Milyen történet áll Amerika vidéki lakóinak hátterében, és mit jelent ez számukra?

A vidéki Louisiana lakosai, akikkel Hochschild (2016) interjút készített és akikkel időt töltött, majdnem mindannyian Trump támogatóiként fogalmazták meg a saját történetüket. Ezt a történetet Hochschild „mély történetként” írja le, amely az ősi amerikai álom és a hőn áhított jólét melletti kitartó munkát hangsúlyozza. A vidéki amerikaiak saját magukat keményen dolgozó, erkölcsileg tisztességes, törvénytisztelő, hazafias amerikai állampolgároknak tekintik, akiknek erőfeszítéseikért és erényeikért nem kapták meg azt a jutalmat, amire úgy érzik, hogy jogosultak. Ezért amikor olyan dolgokat látnak, mint a szociális biztonság ellátásban részesülő emberek, étkezési jegyeket kapó családok, vagy ingyenes egészségbiztosítással élő egyének, vagy legrosszabb esetben amikor valaki előnyhöz jut egy pozitív diszkriminációs program által, akkor elkeseredésükben a Republikánus pártra szavaznak. Hochschild azzal a képpel érzékelteti a helyzetet, hogy az emberek sorban állnak, és türelmesen várják, hogy végre megkapják, ami jár nekik – egy szeletet az amerikai álomból, amelyet végső soron a gazdagság szimbolizál. Amikor ezt a képet bemutatta az interjúalanyainak, miszerint a sorban álló emberek munkájukkal lépnek előre, hogy elérjék amerikai álmaikat, míg a felkarolt kisebbségek előnyökhöz jutnak, azok lelkesen egyetértettek.

A bűnözők, bevándorlók, a segélyekből élők és az őket támogató kormányzat gyakran a célpontok. Olyan emberekké válnak, akiket elfogadható erőszakkal vagy kényszerrel el lehet „távolítani” a társadalomból, mint egyfajta megbüntetett szimbolikus ellenségeket.

Carolyn Marvin és David Ingle 1999-es közös munkájukban, a Blood Sacrifice and the Nation: Totem Rituals and the American Flag című könyvükben Durkheim totemelméletét alkalmazzák a mai amerikai nemzeti szimbólumok vizsgálatakor. A zászló nem csupán egy nemzetet jelölő tárgy, hanem egy szentséggel, lojalitással és akár halállal is összefonódó jelképpé válik. Az amerikai zászló olyan erővel bír, hogy már az egyén lojalitása is összekapcsolódik vele, és a közéleti megjelenések során egyértelműen jelezni kell a hozzá való hűséget. A zászló legfőképp a katonai erőt szimbolizálja, mivel az Egyesült Államok katonai ereje az, ami valóban különlegessé teszi az országot a világ többi nemzetével szemben.

Az amerikai kivételesség eszméje hosszú múltra tekint vissza. Eredete az 1835-ös évre nyúlik vissza, amikor Alexis de Tocqueville a Democracy in America című munkájában először használta a kifejezést. Az amerikai kivételesség eszméje eleinte vallási indíttatású volt, amikor a kolonisták küldetésüknek tekintették az őslakosok kereszténnyé alakítását. A 19. századi terjeszkedés, a „nyilvánvaló sors” idején, az Egyesült Államok mindenáron magáénak akarta tudni a tengerentúli területeket, hogy biztosítsa a nemzet gazdasági és katonai hatalmát. A 20. században pedig az ország egy globális rendfenntartó szerepét öltötte magára, amelyet nemcsak gazdasági, hanem katonai eszközökkel is védelmezett.

Az amerikai kivételesség tehát nem csupán nemzeti identitás, hanem egy erőteljes ideológiai mozgalom, amelynek célja, hogy az Egyesült Államokat egyedülálló és kivételes nemzetként pozicionálja a világban.

Hogyan segítette a média és a politikai kultúra Donald Trump felemelkedését?

