Martin Luther King Jr. híres "I Have a Dream" beszéde óta, amelyben álmodott arról, hogy gyermekeit „nem a bőrük színe, hanem a jellemük tartalma alapján ítélik meg”, a színvak társadalom eszméje sokak számára a faji igazságosság mércéje lett. A Fox News és más konzervatív kommentátorok gyakran idézik King szavait, arra hivatkozva, hogy Amerika a személyes szabadságot és nem a kollektív bűntudatot alapította, és hogy az embereket nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján kell megítélni. Sean Hannity és mások azzal érvelnek, hogy ami ma történik, az ellentétben áll King álmával: egy színvak társadalmat hirdetnek, nem pedig a faji megkülönböztetés elleni harcot. Az elmúlt években, különösen a kritikai fajelmélet (CRT) elleni támadások idején, King szavaira hivatkoztak, mint a liberalizmus és a progresszív baloldal elleni érvek egyik fő támaszára. Az ilyen retorika célja, hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról, és inkább egy idealizált képet festjen a faji semlegességről.

A konzervatív kommentátorok, mint például Ben Carson, akik a CRT-t bírálják, azt állítják, hogy az egyenlőség helyett az egyenlőségességre összpontosítanak, miközben King „színvak” eszméjét idézik, mintha az lenne az egyetlen valós megoldás. A kritikai fajelmélet, amelyet sokan a baloldali progresszió részeként látnak, a faji igazságosságot egy olyan komplex rendszerszintű megközelítésként próbálja értelmezni, amely nem csupán az egyének magatartásával, hanem a társadalmi struktúrák működésével is foglalkozik. A CRT támogatói szerint King szavai, bár fontosak, nem jelenthetik azt, hogy az egyes emberek faji hovatartozását nem kell figyelembe venni, miközben a társadalmi igazságosságot keresik.

Azonban az, hogy Martin Luther King szavait hogyan értelmezik a mai diskurzusokban, nem egyszerűen félreértés, hanem tudatos manipuláció is lehet. A „színvak” eszme egy könnyen érthető, ideális képet fest, amely úgy tűnik, mintha a faji megkülönböztetés eltűnése csupán az egyéni jellemről szóló ítéleteken múlna. Azonban a valóság bonyolultabb. King, amikor a birmingham-i börtönből írta híres leveleit, nem csupán arról beszélt, hogy a fehérek ne ítéljék meg a feketéket a bőrük színe alapján, hanem azt is hangsúlyozta, hogy a fehér mérsékeltek sokszor nagyobb akadályt jelentenek az igazságosság elérésében, mint a legszélsőségesebb rasszista csoportok, mint a Ku Klux Klan. A mérsékelt fehérek, akik inkább a rendet választják, mintsem a társadalmi igazságosságot, egyenesen a legnagyobb kihívást jelentik a faji egyenlőség megvalósításában. Ők azok, akik ahelyett, hogy küzdenének a változásokért, inkább a status quo fenntartására törekednek, miközben a szavak szintjén támogathatják a célokat.

A mai közéleti diskurzusban, különösen a konzervatív sajtóban, gyakran hivatkoznak King álmaira, de sokszor nem értik, vagy figyelmen kívül hagyják a társadalmi igazságosság és a strukturális problémák összetett természetét. Ahogy a faji igazságosságról szóló viták során gyakran előkerül, a színvak megközelítés nem veszi figyelembe a társadalmi egyenlőtlenségeket és a történelmi előítéleteket, amelyek mélyen gyökereznek a társadalmi struktúrákban.

A fehér progresszívek is gyakran szembesülnek a saját felelősségükkel, amit sokan nehezen dolgoznak fel. DiAngelo „Fehér törékenység” című művében azt írja, hogy a fehér emberek gyakran rettegnek attól, hogy rasszistának nevezik őket, és ez a félelem gyakran azt eredményezi, hogy inkább elutasítják a mélyebb társadalmi változásokat, mintsem szembenéznének saját előítéleteikkel. A bűntudat és a szégyen elkerülése érdekében sokan inkább a színvak megközelítést részesítik előnyben, amely csupán a felszínt érinti, miközben figyelmen kívül hagyja a mélyebb társadalmi diszkriminációkat és a faji igazságtalanságokat.

