Az utóbbi években a „Frankfurti Iskola” és a kritikai elmélet váltak az amerikai és ausztrál jobboldali narratívák központi elemeivé, amelyeket gyakran egy titkos marxista összeesküvésként állítanak be, melynek célja a hagyományos értékek aláásása. 2021-ben Steve Hilton és Liz Wheeler például nyíltan figyelmeztette konzervatív hallgatóságát a kritikai elmélet veszélyeire, amelyet nem elméletként, hanem forradalmi taktika részeként jellemeztek. Ez a narratíva a „woke” jelenséget és az egyetemeket összefonva egy új ideológiai küzdőtérré változtatta, ahol a tudományos kutatás és oktatás egyenesen a társadalom bomlasztására irányuló tevékenységként jelenik meg.

Ez a diskurzus hasonlít a QAnon paranoid epistemológiájához, ám eltér abban, hogy nem a hiteltelen, hanem a hivatalos forrásokat tartja megbízhatatlannak, miközben a kritikai elmélet képviselőit árulónak, társadalomrombolónak állítja be. Ez a fajta gondolkodásmód apoféniára épül: a véletlenszerű összefüggéseket konspirációs mintákká alakítja, amelyek között megjelenik Hegel dialektikája, Foucault hatalomelemzése, Marcuse elnyomó toleranciája, vagy akár a White Fragility fogalma, mindez egy globális marxista összeesküvés szövetében. Ez a narratíva jól illeszkedik az online térben önmagukat védelmező patrióták világképéhez, akik a „jó cél érdekében” próbálják feltárni a „valódi” ellenfelet.

Ausztráliában a helyzet különösen hasonló, ahol a jobboldali médiaplatformok, például a Rupert Murdochhoz köthető Sky News, jelentős szerepet töltenek be a kritikai elmélet elleni kampányban. Az ottani konzervatív szerzők, mint Peta Credlin vagy Andrew Bolt, egyaránt bírálják az egyetemeket, amelyeket ideológiai indoktrináció központjának tekintenek. A „Cancel Culture and the Left’s Long March” című kötet, amely követi a „Cynical Theories” vonalát, a politikai korrektséget és a „kulturális baloldalt” hibáztatja a nyugati civilizáció hanyatlásáért, sőt, a társadalmi szabadságjogok korlátozását is egy összeesküvéses hatalomgyakorlás részeként mutatja be.

Az egyetemekben zajló változásokat – amelyek szerintük a hagyományos irodalmi és kulturális értékek lebontását, az oktatás degenerálódását jelentik – a konzervatív kritika úgy értelmezi, mint a neo-marxista ideológia térhódítását, amely végső soron a teljes társadalom irányítását célozza. Az ilyen narratívák a szólásszabadság és a tudományos vita szabadságának veszélyeztetését hangsúlyozzák, bár a valóságos bizonyítékok gyakran vitathatóak vagy torzítottak. Az Egyesült Királyságban végzett kutatások például azt mutatják, hogy sok egyetem esetében a „szólásszabadság korlátozottsága” nem egyértelmű, mégis ezt a helyzetet gyakran túlzó módon mutatják be.

Fontos megérteni, hogy a kritikai elmélet összetett, több évtizedes tudományos hagyomány, amely nem egységes, és nem tekinthető egyszerűen egy ideológiai fegyvernek. A konzervatív jobboldal által közvetített „woke összeesküvés” narratívája gyakran leegyszerűsítő és ideologikus, amelynek célja egy politikai ellenfél démonizálása. A társadalmi és kulturális változások megértése sokkal árnyaltabb megközelítést igényel, amely képes különválasztani az akadémiai vitát a politikai propagandától. Az egyetemekben zajló viták, a szólásszabadság kérdései és az identitáspolitika témái összetett társadalmi folyamatok részei, amelyek nem redukálhatók egyszerű ellenségképekre vagy összeesküvésekre.

Miért fontos a szobrok tökéletlensége és az időbeli fragmentáltságuk a koloniális hatalom megértésében?

