A tudományos közösségben a kutatók gyakran éles ellenállással találkoznak új, nem várt elméletek és felfedezések kapcsán. A tudósok véleményei nemcsak saját kutatásaik, hanem mások munkájának fogadtatása során is erőteljesen megmutatkoznak. A tudományos eredmények elfogadása vagy elutasítása gyakran a közösség tagjainak előzetes hiedelmeitől, világképétől függ. A tudományos forradalmak során, mint ahogy Galileo Kepler munkásságának, vagy Maxwell elméletének elutasítása esetén is látható volt, az új elméletek és megközelítések gyakran komoly ellenállásba ütköztek, még a legkreatívabb és legnagyobb tiszteletnek örvendő tudósok részéről is. Thomas Kuhn szerint az ilyen ellenállás alapja nem a tudományos közösség hibája, hanem inkább az egyéni tudósok ideológiai meggyőződéseiben rejlik. Az ideológiai diskurzust akkor lehet igazán felfedezni, amikor egy tudományos közösség elutasít egy alternatív nézőpontot, miközben azt állítja, hogy a saját igazsága kétségbevonhatatlan.

Kuhn másik megállapítása, hogy a tudomány nem csupán agonisztikus, hanem konszenzusos folyamat is, amely egy adott kutatási hagyomány kialakulásához és fenntartásához szükséges. Ez azt jelenti, hogy a tudományos közösség tagjai között létező egyetértés és a közös elvek elfogadása nemcsak előfeltétele a tudományos előrehaladásnak, hanem egyfajta "tudományos normálitás" is, amely segíti az új kutatási irányok és elméletek fokozatos beépítését a tudományos diskurzusba. Még ha a tudományos közösség dogmáit meg is kérdőjelezik, azokat az akadémiai közeg ellenállása védelmezi, hiszen az új megközelítések integrálása gyakran szükséges időt és sokszor a meglévő rendet veszélyeztető küzdelmet igényel.

A tudományos diskurzust azonban nemcsak a hagyományos kutatóhelyek, hanem a laboratóriumok és az oktatás, valamint a tudományos kutatás minden egyes mozzanata alakítja. Latour és Woolgar, valamint Knorr-Cetina munkássága azt hangsúlyozza, hogy a tudomány nem csupán leíró, hanem konstruktív jellegű vállalkozás. A tudományos eredmények nem önállóan, külső objektív megfigyelés eredményeként jönnek létre, hanem egy folyamatos társadalmi és szöveges folyamat révén, amelyben a tudósok gyakran maguk alakítják azokat. Latour és Woolgar a tudósokat egy kulturális közösség tagjaiként írják le, akik egyfajta "rituálék" révén alkotják meg a tudományos tudást, amelyet később tudományos tényként fogad el a közösség. Ez az interpretív közösség koncepciója, ahol a tudomány nemcsak hogy nem abszolút igazságokat képvisel, hanem maga is egyfajta narratív hálózatot alkot, amelynek belső logikája és eszközei folyamatosan védelmezik saját normáit.

A klímakutatás területén különösen megfigyelhető, hogy az ideológiai diskurzus hatása egyre nagyobb szerepet kap. A tudósok közötti diskurzus gyakran ideológiai formát ölt, amikor egy-egy fél a másik álláspontját elutasítja, és azt "klíma tagadóként" stigmatizálja. Ez a fajta "másik oldalra mutatás" kifejezetten gyakran előfordul a klímaváltozással kapcsolatos vitákban, ahol a tagadók, a szkeptikusok és a tudományos közösség közötti diskurzusok feszültsége erősödik. A tudományos közösség számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a tudományos diskurzust megőrizzék, miközben a politikai és ideológiai vonalak mentén történő polarizáció tovább erősíti a klímaellenes narratívákat.

A tudósok számára az ideológiai diskurzus kockázata abban rejlik, hogy a tudományos közösség védelme érdekében egy-egy kérdést dogmatikus módon kezelhetnek, és hajlamosak elzárkózni az olyan új megközelítésektől, amelyek nem illeszkednek a domináns elméletekhez. Ennek egyik példája a klímaváltozással kapcsolatos diskurzus, amelyben az "eltitkolt" kétségek, a bizonytalanságok kijátszása és az új kutatási irányok figyelmen kívül hagyása jellemző. A tudományos közösség, miközben saját álláspontjait védi, egyre inkább kénytelen alkalmazkodni a politikai és ideológiai diskurzusokhoz, amelyek a tudományos konszenzustól eltérő narratívákat építenek fel.

A klímakutatás diskurzusának ideológiai jellege tehát nem csupán a tudományos közösség és a politikai közeg közötti összecsapásokat tükrözi, hanem azt is, hogyan épülnek fel a tudományos diskurzusok, és miként alakítják azok a tudósok társadalmi pozícióját és szerepét. A tudósok számára az ideológiai diskurzus figyelmen kívül hagyása komoly veszélyeket rejt, mivel a tudományos álláspontok védelme, miközben figyelmen kívül hagyják a tudományos diskurzus belső feszültségeit, könnyen vezethet a tudományos közösség legitimitásának gyengüléséhez.

Hogyan működik a klímához kapcsolódó szkepticizmus narratívája?

