Trump külpolitikája számos olyan aspektust tartalmazott, amelyek a hagyományos amerikai politikától eltértek, és amelyek mind globálisan, mind regionálisan figyelemre méltó változásokat idéztek elő. Az elnöksége alatt különösen az észak-koreai helyzet és Afrikával kapcsolatos új stratégia emelkedtek ki, de emellett sok más területen is új megközelítéseket hozott.

Amikor Trump a Koreai-félszigeti problémával foglalkozott, először is igyekezett megteremteni egy olyan személyes kapcsolatot Kim Dzsong Unnal, amely alapot adhatott volna a tárgyalások sikeres lebonyolítására. Trump szerint „szerelmesek lettünk”, ami arra utalt, hogy a két vezető között közvetlen és baráti viszony alakult ki. Ennek hatására a félszigeten egy esetleges háború kirobbanásának veszélye valóban csökkent, ami már önmagában is jelentős eredménynek számított. Azonban a tárgyalások menetét és azok várható eredményét nem lehetett ilyen egyértelműen megítélni. A legnagyobb kihívás az volt, hogy a két fél között jelentős eltérés volt az elképzeléseikben a „teljes, ellenőrizhető és visszafordíthatatlan” denuklearizáció fogalmát illetően. Trump kormányzata a teljes atomfegyver-mentesítést várta el Észak-Koreától, míg Kim Dzsong Un lépésről lépésre történő, fokozatos engedményekkel akarta kezelni a helyzetet. Kim az egyes kölcsönös intézkedéseket is inkább fokozatosan kívánta végrehajtani, míg Trump azonnali és átfogó megoldásokat sürgetett.

Ez a megértési különbség különféle bizalmi problémákhoz vezetett, ami tovább növelte a feszültséget, mivel mindkét fél más-más elvárásokkal fordult a tárgyalóasztalhoz. Ennek ellenére Kim már a szingapúri csúcstalálkozó után is tett engedményeket, például visszaadta az amerikai katonák holttesteit, valamint leállította az atom- és rakétakísérleteket. Az amerikaiak részéről viszont a szankciók enyhítése és a katonai jelenlét kérdései továbbra is kulcskérdésnek számítottak, és a különböző félreértések folyamatosan akadályozták a tárgyalások előrehaladását.

Egy másik fontos változás Trump külpolitikájában az volt, hogy a világ más régióiban, például Afrikában is aktívan próbálták erősíteni az Egyesült Államok globális hegemóniáját. E stratégia középpontjában a kereskedelmi és katonai befolyás növelése állt, miközben igyekeztek visszaszorítani Kína és Oroszország afrikai jelenlétét. A Trump-adminisztráció új afrikai stratégiája három alapvető célt tűzött ki: a gazdasági kapcsolatok erősítése, az amerikai katonai jelenlét bővítése és az amerikai segítségnyújtás átalakítása. Az első két cél elsősorban a geopolitikai és biztonsági érdekeink védelmét szolgálta, míg a harmadik cél az amerikai gazdasági és politikai érdekeltségek növelésére összpontosított. Az afrikai országok jogrendszerének és gazdaságának átalakítása, valamint a helyi katonai erők kiképzése, bár figyelemre méltó törekvésnek tűntek, gyakran kudarcba fulladtak, és nem segítették elő a kontinens stabilitását.

Trump külpolitikája különösen abban különbözik a hagyományos amerikai politikától, hogy gyakran nem követett világos és konzisztens irányvonalat. Az elnök stílusa, amelyben gyakran mondott ellent saját magának, nemcsak az amerikai közéletben, hanem nemzetközi szinten is zűrzavart okozott. Az amerikai diplomácia már megszokta a formális diskurzust, ám Trump gyakran egy-egy váratlan kijelentéssel próbálta irányítani a diskurzust, ami az egész politikai tájat meglepte és bizonytalanságot okozott.