A faji kérdésekkel kapcsolatos diskurzusban gyakran előfordul, hogy a fehér liberálisok megpróbálnak „szépíteni” a dolgokon, hogy elkerüljék a rasszizmus vádját. A bűnbánat, amely gyakran jelenik meg az antirasszista mozgalmakban, egyfajta performatív gesztussá válhat, ahol az egyének inkább a saját lelkiismeretüket próbálják tisztára mosni, semmint valódi társadalmi változást elérni. A társadalmi igazságosság valódi célja nem csupán az, hogy a fehérek bűntudatát kezeljük, hanem hogy a struktúrákat és intézményeket átalakítsuk, amelyek évtizedek, sőt évszázadok óta erősítik a faji megkülönböztetést.

A kritikák és a megoldások keresése során nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Martin Luther King álmát nem csupán egy színvak társadalom létrehozásában kell keresni, hanem abban is, hogy a társadalom valóban igazságos legyen mindenki számára, figyelembe véve a történelmi igazságtalanságokat és a rendszerszintű faji egyenlőtlenségeket. A valódi változás nem abban rejlik, hogy elutasítjuk a faji kérdéseket, hanem abban, hogy szembenézünk velük és dolgozunk azon, hogy mindenkinek biztosítva legyen a valódi egyenlőség, nem csupán formálisan, hanem a mindennapi életben is.

Hogyan értelmezzük a múlt monumentális örökségét és a populista politikai képeket a kortárs művészet tükrében?

A kortárs művészetben gyakran találkozunk azzal a dilemmával, hogyan viszonyuljunk a történelmi emlékművekhez és a politikai mítoszokhoz, amelyek sokszor eltorzítják vagy kizárják azokat, akik az adott múltból kirekesztettek. Miljanović „a mi múltunk, de nem a mi múltunk” kifejezése érzékletesen ragadja meg ezt a kettősséget: egyrészt egy olyan múlt normatív újraértelmezését, amely kizárja a sokszínű narratívákat, másrészt annak elutasítását, hogy kizárólag ez az egyetlen igazság létezhet a jelen megértéséhez. A művészek által megfogalmazott alkotások éppen ezt a feszültséget tárják fel, hiszen egyszerre mutatják be a monumentumok készítésének, módosításának és maradványainak folyamatát, miközben élesen szembeállítják azokat a társadalom kirekesztett tagjainak élettapasztalatával.

Az emlékművek lebontásának gesztusa, legyen az gyarmati vagy konfederációs szobor, fontos szimbolikus cselekedet, amely előmozdítja a közterekről folyó diskurzust. Ugyanakkor a művek rámutatnak, hogy ez a lépés csupán a tüneteket távolítja el, miközben a rasszizmus és megkülönböztetés mélyebb rendszerét érintetlenül hagyja. A szobrok eltávolítása potenciálisan ürességet teremt, amely helyet adhat a mítoszok és mártíromság eszméinek, így tovább táplálva a szélsőjobboldali áldozat-narratívákat. A művészi interpretációk ezért újfajta megközelítést sürgetnek: nem csupán új monumentumokra van szükség, hanem új elgondolásokra is azzal kapcsolatban, hogy milyen szerepet tölthetnek be ezek a történelmi reprezentációk a mai társadalmi és politikai környezetben.

Az emlékművek performatív jellege, melyet a statikus megjelenés gyakran elfed, kulcsfontosságú. Paci „Oszlopában” a munkások dolgoznak, a hajó átszelve az óceánt halad, miközben Miljanović „20 perces emlékművét” olyan hétköznapi jelenetek töltik meg élettel, mint a helyzetkeresés, beszélgetések vagy a mobiltelefon csörgése. Ez a folyamatos mozgás az emlékművek jelentésének instabilitását jelzi, ami párhuzamba állítható azzal az aforizmával, hogy „minden üveg előbb-utóbb összetörik.” Az uralkodó rendszerek egyszer véget érnek, és az emlékművek is előbb-utóbb ledőlnek vagy megváltoznak. A szobor ledöntése vagy meggyalázása, akár Colston szobrának Bristol kikötőjébe dobása, akár Sztálin fejének Budapest utcáin való vonszolása, a politika változásának egyik legerőteljesebb performatív megnyilvánulása.