A koronázási parkok műalkotásainak és az imperialista szobrok gondolatvilágának újraértelmezése új perspektívát ad a hatalom belső életének és az uralkodás törékeny természetének megértésében. A Raqs Media Collective munkája éppen ezt a törékenységet és elkerülhetetlenséget hivatott érzékeltetni, miközben az emlékműveket újraértelmezi, megtartva azok impozáns méretét és tekintélyét, de egyúttal a hiányosságokat, a befejezetlenséget és az elpusztíthatóságot is kiemelve. A szobrok, bár a klasszikus márvány vagy csillogó gránit anyagának illúzióját keltik, valójában olcsó fehér üvegszálból készültek, a talapzatok pedig olcsó rétegelt lemezből, bitumennel bevonva. Ez a könnyű és törékeny anyaghasználat első pillantásra ellenállhatatlannak tűnő, időtállónak látszó, mégis folyamatosan megsemmisülő alakokat teremt.

A szobrok, amelyek helyenként fejet, testrészt vagy egész alakot nélkülöznek, a hatalom belső ellentmondásait és törékeny alapjait jelenítik meg. Miközben a formák és a ceremóniális díszek azt sugallják, hogy a hatalom szilárd és örök, valójában folyamatosan bomlik, és az idő múlásával képtelen befejezni önmagát. A hiányzó részek arra utalnak, hogy az egész nemcsak befejezetlen, hanem el is enyészett, az idő, amit e munkák képviselnek, egy olyan idő, ami még nem kezdődött el, és ami már rég véget ért.

A monumentális emlékművek, különösen azok, amelyek a brit birodalom hatalmát ünneplik, nem csupán az egykori uralom szimbólumai, hanem az idő múlásának és a változó politikai környezeteknek a tanúi is. Amikor a Raqs Media Collective a szobrokat visszaviszi Európába, egy új térbe helyezi őket, ahol az egykori hatalmak emlékei szinte idegeneknek tűnnek a mai közönség számára. Az, hogy a szobrok egy új, ám történelmileg terhelt helyszínen jelennek meg, a posztkoloniális diskurzust más dimenzióba helyezi: nemcsak az egykori gyarmati hatalom jelenlétére utal, hanem a koloniális múlt emlékeinek folyamatos feldolgozására és átértékelésére is.

A koronázási park projektjében a szobrok anyagi mivolta nemcsak a régi hatalom demonstrációját, hanem az új, globális kulturális és politikai viszonyok közötti viszonyulásokat is tükrözi. Ahogy a monumentumokat régi gyarmati központokból, például Britanniából visszavitték a gyarmati "központokba", úgy a Raqs által használt olcsó anyagok és a szobrok áramlása Kína és India között arra figyelmeztetnek, hogy a globális gazdaság szinte minden formája a munkásosztály és a gyarmati alávetettség dinamikáját tükrözi. A koloniális emlékművek tehát nem csupán egykori hatalmak hirdetésére szolgáltak, hanem azokat a kapcsolatokat is szimbolizálták, amelyek összekapcsolták a gyarmati világ különböző részeit.

A műalkotások, amelyek az olcsó anyagok használatával és a "centrumba" való visszatérés gesztusával a posztkoloniális világ számára új értelmet adnak a gyarmati hatalom szimbólumainak, egyúttal felhívják a figyelmet azokra a társadalmi és politikai problémákra, amelyek a koloniális örökséggel való szembenézés során merülnek fel. A szobrok hiányos volta arra utal, hogy bár a hatalom látszólag örök és stabil, valójában mindig befejezetlen, törékeny és elkerülhetetlenül elhervad.

Ezek a szobrok nemcsak a történelem emlékei, hanem a történelmi diskurzusok közötti küzdelmek tárgyai is. Az emlékművek, mint a koloniális örökség vizuális emlékei, még mindig jelen vannak a köztereken és a társadalmi diskurzusban, hiszen a mai társadalmak nem képesek teljesen eltávolítani őket, ellentétben a kommunista diktatúrák bukásának idején eltávolított szocialista szobrokkal. Ennek az ellentmondásnak a vizsgálata rávilágít arra, hogy a gyarmati múlt emlékei és azok mai relevanciája ugyanúgy jelen van a társadalomban, mint a szocialista rendszerek szimbolikus öröksége.

A szobrok folyamatosan változó helyzetben való kiállítása, különböző kulturális és politikai közegben történő átértelmezése rávilágít arra, hogy a koloniális hatalom mementói nem csupán a múlt részei, hanem a jövő politikai és társadalmi dinamikáinak is részét képezhetik. A múlt megértése és annak újragondolása elengedhetetlen ahhoz, hogy a jelen és a jövő közötti kapcsolatok tisztázódjanak, és hogy a gyarmati örökség feldolgozása lehetővé váljon. A szobrok, amelyek a múlt hatalmát és bizonytalanságát tükrözik, ma már nemcsak a történelem részeként jelennek meg, hanem aktív szereplőként az identitásformálás és a társadalmi emlékezés folyamatában.