Trump elnöki kampányának során az élő közvetítések és a folyamatos médiafigyelem segítették őt abban, hogy elérje a választók széles rétegét. A választások idején például a CBS elnöke, Les Moonves elismerte, hogy Trump "lehet, hogy nem jó Amerikának, de nagyon jó a CBS-nek… A pénz jön, és ez szórakoztató… Csak folytasd, Donald!" (Collins, 2016). A kampány alatt Trump nemcsak a republikánus versenytársait, hanem az egész politikai tájat is dominálta a médiában, hiszen az ő megjelenései mindig újabb és újabb figyelmet generáltak.

A politikai táj folyamatosan formálódott a médiával együtt. A hírek egyre inkább a személyiségekre, nem pedig a valódi politikai programokra összpontosítottak. Trump, aki már korábban is ismert volt mint televíziós személyiség és üzletember, tökéletesen kihasználta ezt a mechanizmust. A politikai kampányai nem csupán a szavazatokról szóltak, hanem egyfajta médiaválasztásról is. Az emberek a politikát nem csupán mint választási lehetőséget élték meg, hanem mint egy folyamatos szórakoztatást, ahol a személyiségek és a színpadias előadások fontosabbak lettek, mint a valódi politikai cselekvés.

Trump politikai felemelkedésének hátterében álló másik fontos tényező a republikánus párt történeti hagyományaiban keresendő. A paranoid stílus, amely az amerikai politikai diskurzust évtizedeken át jellemezte, Trump számára szinte ideális alapot biztosított. Az amerikai történelem során a gazdasági válságok és a társadalmi zűrzavart követően mindig voltak olyan politikai csoportok, amelyek külső ellenségeket kerestek, hogy eltereljék a figyelmet a gazdasági és társadalmi problémákról. A nagy gazdasági válságok idején, mint például a 1930-as évek Nagy Depressziója vagy a 2008-as pénzügyi válság után, a republikánusok gyakran arra építettek, hogy ellenségekként tüntessék fel a liberálisokat, a baloldalt, vagy a kormányt, mint az amerikai kapitalizmus ellenségeit.

Trump esetében is megfigyelhetjük ezt a politikai manipulációt. A gazdasági válságok és a középosztály gazdasági helyzete alapján Trump a "változás" ígéretével és a középosztály sérelmeinek megszólításával lépett a színre. Az ő üzenete egyértelmű volt: az amerikai politika elárulta a népet, és ő az, aki visszahozza a "nagy Amerikát". Ehhez a retorikai eszközkészlethez hozzátartozott a külső ellenség keresése, a libernális elit és a kormányzati intézmények elleni támadások, valamint az amerikai álom visszaállítása.

Az amerikai politikai környezetben Trump nemcsak hogy sikeresen kihasználta a média és a paranoid politikai kultúra adta lehetőségeket, hanem olyan témákat és kérdéseket is felvetett, amelyek széles társadalmi rétegeket érintettek. A felemelkedéséhez elengedhetetlen volt az a képesség, hogy megszólítson olyan választókat, akik csalódottak voltak az állami intézményekben és az elitéletet politikai vezetésben. Trump az ilyen frusztrációk és a gazdasági válságok után vette át a hatalmat, miközben az amerikai politika szórakoztató és személyiségközpontú diskurzusát alkalmazta.

A Trump-féle politikai stratégiák és médiamanipulációk példája rávilágít arra, hogy a politikai kampányok, különösen a mai világban, már nem csupán a politikai programokról, hanem a személyiségek, a szórakoztatás és a médián keresztüli folyamatos jelenlétről is szólnak. Az ilyen típusú politikai diskurzus, amely inkább szórakoztató műsorként és színházként jelenik meg, könnyen elvonhatja a figyelmet a valódi problémákról és lehetővé teszi, hogy egy-egy karizmatikus vezető, mint Trump, dominálja a politikai tájat.

A politikai elemzés során fontos megérteni, hogy Donald Trump felemelkedése nemcsak egy véletlen eseménysorozat következménye. A média hatása, a politikai kultúra alakulása és a republikánus párt történeti hagyományai mind hozzájárultak ahhoz, hogy ő lett az, aki képes volt elérni az elnöki pozíciót. Az amerikai politikai diskurzus, amely az egyre inkább személyiségek köré épült, egy új típusú politikai kommunikációt hozott létre, amely dominálja a mai napig.

Miért fontos a kulturális változások megértése a posztindusztriális demokráciákban?