A kortárs művészet Trump elnöksége idején is hasonló performatív ellenállást mutatott. A Trump-képpel kapcsolatos műalkotások kettőssége jellemző: egyfelől a karikatúraszerű kifigurázás, amely az elnök testi vonásait és botrányait parodizálja, másfelől a propagandisztikus reprezentációk, amelyek egyfajta hősként vagy sikeres üzletemberként mutatják be őt. Mindkét csoport azonban megreked a nyilvános imázs szintjén, nem képes áttörni a politikai PR-gépezetet. Ez az összetett, megosztó politikai figura ellen irányuló művészi reakciók egyik gyengesége, különösen annak fényében, hogy Trump az irónia és a komédia ellenállója volt. A 2021. január 6-i Capitolium ostroma a politikai erőszak és az anarchia performatív aktusaként kiemelkedik ebből a kontextusból, és megmutatta, hogy a politikai retorika mögött mélyebb, eddig rejtett ellentmondások húzódnak meg.

A művészet nem csupán a múlt kritikus újraértelmezését szolgálhatja, hanem egyben alternatív útvonalakat is kínálhat a jelen válságából való kilépésre. A múlt újraértelmezése nem feltétlenül a visszatéréshez, hanem a továbblépés lehetőségéhez vezethet. Ez az átgondolt megközelítés elengedhetetlen ahhoz, hogy a művészeti alkotások valódi társadalmi-politikai hatást fejthessenek ki, és ne csupán a felszínen maradjanak, vagy a status quo reprodukálására korlátozódjanak.

Fontos megérteni, hogy az emlékművek és politikai reprezentációk instabilak, folyamatosan változnak, ezért a művészetnek is alkalmazkodnia kell ehhez a dinamikához. A szobrok, amelyek egyszer uralkodó ideológiák szolgálatában álltak, ma már a viták és a társadalmi párbeszéd színterei lehetnek. A művészek feladata nemcsak a múlt kritikus megjelenítése, hanem a jövő alternatíváinak felvázolása is, amelyek túllépnek a politikai és társadalmi ellentmondások okozta zsákutcákon.

Hogyan alakítják a politikai üzeneteket a művészeti manipulációk és az identitásváltozások?

A politikai manipulációt és az identitásformálást nemcsak a hatalmon lévők eszközként használják, hanem művészi kifejezésmódként is. A politikai üzenetek gyakran zűrzavart keltenek, szándékosan félreértelmezve vagy aláásva, hogy egyes politikai célokat szolgáljanak. A művészek, akik a politikai diskurzust próbálják kommentálni, gyakran szándékosan azonosulnak azokkal az üzenetekkel, amelyeket kritikával illetnek, és ezáltal szembesítenek minket a politikai manipuláció finom, de hatékony mechanizmusaival.

A szlovén politikus, Janez Janša példája jól illusztrálja ezt a jelenséget. A művészek által végrehajtott névváltoztatás mögött a politika eltorzított értelmezése és a politikai ideológia manipulációja rejlik. Janez Janša, a szlovén politikus, aki saját nevét Ivanról Janezra változtatta, hogy még inkább a szlovén nemzeti identitás szimbólumává váljon, nem csupán egy egyszerű névváltoztatásról van szó. A művészek, akik ugyanígy saját nevüket Janšára változtatták, nemcsak hogy felidézik Janša önálló márkáját, hanem szándékosan túlidentifikálódnak ezzel a politikai lépéssel. A névváltoztatás, amely eredetileg a szlovén identitás erősítését célozta, most a politikai pragmatizmus jelképévé vált, hiszen a politikus maga is egy olyan ideológiai ürességet képvisel, amit bárminemű tartalommal meg lehet tölteni.