Hogyan értelmezzük a tömeg szerepét a vezető halála után: A közönség szimbolikus erői és a politikai vákuum

A Interregnum című művészet egy sajátos módon mutatja be azt az ambivalens helyzetet, amely a vezető halála után jön létre, amikor a közönség nemcsak gyászol, hanem egyúttal performatív módon is cselekszik, mint egy “síró”. A mű, amely a nemzet halott vezetője utáni gyászt és politikai vákuumot jeleníti meg, egy mélyebb politikai és kulturális analízist kínál számunkra, amely összeköti a gyászoló tömeg viselkedését a hatalmi küzdelmekkel, amelyek gyakran rejtett módon zajlanak a háttérben. Az emberek nem csupán egy tragédiát élnek meg, hanem egy aktív szereplőivé válnak a politikai játékoknak, ahol a gyász inkább eszközként van jelen, mintsem valódi érzelemként.

A Interregnum egyik fontos tanulsága, hogy a gyász és a gyászolás aktusa nem csupán egy érzelmi válasz a vezető halálára, hanem egy performatív cselekedet, amelynek célja, hogy kitöltse azt a hatalmi űrt, amit a halott vezető hagyott maga után. A gyászolók arckifejezései, a könnyező női alakok a keleti európai színhelyeken, mindegyike egyetemes gyászt és veszteséget szimbolizálnak, ugyanakkor a mű különös figyelmet szentel annak a hagyománynak, hogy a temetéseken „sírókat” alkalmaztak, akik segítettek kifejezni a gyászt, miközben a családok a halott örökségéről tárgyaltak. Ez a két szint, a gyász mint érzelem és a gyász mint politikai performansz, olyan mélységeket tár fel a közönség viselkedésében, amelyeket elsőre nem láthatunk meg.

A Capitol Hill-i zavargások példája erősen kapcsolódik a Interregnum által bemutatott koncepcióhoz. A zavargások résztvevői, akik a választások „ellopására” hivatkoztak, nem csupán politikai követeléseket hangoztattak, hanem performatívan gyászolni is próbáltak – gyászolva a “ellopott szavazatokat”. A gyászoló tömeg és a fegyveres szélsőjobboldali milíciák közötti szakadék, amely a rendbontást és az erőszakot kívánta, egyszerre mutatta be a politikai ideológiai harcot és a vezető halála utáni gyors és manipulatív reakciókat.

A Interregnum nem csupán az egyes egyének gyászát mutatja be, hanem egy olyan performanszot is, amely közvetlenül összefonódik a hatalomért folytatott küzdelemmel, egy olyan időszakban, amikor a politikai vákuum különféle csoportokat és erőket vonz, hogy betöltsék azt. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy a gyász nemcsak egy emocionális reakció, hanem egyben a társadalmi és politikai feszültségek kifejeződése is, amelyek a halott vezető után jelennek meg. A művész itt egy olyan társadalmi helyzetet ábrázol, ahol a tömeg szinte "szerepjátékot" játszik, miközben a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelem nemcsak politikai, hanem kulturális és szimbolikus szinten is folyik.

A Interregnum és a Capitol Hill-i zavargások közötti párhuzamok mélyebb megértést adnak számunkra a politikai performanszok, a gyász, és a hatalom vákuumának szerepéről a modern politikai világban. Ezen helyzetekben a közönség nem csupán passzívan reagál az eseményekre, hanem aktívan alakítja a politikai diskurzust, miközben a gyász performatív és politikai céllal is történik.

További jelentős aspektus, amelyet érdemes megérteni, hogy a politikai vákuumok és az erős személyiségek, akik köré gyülekeznek a hívek, szorosan összefonódnak a populizmus és a politikai manipuláció technikáival. A politikai “személyiségek” identitása nem csupán a politikai diskurzust formálja, hanem egyben formálja a közönség reakcióit és viselkedését is. A gyász performatív cselekedetként való értelmezése éppen azért különösen fontos, mert segít megérteni, hogy a közönség hogyan használja a gyászt, hogy saját politikai érdekét szolgálja.

Hogyan formálódnak a vallási megbotránkoztatások a modern médiában?
Hogyan befolyásolja a sugárzási technikai tényezők a kontrasztot és részletességet a röntgenképeken?
Miért fontos a megfelelő kés kiválasztása, és hogyan befolyásolja a tervezés a használhatóságot?