A második világháború előtt az emberek életét az elképzelt közösségi biztonság határozta meg, ahol a szoros társadalmi körökön belül a világ más részei ritkán érintették a helyi közösségeket. A távoli földrészekről származó hírek csak mint valóságos, de távoli események jutottak el az emberekhez, míg ma már a televízió és a közösségi média minden egyes napunkat árasztja el a világ borzalmaival: háborús konfliktusok, terroristák áldozatai, hatalmas, idegen városok lüktetése, természeti katasztrófák és szívszorító szegénység.

A múlt társadalmi és gazdasági struktúrája, amely biztonságot nyújtott a legtöbb ember számára, a globális gazdasági változásokkal párhuzamosan elvesztette erejét. A nagyvállalatok, amelyek az előző évtizedekben biztosították a stabil foglalkoztatást és juttatásokat, egyre inkább felhagyták e kötelezettségeikkel. Az állam, amely korábban az optimizmus és stabilitás forrása volt, a rendszert követő évtizedekben inkább a kiábrándultság fókuszába került. Az állam költségvetése ugyan növekedett, ám az emberek nem érzik, hogy ez a költekezés valódi segítséget nyújtott volna számukra a mindennapi életben, és hogy képes lenne irányítani a jövőt. A politikai struktúrák, amelyek az 1950-es években még egyértelmű irányt adtak, mostanra elvesztették legitimitásukat, és a társadalmi válságok hatásai már világszerte érezhetőek.

A populizmus, amely napjaink politikai diskurzusában egyre nagyobb szerepet kap, szoros kapcsolatban áll ezzel az elidegenedési folyamatokkal. A populizmus nemcsak politikai eszme, hanem egy válasz is a posztindusztriális társadalom szorongására, amely arra törekszik, hogy elutasítsa a poszt-háborús elit vezetését és bezárkózzon a múlt sikeres modelljeihez. Ezzel szemben a progresszív mozgalom, amely szoros kapcsolatban áll az oktatott elit által vezérelt társadalmi reformokkal, a társadalmi hierarchiák megdöntésére és az egyenlőség iránti elkötelezettségre épít.

A progresszivizmus, amely az 1950-es évektől kezdve egyre inkább meghatározta a nyugati társadalmak politikai és kulturális életét, a kultúrális inklúzióra összpontosít, különösen a rassz, nemi és vallási identitások integrálására. A progresszív értékek az identitás-mozgalmakban jelennek meg, amelyek eleinte az egyenlő jogokért küzdöttek, de ma már inkább a társadalmi elismerés és befogadás igényeit fogalmazzák meg. Az elvárás az, hogy a fehér férfiak központi szerepe csökkenjen, és hogy az új csoportok saját normáikat képviseljék.

A társadalmi változások tempója és mérete, különösen a család, a vallás, a munka és az identitás kérdésében, elképesztő mértékben átalakította a társadalmi struktúrákat. Az 1960-as évektől kezdve különböző szociológiai kutatások mutatják, hogy a rassz, a nem, a vallás és a család körüli normák gyorsan változtak. Például az 1958 és 1999 közötti időszakban az emberek, akik azt válaszolták, hogy szívesen választanának fekete bőrszínű elnököt, arányuk 38%-ról 95%-ra emelkedett, míg a déli államokban ugyanez az arány 13%-ról 95%-ra nőtt (Newport, Moore, & Saad, 1999).

A társadalmi változások következményeként a családok kisebbek lettek, és a gyereknevelés központjában nemcsak a kemény munka, hanem az elképzelés és a kreativitás is megjelent. E változások a társadalom szerves részévé váltak, és nemcsak a politikai diskurzust, hanem a mindennapi életet is formálják.

Milyen vezetőkre van szükségünk a XXI. században?

A vezetői szerep nem csupán a hatalom birtoklásáról vagy mások irányításáról szól. Az igazi vezetők azok, akik képesek megérteni a társadalmi és globális problémákat, és akik nemcsak a saját érdekeiket, hanem a közjó szempontjait is figyelembe veszik. A populista demagógok, mint Donald Trump, gyakran ígérnek gyors megoldásokat, amelyek csábítóak, de a valóságban nem vezetnek valódi változásokhoz. Az ő vezetési stílusa inkább saját személyes érdekeinek előmozdítására irányul, nem pedig a társadalom fejlődésére.

