A kereszténység és iszlám közötti vallási, kulturális és esztétikai különbségek már évszázadok óta jelentős szerepet játszanak a vallásos ikonográfiában. Az iszlám szent alakjai, különösen Mohamed, hosszú időn keresztül elkerülték a közvetlen vizuális ábrázolást, ami vallási és teológiai viták tárgyává vált. Ezt a kérdést jól tükrözi az a történet, amelyben két mekkai látogató megdöbbenve figyeli, hogyan mutatja be Herakleiosz bizánci császár Mohamed portréját a próféták képeivel díszített fiókban. A hadísz tanulsága ambivalens: a portré létezik, ám létezésének tudata megdöbbenést kelt. Az ilyen ábrázolások eredete leginkább Perzsiában és Törökországban keresendő, különösen a 1200-1600 közötti időszakban, amikor a díszes kéziratok, elsősorban elit magánközönség számára készültek.

A síita iszlám hagyományaiban Mohamed és családtagjai, valamint más szent személyek ábrázolása jóval elfogadottabb volt, mint a szunnita irányzatban. Az Iráni iszlám forradalom előtt a Mohamed és a síita szentek ábrázolásai széles körben elterjedtek voltak, festmények, litográfiák, fényképek és falképek formájában. Az egyik ilyen példa egy 2008-ban Teheránban készült falfestmény, amely Mohamed éjszakai utazását ábrázolja, ahol az ő arca üres, ami szimbolizálja, hogy a szent alakok, mint Mohamed, gyakran nem jelennek meg közvetlenül az iszlám művészetben.

A Mohamed arcának ábrázolása kérdése, legyen az eltakarva vagy teljesen elrejtve, inkább zavaró kérdésnek tűnik, amelyet gyakran az európai és amerikai újságírók vetnek fel, és nem feltétlenül az iszlámból származó kérdés. A 14. századi perzsa festmény, amely Mohamed kenetét ábrázolja, érzékelteti a fiatal Mohamed rendkívüli státuszát, miközben minden érzékszervet aktivál: egy angyal illatot önt, imádkozókat és állatokat ábrázolva, mindezek előtt megjelenik az isteni jelenlét. Az esztétikai rendkívüliség szintén egybevág a 16. századi kéziratban ábrázolt képpel, ahol Isten egy égő lángként jelenik meg Mohamed előtt, akinek arca rejtve van.

A vallásos ábrázolások esetén a szépség konvenciója mindig a szentség szinonimája: a szentek arca tökéletes esztétikai harmóniát tükröz, míg a profanáció, a blaszfémia és a vallási erőszak mind az alacsonyabb rendű, gúnyos ábrázolásokban nyilvánulnak meg. A Monty Python híres „Life of Brian” című filmjének jelenete, amely a blaszfémia és a vallási erőszak ironikus ábrázolásával foglalkozik, jól mutatja, hogy hogyan reagálnak a vallási közösségek a szentség megsértésére. A filmben a „blaszfémia” fogalma könnyen félreérthető, mivel a film szereplői véletlenül vétkeznek, miközben komolyan veszik a vallási törvényeket.

Az iszlám vallásban a blaszfémia kérdése mindig is komplexebb volt, mint ahogyan azt sokan elképzelik. A Koránban található néhány vers, például a 9:74, amely az apostázia büntetését említi, és mások, amelyek a megbocsátást és a türelmet hangsúlyozzák (pl. 2:109), mind azt sugallják, hogy a vallási erőszak nem mindig indokolt, és sok esetben a megbocsátás a kívánatos válasz. A középkori muszlim államok, mint például Szaúd-Arábia, Pakisztán vagy Irán, drámai módon eltértek ettől a tanítástól, mivel a blaszfémia büntetése gyakran kegyetlen törvényekkel történt.

Fontos hangsúlyozni, hogy az iszlám számára a vallásos igazság védelme nem feltétlenül jelenti a vallási tisztaság fenntartását erőszakos cselekedetekkel. A vallásos tanítások szerint sok esetben a legjobb válasz az, ha nem reagálunk a sértő megnyilvánulásokra. A nem válaszolás, a visszavonulás és a konfliktus elkerülése nemcsak vallásos bölcsesség, hanem a közösségi béke fenntartása érdekében is alapvető.