Ez a jelenség nem csupán szórakoztató művészeti akció, hanem az emberi identitás és a politika összefonódásának fontos kérdéseit is felveti. A politika egyre inkább a pragmatizmusra épít, ahol az ideológiai elkötelezettség helyett a hatalom megszerzése és fenntartása a legfontosabb cél. Janez Janša számára a "mi" kifejezés egy üres ideológiai központot jelent, amit bármilyen szükséges tartalommal ki lehet tölteni, így nemcsak egy politikai pozícióról van szó, hanem arról, hogy a politikai diskurzust hogyan lehet manipulálni és alakítani a közönség érdekében.

Ez a jelenség szoros kapcsolatban áll a Trump-jelenséggel, amely a politikai diskurzus poszt-ideológiai, poszt-empirikus és poszt-igazság elveire épít. A politikai kampányok és üzenetek nem a valódi elvekre vagy ideológiákra építenek, hanem inkább a hatalom megtartása érdekében bármilyen értéket vagy tartalmat képesek felhasználni, ami a közönség számára vonzó lehet. Az ilyen típusú manipulációk, amelyek a politikai célok elérését szolgálják, egyre inkább a kortárs politikai élet normáivá válnak, elmosva a határt a hagyományos politikai értékek és a pragmatikus hatalomtechnika között.

A művészeti manipulációk és az identitásváltozások további példájaként említhetjük a Banja Lukában készült szobrokat, amelyeket Stevo Selak, egy amatőr boszniai szobrász készített Donald és Melania Trump tiszteletére. A "turbo-szobrászat" fenoménája, amely a helyi kultúrában és politikai diskurzusban gyökerezik, szintén a politikai identitás és a globális események közötti kapcsolatot próbálja meg megragadni. Selak szobrai nemcsak a Trump családot ábrázolják, hanem egyfajta reakciót is adnak a balkáni térség politikai helyzetére és a központ és perem közötti kulturális hatalmi különbségekre.

A helyi politikai diskurzus és a globális média között feszülő ellentét tovább erősíti a szobrok szerepét, mint amelyek nemcsak a Trump-kultuszt reflektálják, hanem a populista nacionalizmus és a média hatalmát is kritizálják. A Balkánon készült szobrok különösen jól példázzák, hogyan lehet a globális politikai alakokat – mint Donald és Melania Trump – helyi, populista diskurzusba illeszteni, miközben egy sajátos, helyi olvasatot adnak róluk.

Az ilyen típusú művészeti alkotások – mint a Selak szobrok és a melaniai fából készült szobor – nemcsak a politikai manipulációk elemzésére adnak lehetőséget, hanem rávilágítanak arra is, hogy a művészet és politika közötti határvonal egyre inkább elmosódik. A művészeti tevékenység ezen formái nem csupán a közvéleményt akarják befolyásolni, hanem egy erőteljes kommentárt adnak a politikai diskurzus változó természetéről és a globális hatalmi struktúrák működéséről. Az ilyen típusú művészetek tehát nemcsak kritikát gyakorolnak, hanem aktívan részt vesznek a politikai ideológiák formálásában és átértelmezésében.

Hogyan értelmezhető a turbo-folk, a delegált előadás és a kulturális-politikai konfliktusok összefonódása?

A turbo-folk zene, amely dallamaiban lazán a balkáni népzenei hagyományokra épül, 1990-es években érte el népszerűsége csúcsát Szerbiában, egy olyan időszakban, amikor a boszniai és horvát polgárháborúk, valamint a Szerbia elleni nemzetközi szankciók súlyos gazdasági válságot és életszínvonal-csökkenést idéztek elő. A turbo-folk populista üzenete, amely a hedonizmus és a fogyasztói kultúra ünneplését hangsúlyozta, egyfajta menekülést kínált a szomorú valóság elől, ugyanakkor egybeesett a szerb nacionalista érdekekkel is. E kulturális jelenség túlélte a politikai válságokat, Slobodan Milošević bukását, letartóztatását, halálát, és a NATO-szerb bombázásokat, sőt, népszerűsége tovább nőtt, etnikai határokat átlépve Bosznia, Horvátország és Szlovénia területén is.

