrendszerben találják magukat, miután nem férhetnek hozzá a megfelelő oktatáshoz. Az oktatás tehát nem csupán eszközként, hanem a társadalmi igazságosság és a kritikai gondolkodás elfojtásának mechanizmusaként is működik.

A neoliberalizmus jelenlegi válsága szorosan összefonódik a jobboldali populizmus térnyerésével. A politikai elitek elutasítása, a liberális demokráciák hamis ígéretei és a neoliberalizmus kormányzási formáinak torzulásai hozzájárultak a jobboldali populizmus növekvő népszerűségéhez. A populista politikusok, mint Donald Trump, a neoliberalizmus által generált gazdasági szorongást és a társadalmi bizonytalanságot használják ki, miközben a migránsokkal, menekültekkel és a szegénységben élőkkel szembeni félelmet keltenek. A politikai diskurzust az agresszió és az előítéletek formálják, miközben a társadalom elnyomó erőinek bálványozása dominál.

A neoliberalizmus által uralt világban a történelmi tudatosság helyét egyfajta amnézia veszi át, amely fokozatosan megszünteti a múlt tanulságait, és ellehetetleníti a társadalmi fejlődés irányát. A történelem oktatásának marginális szerepe egyre nyilvánvalóbbá válik: ma már alig néhány százaléka a hallgatóknak választja a történelem szakot, miközben az oktatás egyre inkább a gazdasági elvárások kiszolgálója lesz. Ez a jelenség különösen aggasztóvá válik a jelenlegi világpolitikai környezetben, amikor a demokratikus intézmények és a közszolgáltatások - így az oktatás is - egyre inkább a neoliberalizmus áldozataivá válnak.

Az oktatás és a kritikai gondolkodás elnyomásával egyidejűleg a társadalmi mobilitás és a középosztály számára elérhető esélyek radikálisan csökkennek. A jövőben tehát elengedhetetlen, hogy a demokráciák, különösen azok, amelyek a fasizmus és a neoliberalizmus között egyensúlyoznak, újra felfedezzék a történelem és a kritikai oktatás szerepét. Az ellenállásnak szüksége van új narratívákra, amelyek nemcsak a politikai hatalommal való szembeszállásra, hanem a társadalmi emlékezet és a kultúra megőrzésére is építenek.

A neoliberális kapitalizmus válsága és a jobboldali populizmus terjedése azt jelzi, hogy a világ számos pontján ismételten a fasiszta narratívák, a rasszizmus és a kirekesztés irányába tendálnak az állami politikák. Ebben a helyzetben kiemelten fontos, hogy a társadalmi mozgalmak és a demokratikus ellenállás új formákat öltsenek, és figyelemmel kísérjék a történelmi emlékezetet, hogy megakadályozzák a társadalom erkölcsi és politikai leépülését.

Hogyan reagálhatunk a politikai és társadalmi válságra a világjárvány idején?

A kizárás, a szenvedés és a halál elleni ellenállás új politikai és cselekvési megértést igényel. Az egyéni ügynökség képességeit ki kell terjeszteni egy olyan társadalmi ügynökség fogalmára, amelyet a kollektív ellenállás érzése hat át. Az aktuális történelmi pillanatban ez arra utal, hogy létre kell hozni egy nemzetközi társadalmi mozgalmat a közjavak és a demokratikus szocialista társadalom elveinek védelmére. A világjárvány válsága mindmáig több, mint egy orvosi krízis. Alapvetően politikai és ideológiai válság is, amely az ügynökség és a politika válsága. Ha a jövő radikális politikai horizontjait meg akarjuk valósítani, elengedhetetlen, hogy bevonjuk azokat a mindennapi pedagógiai tereket, ahol identitások formálódnak, elismerés módjai jelennek meg, és kritikai nézőpontok válhatnak megváltóvá.

A fasizmus energiái gyengébbé, törékenyebbé váltak, és kihívásokkal szembesülnek, mivel a jobboldali és modern fasizmus populista mozgalmainak határai egyre inkább láthatóvá váltak. Ahogy a vírus terjedt, a szenvedés és gyűlölet kereskedőinek nem voltak szavaik, hogy megmagyarázzák vagy kezeljék "a halál mindenütt jelenvalóságát", amely az egész bolygón elterjedt. A világjárvány alapvető kérdése, hogy új politikai nyelvet és azonosulásmódot kell kialakítani, amelyben az állampolgárság válsága összekapcsolódik az oktatás válságával, és a globalizáció válsága összefonódik a hatalom válságával.