Ezek a tanulságok nemcsak az iszlám vallásra vonatkoznak, hanem univerzálisan is érvényesek a vallási és kulturális különbözőségek kezelésére. Az ábrázolás kérdése, a blaszfémia és a vallási erőszak elfogadhatósága különösen fontos a mai világban, ahol a vallások közötti párbeszéd és megértés kulcsfontosságú a békés együttéléshez. A vallásos ábrázolások, legyenek azok szentek vagy vallási történetek, mindig tükrözik a vallásos közösségek értékeit, de a kultúrák közötti különbségek tiszteletben tartása és megértése is elengedhetetlen.

Hogyan változott a káromkodás büntetése a modern társadalmakban?

A káromkodás, mint vallási és társadalmi bűn, évezredek óta létezik, és minden korban a vallási közösségek védelme érdekében alkalmazták. Azonban, ahogy a társadalom fejlődött, úgy változtak a büntetések és a hozzáállás is. A 20. századi események, mint a Pussy Riot botránya, újra rávilágítanak arra, hogy a káromkodás nem csupán egy vallási kérdés, hanem sokkal inkább társadalmi és politikai kontextusban értelmezhető.

A Pussy Riot punk zenekar provokatív fellépése a Moszkvai Krisztus Megváltó Székesegyházban, amelyet Sztálin 1931-ben lebontatott, hogy helyet adjon a hatalmas Szovjet Palotának (mely soha nem készült el), új fényt vetett a vallási szimbolizmus és a modern káromkodás büntetése közötti összefüggésekre. A templomot a kommunizmus idején úszómedencére cserélték, majd a 1990-es években építették újjá, hogy ismét keresztény szent hellyé váljon. A Pussy Riot zenei performansza nemcsak a templomot, hanem az egész nemzetet keresztény térként próbálta újraértelmezni. A csoportot a bolsevik Militant Godless Egyesület üldöztetésével hozták párhuzamba, amely pornográf szövegeket énekelt egyházi zenére, papokat keresztre feszítettek és a hívőket pszichiátriai intézetekbe zárták.

A káromkodás büntetésének története nem egyetlen sablont követ. A nemzeti kontextus döntő fontosságú. A káromkodás törvényei hogyan változtak? A 17. és 18. századi Angliában a "káromkodókat" gyakran szórakoztató, nyilvános büntetésekkel sújtották, amelyek egyértelműen vallási eredetűek voltak. Nyilvánosan megalázták őket, megkorbácsolták, megverették őket az utcákon, szegény ruhát adtak rájuk (mint a bűnbánat jele), kivégezték és bebörtönözték őket. A könyveiket elégették előttük a hóhér, testeiket megbélyegezték, arcukat "B" betűvel jelölték, hogy mindenki tudja, hogy ők a káromkodók. A nyelvüket megvágták, vagy egy forró vasalóval átszúrták, ami a Szent Jakab levelében található a nyelv veszélyeiről és hatalmáról szóló passzusra utalt.

Thomas Aikenhead, a 19 éves teológia hallgató, aki a legutolsó ember volt, akit az Egyesült Királyságban káromkodásért kivégeztek, azt hitte, hogy bebörtönzik, és szegény ruhába öltöztetik, de valójában 1697-ben felakasztották Edinburgh-ban. James Nayler, a kvéker, aki 1656-ban nyilvánosan "keresztre feszítettek", pedig egyes parlamenti képviselők szerint inkább kövekkel kellett volna megverni.

A káromkodás törvényeinek fejlődése követi azt a mintát, amelyet Michel Foucault francia eszmetörténész híres könyvében, a Diszciplína és büntetésben vázol. Foucault szerint a büntetések egyre kevésbé látványosak lettek (a nyilvános akasztásoktól és darabolásoktól a szigorúan ellenőrzött börtönrendszerig), miközben még hatékonyabbá váltak, mivel az emberek megtanulták belsőleg alkalmazni a fegyelmet és saját magukat cenzúrázni. A káromkodás büntetései is követték ezt a fejlődést: a látványos, testi büntetések helyébe a társadalmi megbélyegzés, a pénzügyi csőd és a szociális megalázás lépett.