A Tomić előadásán keresztül szemlélve a Capitol Hill-i ostromot, érdekes módon egy delegált előadás korai példáját látjuk, amely különböző társadalmi csoportok közötti sikertelen találkozást tár fel. Az előadás előrevetíti azt a kulturális-politikai jelenséget, amelyben a populizmus és nacionalizmus toxikus keveréke beépül a kulturális szférába, ahol a „radikális művészet” stratégiái összemosódnak az alt-right ideológiával. Bár Tomić nem az első, aki a turbo-folkt a kortárs művészet kontextusába helyezi, munkája kiemeli az érintettek szerepét és megítélését, ezzel pedig a hitelesség delegálásának és kiszervezésének kérdését veti fel a kulturális kizárás folyamatain keresztül, azaz hogy mi vagy ki tekinthető „kortárs művészetnek”.

Branislav Dimitrijević, belgrádi művészettörténész, Tomić előadását kiindulópontként használva tárgyalja a társadalmi csoportok közötti találkozás nehézségeit, és a turbo-folk viszonyát a kortárs művészethez. Dimitrijević munkája, amely jóval megelőzi Claire Bishop delegált előadásról szóló fogalomalkotását, három kulcsfontosságú problémát vet fel, melyek párhuzamba állíthatók a Capitol Hill-i eseményekkel. Ezek közé tartozik az előadás performatív beszédaktusa („ez kortárs művészet”), a turbo-folk mint globális trendeket imitáló, mégis azokkal szemben álló kulturális jelenség, valamint maga az esemény mint sikertelen társadalmi találkozás.

A beszédaktus, amely során az előadó kijelenti, hogy „ez kortárs művészet”, nem csupán egyszerű megnevezés, hanem performatív cselekvés, amely láthatóvá és hallhatóvá teszi az előadót. Ez az aktus egyben létrehozza a művészet fogalmát, miközben egyszerre hamis és kommunikáló jelentést hordoz. Az előadáson látható Dragana Mirković, mint turbo-folk énekesnő, nem egy új, egyedi performanszt nyújt, hanem egy kész, a népszerű kultúrából átvett „ready-made” produkciót hoz a művészeti térbe. Ez a ready-made koncepció, Duchamp szellemében, a mindennapi és művészi valóság viszonyáról való elmélkedés tárgyává teszi az előadást, átrendezve a nézői percepciót.

A „ez kortárs művészet” kijelentést összevethetjük a „Stop the Steal” politikai szlogennel, amely egyaránt performatív elemeket hordoz. Mindkettő olyan formákat jelenít meg, amelyek utánozzák a globális trendeket, de azzal szemben állóként értelmeződnek. Dimitrijević szerint a turbo-folk radikális potenciálja abban rejlik, hogy a népszerű kultúra globális tendenciáit tükrözi, miközben ellenszenv tárgyaként kezelik. E feszültséget kívánja a galériák tereibe, a kortárs művészet diskurzusaiba helyezni, ami előrevetíti a Capitol Hill-i események mögötti eszmei konfliktusokat és az azokkal szembeni reakciókat.

A turbo-folk nem csupán zenei műfajként, hanem egyfajta fogalomként is működik, amelyet negatív címkézésre használnak, a művészettől idegennek tartott jelenségek megjelölésére, mint például „turbo-építészet” vagy „turbo-politikusok”. Donald Trump kiváló példája a „turbo-politikusnak”, aki a választási vereségét követően nevetségessé vált hamis felkeléseivel. Az online megjelent viccek, amelyek Trump alkalmatlanságát és politikai képtelenségét ironizálják, jól illusztrálják ezt a képet.

Dimitrijević szerint Tomić előadása egy sikertelen találkozás példája is, ahol a turbo-folk közönsége és a kiállítás látogatói között nem jött létre valódi párbeszéd. Ez a sikertelenség arra utal, hogy a különböző társadalmi és kulturális csoportok között fennálló szakadék sokszor áthidalhatatlan, különösen, ha az autenticitás delegálása és az identitáspolitika összefonódik.

Fontos megérteni, hogy a kulturális formák, mint a turbo-folk, nem pusztán művészeti jelenségek, hanem összetett társadalmi-politikai folyamatok részei, amelyek egyaránt tükrözik és formálják a társadalmi feszültségeket. A hitelesség és az autenticitás kérdése nemcsak a művészet határain belül, hanem a tágabb kulturális és politikai térben is folyamatosan újraértelmeződik, miközben a populizmus és nacionalizmus keveredése új, gyakran ellentmondásos formákat hoz létre. A delegált előadás nem csupán művészi eszköz, hanem társadalmi tükör is, amely megmutatja, milyen mélyen átszövik egymást a kulturális reprezentációk és a politikai valóságok.