A legfontosabb kihívás, amit a világjárvány felvetett, nem csupán az, hogyan lehet megállítani a vírus terjedését; sokkal inkább az a kérdés, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni a jövőben, hogyan szeretnénk élni, és ki lesz az a szereplő, aki ezeket a kérdéseket kezeli? Milyen igazságossági narratívában fog össze a különböző ellenállási mozgalom, mind hazai, mind nemzetközi szinten, hogy véget vessenek a szegénység, egyenlőtlenség, rasszizmus és militarizmus világjárványának, amelyek túlélhetik a Trump elnökségét? Ennek a kihívásnak a relevanciája abban rejlik, hogy vissza kell szerezni az oktatás és a demokrácia közötti kapcsolatot, és komolyan kell venni annak elismerését, hogy az oktatás ereje több társadalmi és nyilvános térben működik, és ezeknek a tereknek azoknak kell lenniük, ahol az egyének tájékozott és kritikai módon elkötelezett polgárokként valósíthatják meg magukat.

A világjárvány, amely a Trump-adminisztráció alatt elburjánzott, egy jobboldali mozgalmak és kormányzási módok hullámát követte, amelyek célja az volt, hogy elpusztítsák a demokratikus társadalom bármely maradványát, és az etikai és társadalmi felelősség értékét, valamint az igazságosság kérdését a politikai gondolkodás pusztulásába relegálják. A fasizmus rémétől való félelem, amely a világjárvány hátterében leselkedett – és amely álmokat öltött meg és a cinizmust közönséges észjárásként alkalmazta –, megakadályozta az embereket abban, hogy bármiféle demokratikus politikai és erkölcsi ügynökséget magukénak valljanak. Amit ez a disztópikus világjárvány tanított nekünk, az az, hogy a demokrácia törékeny „életformaként”, és hogy ha túl akarjuk élni, akkor a kritikai oktatásnak és pedagógiának központi szerepet kell kapnia az olyan polgárok nevelésében, akik tájékozottak, politikailag éberek, és hajlandóak olyan kultúrát létrehozni, amely képes életben tartani a demokráciát.

A világjárványból levonható tanulság az, hogy a demokrácia csak annyira erős, amennyire az azt alkotó emberek hajlandóak küzdeni azért, hogy az igazságosság, egyenlőség és a szocialista demokrácia elvei életben maradjanak. Ez az a tanulság, amely segíthet megakadályozni, hogy a fasizmus sötét felhői eluralkodjanak a jövőben az Egyesült Államokban és világszerte. A Biden-elnökségnek nem szabad a Trumpizmus végét jelenteni, hanem inkább egy mérgezett neoliberális fasizmus végének kell tekinteni. Trump elnöksége nem jelenti azt, hogy a nemzeti rémálom véget ért, csupán azt, hogy már nem ő áll a hatalom központjában, ahol a rasszizmus, a vállalati kapzsiság, a kegyetlenség, a halálos inkompetencia és az autoritarizmus a büszkeség jelvényeként jelentek meg. Trump veresége nem törölheti el azt az elképzelést, hogy azok a politikai, gazdasági és kulturális erők, amelyek lehetővé tették elnökségét, még mindig jelen vannak.

Elengedhetetlen nagyobb léptékben gondolkodni, és olyan polgári víziót alkotni, amely lehetővé teszi egy valóban radikális demokrácia megvalósítását, amely a társadalmi igazságosságra, a széleskörű politikai képviseletre és a gazdasági egyenlőségre épít. Ez a projekt nem csupán politikai feladat, hanem oktatási szükségszerűség is. A világ minden táján mozgósuló emberek, akik az állami erőszak ellen küzdenek és szocialista demokráciát építenek, azt a harcot táplálták és ihlették, amely a birodalom szívében lévő halálgépezet lebontására irányult.

Bár a demokrácia jelenlegi történelmi pillanatában súlyos fenyegetettséggel néz szembe, és ijesztően sebezhetőnek tűnik, a fiatalok és mások, akik világszerte továbbra is felkelnek, inspirálva, energizálva és készen állnak az utcákra vonulni, a szocialista demokrácia jövője ismét lélegezni fog. A kihívás túl fontos ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk, mivel mind az emberiség, mind a bolygó életéről van szó.

Hogyan érzékeljük a színeket, és miért nem fizikai, hanem pszichológiai folyamat ez?
Hogyan találjuk meg az elemi mátrixokat és a determinánsaikat?
Hogyan lehet biometánt előállítani algák biomasszájából: Pirolyzis és gáztalanítás