A középkori és korai modern társadalmakhoz képest a modern államok hatékonyabban képesek ellenőrizni és büntetni a káromkodást. A mai törvények és rendeletek már nemcsak a vallásos szentség védelmét szolgálják, hanem a közrendet, a közbiztonságot és a vallási érzületek védelmét is. Ezzel egy időben a modern társadalmakban a káromkodás már nemcsak vallási, hanem szociális bűnként is értelmezhető. Az újabb jogszabályok, mint az egyiptomi és szíriai káromkodási törvények, például az interneten való megjelenéshez kapcsolódó káromkodást is büntetik, legyen szó írásról, képről vagy más közvetítő módról.

A mai világban, ahol a közösségi média lehetőséget ad arra, hogy bárki kifejezze véleményét vagy dühét, a káromkodás bűnössé válása nem csupán vallási szentségekre, hanem egyre inkább az emberek érzéseire, a közösségi érzések védelmére is vonatkozik. A modern káromkodás törvényei sok esetben az egyén vallási érzéseit, meggyőződéseit védik, míg a vallási törvények egy közösség, egy vallási társadalom védelmét szolgálták.

Ma már az is fontos, hogy a vallási érzékenység mellett figyelembe kell venni az emberi jogokat és a szólásszabadságot, amelyek sok esetben összefonódnak a vallásos jogokkal. A vallásos érzékenység védelme egyre inkább személyre szabott és az egyéni hitekre koncentrál, míg a társadalom által megkövetelt szociális harmónia szintén komoly szerepet kap.

Blaszfémia és vallási érzékenység: A jogi és kulturális összefonódások

A 1927-es indiai Büntető Törvénykönyv a vallási érzések megsértésére vonatkozó cselekményeket azzal jellemezte, hogy azok "bármely állampolgár vallási érzéseit megsértik Indiában". Ezzel szemben az 1851-es porosz büntető törvénykönyv a blaszfémistát úgy írja le, mint azt, aki "istent káromolja, vagy gúnyolódik valamelyik keresztény egyházon... vagy annak tisztelete, tanításai, intézményei vagy szokásai iránt". Az 1969-es német törvény pedig a vallás vagy ideológia megsértését említi, ha az "képes megbontani a köznyugalmat". A régi vallási törvények célja a fennálló hatóságok védelme volt: királyok, istenek, bráhminok – nem pedig nők, rabszolgák vagy azok, akik már alacsonyan álltak a társadalmi ranglétrán, így őket nem lehetett blaszfémizálni. Manapság a vallásgyalázás elleni védelem gyakran kiterjed minden vallási csoport és vallási érzés védelmére egyaránt (vagy legalábbis ez a jogi cél). Sokan érvelnek úgy, hogy ez nem szándékosan növelte a vallásgyalázás vádjainak és peres eljárásainak számát, mivel különböző identitáscsoportok versengenek a nyilvános színtéren való elismerésért és védelemért.

A vallásgyalázás elleni védelem minden vallási csoport számára való kiterjesztése ellentétben áll azzal a felszólítással, amely már 2011 óta, illetve az ENSZ 2013-as Rabati Cselekvési Tervében ismételten elhangzott: a vallásgyalázás törvényeinek eltörlésére. A probléma nem csupán az, hogy a vallásgyalázás fogalma "homályos", ahogy azt Heiner Bielefeldt, az ENSZ vallásszabadságról szóló volt különleges előadója kifogásolta, hanem az is, hogy a vallási sérelmek jogi megtorlása ellentmondásos, nemcsak tisztázatlan. Európában egy gyakori minta szerint a blaszfémia törvényének eltörlését egy új Rasszizmus és Vallási Gyűlölet Elleni Törvény (2006) bevezetése követte, amely a gyűlöletbeszéd fogalmán alapul. Bár senki nem említi, a vallási érzések megsértésének jogi koncepciója meglepően közel áll a régi blaszfémia fogalmához, mint olyan szavak vagy cselekmények, amelyek fájdalmat okoznak.

A Strassbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság rendszeresen hozott olyan ítéleteket, amelyek megerősítik a "vallási érzékenységek" védelmét. A legismertebb ügyekben az ECHR megerősítette a Brit Filmminősítő Testület döntését, amely elutasította Nigel Wingrove Vision of Ecstasy című filmjének minősítését, és végrehajtotta az osztrák Werner Schroeter Liebeskonzil című filmjének betiltását. Mindkét esetben a vallásgyalázás vádjai ismételten a szex köré csoportosultak. A Wingrove-ügyben az ügyet a "bírálat margóján" azzal indokolták, hogy a nemzetek erkölcsi követelményei "helyről és időről időre változnak". Ez veszélyes logika, mivel egyes országok, mint Szaúd-Arábia vagy Irán, a nemzeti "közönségmorálra" hivatkozva indokolják a vallási disszidensek bebörtönzését, megkínzását és kivégzését.

A vallásgyalázás törvényeinek eltörlésére vonatkozó globális felhívás egybeesik a vallási érzékenységek jogi védelmének növekvő törekvésével. Jogi és kulturális szempontból úgy tűnik, hogy két szélsőség között dönthetünk. Egyfelől egyre inkább önmagunk ellenőrzésére és érzékenységére van igény. Az egyetemek például "figyelmeztetést" adnak olyan kurzusokhoz, amelyek esetleg vallási érzéseket sérthetnek. Ugyanakkor a 2015-ös párizsi mészárlásokkal kapcsolatban széles körben elhangzott, hogy a "vallásgyalázás" és a "vallási érzések megsértése" olyan szellemi bűnök, amelyek valójában nem léteznek. A törvények között a gyűlöletbeszéd és a vallásgyalázás fogalmának különbsége még mindig kérdéses. Néhányan úgy vélik, hogy például a brit Gyűlöletbeszéd Törvénye sokkal pontosabb és biztonságosabb, mint a régi vallásgyalázás törvények, mivel az "fenyegető szavakat vagy viselkedést" céloz meg, és csak azokat bünteti, akik "vallási gyűlöletet kívánnak felkelteni". Mások azonban aggodalmukat fejezik ki a "gyűlöletkeltés szándéka" jogi tesztjei miatt. A törvény kiegészítése egyértelművé teszi, hogy az nem tiltja vagy korlátozza a vallásokkal kapcsolatos beszélgetéseket, kritikákat, vagy azokat a kifejezéseket, amelyek vallásokkal szembeni antipátiát, gúnyt, sértést vagy visszaélést tartalmaznak. Azonban hogyan lehet elkülöníteni az antipátiát és visszaélést a fenyegetéstől?

A vallási érzékenység védelme jóval ellentmondásosabb, mint a rasszista támadások elleni védelem. Sokan tiltakoznak amellett, hogy a vallást olyan "védett jellemzőként" kezeljék, mint a faji, fogyatékossággal élő, szexuális orientációval kapcsolatos vagy életkori jellemzők. A vallás nem ugyanaz, mint az emberi méltóság más megnyilvánulásai. A modern demokráciák alapját képezi a vallás kritizálásának és támadásának joga. Ezzel szemben nincs párhuzamos alapelv, amely szerint a rasszizmus elleni támadás alapvető jog lenne – épp ellenkezőleg. Az etnikai kisebbségekkel kapcsolatos vallási támadásokat sokan az etnikai támadások alternatívájaként használják. A vallás és a rassz fogalma más-más történelmi háttérrel bírnak a d

Mi rejlik egy nem kívánt házasság mögött?
Miért van szükség állati szülői gondoskodásra?
Mi történt a Mag Tured Cunga csatájában? A Fir Bolg és a Tuatha Dé közötti végzetes összecsapás története
Miért és hogyan a faformázás művészete segít a kreativitás kibontakoztatásában?