Az 2000-es évek elején, különösen az Afrika szaharai térségében tapasztalható gazdasági fejlődés idején, az Egyesült Államok hatalmas potenciált láthatott a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok kiépítésében. A 2000-es évek közepén bevezetett African Growth and Opportunity Act (AGOA) és a Millenniumi Kihívás Társaság (MCC) különösen szoros kapcsolatot kívánt kialakítani a szubszaharai afrikai országokkal. Az AGOA révén az USA kedvezményes kereskedelmi megállapodásokat kínált azoknak az afrikai államoknak, amelyek teljesítettek egy szigorú, 17 pontból álló feltételrendszert, amelyet amerikai think tank-ek dolgoztak ki. Azonban a kezdeti optimizmus ellenére az AGOA és az MCC hatása több szempontból is ellentmondásosnak bizonyult.

Bár az AGOA komoly lehetőségeket kínált, különösen a kereskedelmi preferenciák és a piaci hozzáférés tekintetében, az afrikai országok nem tudtak élni ezekkel a lehetőségekkel. Az okok vegyesek voltak: a nyersanyagok, különösen az olaj világpiaci áremelkedése, számos ország számára sokkal inkább lehetőséget biztosított a gazdasági fejlődésre, mintsem hogy az amerikai piacok elérhetősége lett volna az elsődleges szempont. 2015-re az Egyesült Államok exportja a szubszaharai Afrikába csupán 4,1 milliárd dollárt tett ki, amely a 6.475 vámkedvezményből mindössze egy töredéket használt fel. A másik jelentős tényező, hogy az Egyesült Államok nem tudta következetesen és átláthatóan alkalmazni a politikai és gazdasági feltételeket. Az olajexportáló országok – például Nigéria és Angola – gyakorlatilag mentesültek az emberi jogok megsértése miatti kritikák alól, amennyiben az Egyesült Államok érdekeit, különösen az energetikai kapcsolatokat, nem kívánta veszélyeztetni.

A legnagyobb változást azonban Kína felbukkanása hozta, mint Afrika legnagyobb kereskedelmi és befektetési partnere. 2011-re Kína előzte meg az Egyesült Államokat mint a szubszaharai Afrika legfontosabb kereskedelmi partnere. A kínai politika nem támaszkodott olyan szigorú politikai és gazdasági kritériumokra, mint az amerikai, ami lehetővé tette számukra, hogy gyorsabban és nagyobb hatással jelenjenek meg a térségben. A Kínai Népköztársaság közvetlenül és közvetve is jelentős hatást gyakorolt az afrikai politikai tájra, elnyerve ezzel a kontinens számos államának bizalmát. Az AGOA 2015-ös meghosszabbítása, amely tíz évvel tovább tartotta érvényben a kedvezményes kereskedelmi feltételeket, már egy olyan világban zajlott, ahol az Egyesült Államok egyre inkább lemaradt Kína mögött a kereskedelem és a gazdasági befolyás terén.

Bár az Egyesült Államok és Kína közötti verseny a gazdasági hegemóniáért Afrika szaharai térségében egyértelműen látszik, nem kevésbé fontos, hogy figyelembe vegyük, miként élik meg ezt a versenyt maguk az afrikai országok. Az Egyesült Államok gyakran úgy tekintette magát, mint a regionális stabilitás és a demokrácia védelmezője, azonban a külpolitikai eszközök – mint az AGOA és az MCC – alkalmazása gyakran eltávolította azokat az afrikai országokat, amelyek nem feleltek meg a politikai vagy gazdasági normáknak. A politika gyakran a biztonsági és terrorizmusellenes együttműködés irányába tolódott, ahol sok esetben az amerikai támogatás alapja nem a politikai szabadságjogok tiszteletben tartása volt, hanem a stabilitás fenntartása, még akkor is, ha az emberi jogok súlyosan sérültek.

Mindezek ellenére az Egyesült Államok által képviselt "partneri" viszony és a segítségnyújtás nem maradt észrevétlen Afrikában. Barack Obama elnöksége alatt jelentős hangsúlyt kapott a közegészségügyi és energiaipari projektek támogatása, és az amerikai állampolgárok sok esetben pozitívan ítélték meg az USA közreműködését. Ennek ellenére Kína hatékonyabban érvényesítette gazdasági befolyását, miközben az afrikai államok számára kínált feltételek és projektekkel szembeni elvárások sokkal rugalmasabbak voltak, így Kína továbbra is megőrizte előnyét.

A szubszaharai Afrika politikai és gazdasági tájképe az elkövetkező évtizedekben továbbra is kulcsfontosságú lesz az amerikai és kínai geopolitikai érdekeltségek számára. Az amerikai politikai és gazdasági eszközök, mint az AGOA és az MCC, ugyanakkor már nem elégségesek a régióban való dominanciájuk fenntartására, és nem biztos, hogy képesek lesznek kezelni Kína folyamatosan növekvő befolyását.

Miért volt az Egyesült Államok imperialista jelenléte kulcsfontosságú a délkelet-ázsiai politikai térben?