A globális felmelegedésről szóló diskurzus mára vallássá vált, és azok, akik nem értenek egyet vele, gyakran heretikusnak vannak titulálva. A téma körüli viták és elméletek bonyolult szövedéke figyelembevételével érdemes egy pillanatra félretenni a tudományos tényekhez való viszonyulást, és inkább a narratíva felépítésére összpontosítani. A történetmesélés képessége ugyanis kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, miért válik egyesek számára vonzóvá a klímaváltozással kapcsolatos szkepticizmus. Figyeljük meg, hogy hogyan fonódik össze egy alapvetés, hogyan építi fel a narratíva a drámai feszültséget, és hogyan jeleníti meg az eseményeket, szereplőket, fordulatokat — mindezt úgy, hogy mindez koherens egésszé válik.

A klímától szkeptikusok története képes hatni a közönségre, hiszen egy jól megírt narratíváról van szó. Jerome Bruner, Martha Nussbaum és Walter Fisher gondolatai alapján a jó narratíva képes elvarázsolni, felháborítani, meglepni, sőt, akár dühöt is kiváltani. Egy jó történetnek van egy olyan kohéziója, amely összetartja a sok különálló elemet, és megakadályozza, hogy azok kaotikus módon szétesnének. A klímaszkeptikus narratíva nem létezik vákuumban, mivel folyamatosan küzd a klímaváltozással kapcsolatos tudományos elméletekkel. A szkeptikusok képesek párbeszédet folytatni a tudományos narratívával, és olyan ellen-narratívát kínálni, amely legalább egyes közönségcsoportok számára vonzó. A kérdés tehát az, hogyan teszik ezt? Milyen logikai és retorikai eszközökkel válaszolnak a tudományos narratíva nyilvánvaló logikájára? A narratíva ereje nem csupán logikában rejlik, hiszen a narratíva képes logikát ötvözni érzelemmel, esztétikával, morálisan, és egyéb dimenziókkal is. Hogyan ötvözik tehát az érzelmet, a meggyőzést, a kogníciót és a logikát olyan egésszé, amely képes szembeszállni a klímatudomány narratívájával?

A narratívák összetett formák, amelyek különböző időtartamok alatt formálódhatnak. Lehetnek gondosan megkomponáltak, vagy akár szinte azonnal megszülethetnek, mint egy gyorsan pattanó szövet. Még a Twitter-bejegyzések is narratívák, bár nem minden tweet képes arra, hogy egy teljes narratívát alkosson. Ahhoz, hogy a tweetek valóban narratívává váljanak, egy logikai gondolatmenetet kell összefűzniük, amely több bejegyzésből áll. Ha egy bejegyzés önállóan nem illeszkedik egy koherens egésszé, akkor egyszerűen egy összecsapott megnyilvánulás marad. A narratíva tehát egy történet, amelyet elmesélnek. Ugyanazt a történetet különböző elbeszélők más-más módon is elmondhatják. A történetmesélés hatalma tehát nemcsak az események elmondásában rejlik, hanem abban is, hogyan adnak egyes narratívák értelmet a világ dolgai között.

A narratíva nem csupán egy történetet mesél el, hanem egy világnézetet is képviselhet. Amikor a narratívát és az ideológia fogalmát összekapcsoljuk, akkor az ideológia gyakran narratívaként jelenik meg. Az ideológia egy olyan gondolatrendszer, amely koherens és szisztematikus hiedelemformát ölt. A klímaszkepticizmus elnevezése is fontos: miért választjuk gyakran a szkepticizmus kifejezést, nem pedig a tagadásét? A szkepticizmus csupán kétség, amelyet egyesek a klímaváltozással kapcsolatos tudományos állításokkal szemben érzékelnek, míg a tagadás politikai terhet hordoz, és azt sugallja, hogy a szkeptikusok szándékosan félrevezetnek.

A szkepticizmus nem ugyanaz, mint a tagadás; sokkal inkább kétséget jelent, ami lehetővé teszi a párbeszédet és a kritikai gondolkodást. A szkeptikus narratívák tehát többnyire a klímával kapcsolatos tudományos tények megkérdőjelezésére összpontosítanak. Az emberek, akik ezt az irányt követik, gyakran nem tagadják a tudomány alapvető elveit, de kétségbe vonják azok megalapozottságát, vagy a kutatásokban tapasztalható bizonytalanságok alapján arra hívják fel a figyelmet, hogy további kutatások szükségesek, mielőtt bárminemű cselekvés történhetne.

A klímaszkepticizmus tehát egy sokszínű és folyamatosan fejlődő narratíva, amely különböző változatokban jelenik meg. Egyes szkeptikusok nem feltétlenül tagadják teljes mértékben a klímaváltozással kapcsolatos tudományt, hanem inkább a tudományos konszenzus bizonytalanságait hangsúlyozzák, és szükségét érzik a további kutatásoknak. A különböző álláspontok és narratívák közötti különbségek idővel egyre inkább kiélesednek, mivel a klímaszkepticizmus nem egyetlen egységes narratívát alkot, hanem sokféle variációval rendelkezik. A szkepticizmus elutasítása, vagy annak valóságos és politikai kontextusban történő megértése mindig is különféle társadalmi és politikai diskurzusokban zajlik.

A narratívák hatása abban rejlik, hogy nem csupán tényekről és logikai érvekről van szó, hanem érzelmekről, meggyőzésről és társadalmi viszonyokról is, amelyek mind befolyásolják a közvéleményt. A klímaszkepticizmus története tehát nem csupán a tudományos tények elutasításáról szól, hanem arról, hogyan alakulnak a narratívák, és hogyan formálják azok a közbeszédet.

Hogyan befolyásolja a szórt sugárzás és a collimáció az orvosi képalkotás minőségét?
Miért az emberek hajlandóak eladni a lelküket?
Miért nem vált a Star Trek napi képregény sikeressé, annak ellenére, hogy nagy potenciál rejlett benne?