Milyen hatással van a "cancel culture" a szólásszabadságra és az oktatásra?

A "cancel culture" jelensége, amely egyre inkább áthatja a társadalmi és oktatási diskurzust, komoly kérdéseket vet fel a szólásszabadság és az oktatás jövője kapcsán. A kritikai fajelmélet (Critical Race Theory) példáján keresztül jól látható, hogyan válik egy adott elmélet a politikai és kulturális harcok központi témájává, miközben az oktatás alapvető céljai, mint a tudás átadása és a kritikus gondolkodás fejlesztése, háttérbe szorulnak. Az ezzel kapcsolatos vitákban a különböző érdekcsoportok, médiacsatornák és közéleti szereplők eltérő perspektívákat képviselnek, gyakran erős politikai töltettel.

A médiában gyakran jelenik meg a "cancel culture" mint a szólásszabadság ellen irányuló mozgalom, amely megpróbálja elhallgattatni a nem konform nézeteket. A kritikusok szerint ez a jelenség az intellektuális sokszínűség és a nyitott párbeszéd ellehetetlenítéséhez vezet, különösen az egyetemeken, ahol a tudományos szabadság elengedhetetlen. Mások úgy vélik, hogy a "cancel culture" egyes esetekben a társadalmi igazságosság és a felelősségvállalás eszköze, amely a káros vagy sértő tartalmak elleni fellépést támogatja.

Az oktatás területén különösen érzékeny kérdés, hogy milyen tartalmak és nézetek jelenjenek meg a tananyagban. A kritikai fajelmélet tiltakozások kereszttüzébe került, mivel egyes csoportok szerint az alaptalanul Marxista színezetű elmélet megosztó és elfogult. Ez a helyzet rámutat arra, hogy az oktatási anyagok politikai és ideológiai szűrőn keresztül kerülnek kiválasztásra, ami megkérdőjelezi a tudományos objektivitás és az oktatás semlegességének eszményét.

A digitális térben a közösségi média és platformok, mint a TikTok vagy Facebook, szintén részt vesznek a kulturális viták alakításában, ahol a gyors információáramlás és az azonnali reakciók hozzájárulnak a polarizációhoz. Az online térben megjelenő trollkodás, cenzúra vagy éppen a közösségi nyomás hatása tovább bonyolítja a szólásszabadság és a társadalmi konszenzus kérdését.

Fontos megérteni, hogy a "cancel culture" nem pusztán egyetlen jelenségként kezelhető, hanem egy komplex társadalmi és kulturális folyamat, amelyben a hatalom, az ideológia, a média és a közösségi dinamika egyaránt szerepet játszik. Az oktatásban, médiában és közéletben való megjelenése rávilágít a modern társadalom identitás-, érték- és hatalmi kérdéseire, melyek átfogó elemzést és kritikát igényelnek.

Az olvasónak tudnia kell, hogy a "cancel culture" kapcsán nem egyszerűen arról van szó, hogy egyes tartalmakat vagy nézeteket eltávolítanak, hanem arról is, hogy ezek a folyamatok milyen mélyebb társadalmi feszültségeket és konfliktusokat tükröznek. A tudományos szabadság, a demokratikus diskurzus és a pluralizmus megőrzése érdekében elengedhetetlen a jelenség árnyalt megértése és az ellentétes vélemények közötti párbeszéd fenntartása. Az oktatási intézmények szerepe ebben kulcsfontosságú, mivel itt formálódnak a jövő generációinak gondolkodási mintái és értékrendje.

Hogyan alakultak ki a görögök szórakoztató szokásai és társadalmi normái?
Hogyan működik a Geofencing az Android alkalmazásokban, és mire kell figyelni a használatakor?
Hogyan válasszunk objektívet a fényképezéshez és mikor érdemes a teleobjektíveket használni?