Ki ábrázolhatja a fekete fájdalmat? Az Open Casket vitája és a baloldali ellentmondások az amerikai művészetben

Dana Schutz Open Casket (2016) című festménye a 2017-es Whitney Biennálén robbanásszerű vitát váltott ki, amely azóta is a kortárs művészeti világ egyik legélesebb konfliktusaként él. A mű a 14 éves Emmett Till nyitott koporsós fotójára épül, akit 1955-ben brutálisan meggyilkoltak Mississippiben, miután hamisan megvádolták, hogy rákacsintott egy fehér nőre. Till anyja, Mamie Till Mobley úgy döntött, hogy nyitva tartja fia koporsóját, hogy a világ szembesülhessen a gyűlölet kegyetlenségével. A Jet magazinban megjelent fénykép az amerikai polgárjogi mozgalom katalizátorává vált, és máig az afroamerikai kollektív emlékezet egyik legmegrázóbb képe maradt.

Schutz, mint fehér művész, a történelmi trauma reprezentációjához való hozzáférésének kérdésével szembesült. A mű kezdetben zavart keltett, de hamarosan nyilvános tiltakozások követték. Parker Bright performatív gesztusként a festmény elé állt egy "BLACK DEATH SPECTACLE" feliratú pólóban, míg Pastiche Lumumba transzparenst lógatott ki a High Line-ra, emlékeztetve arra, hogy a Till halálát okozó hazugságok elkövetője még mindig életben van.

A legélesebb támadás Hannah Black nyílt leveléből érkezett, amelyet számos művész aláírt. A levél kulturális kisajátításnak nevezte a festményt, és követelte annak eltávolítását. „Nem elfogadható, hogy egy fehér ember a fekete szenvedést profittá és szórakozássá alakítsa” – írta Black, majd hozzátette, hogy a festményt el is kellett volna pusztítani. Precious Okoyomon szerint ez a gesztus a bűnbánat performatív gesztusává válhatott volna, és ezzel erősebb műalkotás is születhetett volna.

Ezzel szemben Kara Walker – akinek munkásságát a következő fejezet tárgyalja majd – nem értett egyet a cenzúra igényével. Walker maga is célpontja volt hasonló kritikáknak, amikor ironikus, antebellum korszakot idéző sziluettjei megosztották az afroamerikai művészközösséget. Howardena Pindell szerint Walker munkái – bár a saját identitásából fakadtak – akaratlanul is eszközzé válhattak a fekete közösség más hangjainak elhallgattatására. Azonban Walker nem a visszavonulás vagy a cenzúra, hanem az ambivalencia és az esztétikai párbeszéd híve maradt.

A Whitney Múzeum ezután Claudia Rankine közreműködésével megszervezte a Perspectives on Race and Representation című estet, amelyen tizennégy megszólaló fogalmazta meg saját álláspontját. Ahelyett, hogy konszenzus született volna, az esemény a baloldalon belüli ellentmondásokat emelte ki. A múzeum igazgatója, Adam Weinberg hangsúlyozta az intézmény szerepét mint semleges tér, amely teret biztosít a kényelmetlen, de szükséges párbeszéd számára. Chris Lew, a Biennálé társkurátora védelmébe vette Schutz munkáját, mondván, a kiállítás célja épp az volt, hogy az igazságtalanságokkal való szembenézést provokálja.

Az eset túllépett a művészet határain, és az amerikai baloldalon belüli törésvonalakat is felszínre hozta. A fehér művészek lehetőségei és korlátai a fekete fájda

Hogyan alakította a Trump-jelenség a politikai diskurzust és a tudásról való gondolkodást?

A Trump-jelenség hatása több szempontból is sokrétű, de talán a legfontosabb, hogy alapjaiban változtatta meg azt, ahogyan a baloldal korábban a társadalmi egyenlőségről és igazságosságról beszélt. A radikális retorika, amelyet a baloldali küzdelmek során használtak, a poszt-ideológiai politikai diskurzus részévé vált, és ezzel lehetetlenné tette a baloldal korábbi egalitárius nézeteinek hatékony kifejezését. Ez nem csupán a politikai spektrum további fragmentálódásához vezetett, hanem egy új, radikálisan eltérő politikai és tudományos diskurzust is teremtett.

A Trumpista jobboldal, amely a progresszív baloldali érveket saját javára alakította, különösen a tudáshoz való hozzáférés és annak igazságossága terén mutatott be érdekes fordulatot. Miközben a pluralista baloldali tudósok azt állítják, hogy a domináns nyugati liberális rendszerek elnyomják a helyi tudásformákat, a Trumpista jobboldal sokkal inkább az úgynevezett szakértői rezsimet támadta. A "nagy gyógyszeripar", "nagy kormány", a "woke" cégek és a kormányzati intézmények ellen hangoztatott kritikák az ősi, helyi tudások védelmét szorgalmazzák. Ezt a struktúrát egyértelműen megfigyelhetjük a COVID-19 oltásellenes mozgalomban, ahol az emberek folyamatosan azt hangoztatták, hogy "végezd el a saját kutatásodat", miközben a QAnon követői a "pontok összekapcsolására" buzdították híveiket. Ez a mozgalom egy alternatív, a tudományos konszenzustól eltérő tudásformák erőteljes képviselete.

A tudományos és politikai diskurzus ezen elmozdulása különösen veszélyes, mert a szakszerű információk kiemelt szerepe mellett egyre inkább háttérbe szorulnak a megbízható tudományos források. A poszt-igazság korában a tudományos konszenzusok és az elismert szakértők véleménye könnyedén elhalványulhat, és helyükre léphetnek olyan helyi, nem szakértői, nem konszenzusos tudások, amelyek a közösségi média és az internet révén egyre szélesebb körben elérhetővé válnak. Az ilyen típusú tudásformák népszerűsége különösen a közösségi médiában való aktív részvétellel fokozódik. A Cambridge Analytica botrány példája jól mutatja, hogyan manipulálhatók a választók, hogyan lehet célzott hirdetésekkel és félrevezető információkkal befolyásolni egy ország politikai diskurzusát.

A modern demokráciákban, ahol az információ fő forrása az internet és a közösségi média, a megbízhatatlan információk problémája már messze túlmutat a hagyományos politikai reklámok és propaganda határain. A közösségi média terjedése új kihívások elé állítja a demokratikus rendszereket, mivel a hamis információk és polarizáló tartalmak gyorsan elérhetik a lakosságot, és az emberek közötti bizalom csökkenéséhez vezethetnek. A Facebook például olyan környezetet teremtett, amelyben a gyűlöletbeszéd és a polarizáló tartalmak könnyen elérhetők, és ezzel hozzájárulhatnak a társadalmi feszültségek fokozódásához.

A Trump-jelenség és a modern közösségi média hatása tehát nemcsak politikai, hanem társadalmi és kulturális szinten is mélyreható változásokat hozott. A kérdés nem csupán az, hogy mi történik a politikai diskurzusban, hanem az is, hogy hogyan formálja ez a változás a társadalom tudományos, kulturális és szellemi életét. Mivel a modern politikai táj minden eddiginél szorosabban összefonódik a technológiai fejlődéssel, az emberi társadalom előtt olyan kihívások állnak, amelyek megértése és kezelése alapvetően formálhatja a jövőt.