Trump személyisége és vezetési stílusa különösen érdekes esettanulmányt kínál a narcisztikus vezetésről. A narcisztikus vezetők hajlamosak arra, hogy elutasítsák a kritikát, és minden ellenvéleményt támadásként értékeljenek. Trump esetében ez a jelenség különösen éles, hiszen ő nemcsak elutasítja a kritikát, hanem személyes támadásokat indít ellenfelei ellen, legyen szó politikai riválisokról, újságírókról vagy akár saját kollégáiról. Az ilyen típusú vezetők nem hajlandók elfogadni a konstruktív visszajelzéseket, ami hosszú távon káros hatással van a döntéshozatali folyamatokra és az egész társadalomra.

Az igazi vezetők nemcsak képesek felismerni a problémákat, hanem képesek arra is, hogy válaszokat kínáljanak rájuk. Ahhoz, hogy valódi változásokat érjünk el, szükség van olyan vezetőkre, akik az emberek jólétét és a környezet megóvását helyezik a középpontba. A világnak olyan vezetőkre van szüksége, akik képesek globális szinten együttműködni, hogy közösen oldják meg azokat a fenyegetéseket, amelyek az emberi életet veszélyeztetik: a tömegpusztító fegyverek, a klímaváltozás, a világjárványok és a terrorizmus.

A kapitalizmus emberközpontú átalakítása a nemzeti szintű kihívás. Az Egyesült Államokban, például, a gazdaság sokáig a szabad piac elvén alapult, de ez a rendszer egyre inkább az egyenlőtlenség növekedéséhez vezetett. A technológiai fejlődés és a globalizáció okozta társadalmi és gazdasági feszültségek súlyosbíthatják az emberek szorongását, és ezen problémák megoldása érdekében szükség van olyan vezetőkre, akik képesek kezelni az egyenlőtlenségeket, és a társadalom egészének javát tartják szem előtt.

A közösségi szinten az oktatás kulcsszerepet játszik. Az iskolák nemcsak az ismeretek átadásának helyei, hanem olyan közösségi terek, ahol a fiatalok megtanulják az együttműködést, a problémamegoldást és az innovációt. Az olyan kezdeményezések, mint a KIPP (Knowledge Is Power Program) igazolják, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek számára is biztosítható a sikeres jövő, ha megfelelő oktatásban részesülnek, amely nemcsak a tudást, hanem a társadalmi készségeket is fejleszti.

A munkahelyek szerepe sem elhanyagolható. A legjobb szervezetek nemcsak gazdasági eredményeket érnek el, hanem biztosítják, hogy az alkalmazottak jól érezzék magukat a munkahelyükön. A munkavállalók elkötelezettsége nemcsak a magas bérrel és az alapvető juttatásokkal érhető el, hanem azzal, hogy a munkájuk valóban értékes és kihívást jelent. Az igaz vezetők ösztönzik az innovációt, tiszteletben tartják az egyéneket, és biztosítják, hogy a munkavállalók véleménye és hozzájárulása fontos szerepet kapjon a szervezeti döntéshozatalban.

Az egészségügy is központi kérdés. Az egészséges társadalom alapja a megfelelő hozzáférés a jó minőségű egészségügyi ellátáshoz. Az Affordable Care Act révén számos amerikai számára biztosították az egészségügyi ellátást, de még mindig rengeteg ember marad ki ebből. A közegészségügyi rendszer fejlesztésére irányuló erőfeszítések elengedhetetlenek a társadalmi jólét növelése érdekében.

A vezetői képességek fejlesztése nem egyszerű feladat, de elengedhetetlen. A valódi vezetők nemcsak szaktudással rendelkeznek, hanem erős etikai érzékkel, bátorsággal és elkötelezettséggel is. Ahhoz, hogy megfelelő vezetők jelenjenek meg a globális és nemzeti színtéren, fontos, hogy támogassuk a vezetői képességek fejlesztését, nemcsak a gazdasági érdekek, hanem a társadalom érdekei alapján is. Az igazi vezetés a közjó szolgálatában áll, és nemcsak a személyes előnyöket helyezi előtérbe.