Az Eisenhower-kormányzat gyors lépésekkel kezdte érvényesíteni imperialista akaratát Délkelet-Ázsiában, miután a régióban egyre inkább kifejeződtek a hidegháborús politikai feszültségek. Az Egyesült Államok, mint globális hatalom, sajátos módon kezelte a térség politikai átrendeződéseit, és az 1954 szeptemberében létrejött Délkelet-Ázsiai Szerződés Szervezetének (SEATO) megalapításával próbálta biztosítani a nyugati érdekszférák fenntartását. A SEATO nyolc tagot foglalt magában, három olyan imperialista hatalmat, mint Franciaország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok, valamint két olyan országot, amelyek az Egyesült Államoktól vártak védelmet, mint Ausztrália és Új-Zéland. Emellett Pakisztán, melyet India elleni küzdelmében is támogathattak volna, szintén tagja volt a szövetségnek. A SEATO elveit kiegészítő protokollok már konkrétan Délkelet-Ázsia területeit célozták meg, így védelmet ígértek Kambodzsának, Laosinak, valamint a "szabad területnek", melyet a Vietnami Állam uralt (azaz a Ho Csí Minh által nem irányított régió).

Ezeket a jogi garanciákat az Egyesült Államok később felhasználta, hogy beavatkozhasson Vietnám déli részén, miután a francia csapatok visszavonultak. A következő évtizedekben, amikor a vietnami háború szörnyű következményekkel járt, és több millió vietnami élete keserítette meg a háború, az Egyesült Államok és szövetségesei végül vereséget szenvedtek el Délkelet-Ázsiában. Ez azonban nem jelentette a hidegháborús amerikai birodalom végét. Az ún. "dominoelmélet" szerint, ha Dél-Vietnam összeomlik, akkor más országok is követhetik, de a gyakorlatban csak Kambodzsa és Laosz esett el, míg olyan országok, mint Thaiföld, Malajzia és Burma, nem hódoltak be a kommunista hatalomnak, még akkor sem, ha baloldali felkelések kísérték őket.

Az Egyesült Államok számára a valódi stratégiai nyereség azonban nemcsak Délkelet-Ázsia területein volt érezhető, hanem sokkal nagyobb és fontosabb geopolitikai játszmákban is. Indonézia, amely a világ ötödik legnagyobb népességű országaként jelentős szereplővé vált, fokozatosan az Egyesült Államok szövetségese lett. Az indonéz gazdaság számára a külföldi tőke, a kereskedelem liberalizálása és a regionális integráció, mind olyan tényezők, amelyek az amerikai érdekeltségek előmozdítását szolgálták. Indonézia, mely korábban holland gyarmati terület volt, 1949-ben elnyerte függetlenségét, és ezt az Egyesült Államok támogatta, ellentétben a hollandokkal, akik nem tartották be az amerikai közvetítéssel megkötött megállapodásokat. Sukarno vezetése alatt Indonézia gazdasági autonómiát vívott ki, miközben 1955-ben a Bandung-konferenciát rendezte, amely a Nem Kötött Országok Mozgalmának előfutárává vált. Az Egyesült Államok számára azonban Indonézia nemcsak gazdasági, hanem politikai eszközként is fontos szerepet játszott.

Az Egyesült Államok számára a délkelet-ázsiai térség nem csupán területek megszerzéséről szólt, hanem sokkal inkább befolyás és gazdasági hegemónia biztosításáról volt szó. A hidegháború idején ez a hegemónia különösen fontos szerepet játszott, mivel a világpolitikai táj jelentős mértékben átrendeződött. A legfontosabb figyelmeztetés ebben a politikai játékban, hogy az Egyesült Államok számára nem minden terület és nem minden politikai döntés volt egyformán fontos, hanem az, hogy fenntartja-e a globális befolyását, különösen a gazdaság és a kereskedelem területén. India, bár nem csatlakozott közvetlenül a szövetséghez, a szovjet blokk felé húzott, de az amerikai hatás még itt is érezhető volt, és a hidegháború végére a befolyás jelentősen megnövekedett.

A történetben kulcsszereplővé váló Ho Csí Minh, aki szoros kapcsolatokat ápolt a szovjetekkel és a kínaiakkal, egy igazi nemzeti hős volt Vietnam számára. Számos európai birodalom összeomlása után a nemzeti vezetők, mint ő, a gyarmati elnyomás elleni küzdelem szimbólumává váltak. Ho Csí Minh élete és küzdelmei arra figyelmeztetnek, hogy a nemzeti függetlenségért folytatott harcok nemcsak külső hatalmak ellen irányulnak, hanem a helyi politikai és gazdasági struktúrák számára is komoly kihívásokat jelentenek. Az ő története, amely nemcsak a vietnami, hanem az egész délkelet-ázsiai függetlenségi mozgalom számára meghatározó, azt a leckét tanítja, hogy a gyarmati hatalmak és azok utódszervezetei gyakran próbálnak beavatkozni, hogy megőrizzék politikai és gazdasági dominanciájukat.

Hogyan befolyásolják a képek minőségét a megfelelő elhelyezés és az irányított mozgások az orvosi képalkotásban?
Mi a valódi horizont: AH vagy AAH?
Miért fontos megérteni a politikai korrektség és a hirdetések hatását az emberi társadalomra?