Trump külpolitikájában tehát nem annyira a konkrét politika volt az újdonság, hanem a hozzáállás és az alkalmazott taktika. A kormányzati apparátusban az eddigi konzervatív álláspontok mellett gyakran felmerült az új, merészebb, de egyben veszélyesebb megközelítések lehetősége is. Az ilyen típusú irányvonalak, mint amilyeneket az észak-koreai kérdésben vagy Afrikában láthattunk, egyértelműen megmutatták, hogy a globális hegemónia fenntartásának vágya képes komoly kockázatokat is generálni, különösen akkor, amikor az egyes régiókban nem veszik figyelembe a helyi dinamikát és igényeket.

Azonban ahogy az amerikai külpolitika változásainál minden esetben, úgy Trump stratégiájánál is kulcsfontosságú, hogy az egyes lépések mögött mindig ott rejlik a globális hatalmi egyensúly megőrzésének vágya. A politikai formációk folyamatosan változnak, a célok ugyanakkor szinte mindig hasonlóak maradnak: dominancia, befolyás és a globális színtéren történő aktív részvétel.

Miért alakult át a fiatalabb generációk külpolitikai szemlélete?

A legújabb generációk, különösen a Millenniumi és Z generáció, eltérnek a hagyományos amerikai külpolitikai szemlélettől, amely a 20. század közepétől kezdve a globális hatalom bővítésére, valamint a katonai beavatkozások gyakori alkalmazására épített. Ahogy azt a statisztikák is mutatják, a fiatalabb amerikaiak számára az ilyen politikai eszközök nem csupán kevésbé vonzóak, hanem sokkal inkább kétségesek, ha nem egyenesen károsnak tekinthetők. Az ő szemléletük inkább pragmatikus és realistább, hiszen a globális környezet jelentős átalakuláson ment keresztül, és az Egyesült Államok helyzete a világpolitikai térképen is alapvetően változott.

A kutatások és a közvélemény-kutatások is azt mutatják, hogy a fiatalabb amerikaiak szorosabb gazdasági kapcsolatokat szeretnének más országokkal, és egyre inkább elutasítják a hagyományos háborús beavatkozások gyakorlatait, amelyeket az idősebb generációk még szükségesnek tartottak. A Millenniumi generáció például a legnagyobb támogatója az olyan nemzetközi kereskedelmi megállapodásoknak, mint a NAFTA vagy a Trans-Pacific Partnership (TPP). A fiatalok többsége azt vallja, hogy a globalizáció előnyei jelentősebbek, mint hátrányai, és hogy az Egyesült Államok számára a nemzetközi kereskedelem és együttműködés fontos eszköz a gazdaság fenntartásában és bővítésében.

A generációk közötti külpolitikai különbségek nem csupán a gazdasági vagy katonai kérdéseket érintik. A fiataloknak sokkal inkább fontos a környezetvédelmi és emberi jogi szempontok figyelembevétele, mint például a Párizsi Klímaegyezmény támogatása. A felmérések azt mutatják, hogy míg az idősebb generációk, mint a Baby Boomerek és a Csendes Generáció, hajlamosak arra, hogy támogassák a katonai jelenlét fenntartását és a globális hatalmi szerepvállalást, addig a fiatalabbak inkább a nemzetközi együttműködést és diplomáciát preferálják. A fiatalok számára a globális gazdasági integráció, a környezetvédelem és az etikai normák betartása a legfontosabb irányvonalak.

A demográfiai változások, mint az egyre növekvő bevándorlás és az oktatás szintjének emelkedése, szintén jelentős hatással vannak a fiatalok külpolitikai szemléletére. Az Egyesült Államok társadalma az 1940-es évekhez képest jelentősen átalakult, és ez a változás nem csupán kulturálisan, hanem politikailag is érezhető. A bevándorlás például azt eredményezte, hogy a fiatalabb amerikaiak világszerte különböző kulturális és politikai nézőpontokkal találkoztak, és ezek a tapasztalatok új típusú külpolitikai elképzeléseket alakítottak ki.

Míg a szülői, családi és közösségi felelősségvállalás a fiatalok számára továbbra is fontos szerepet játszik, az ő politikai álláspontjaik alapvetően eltérnek az előző generációkétól. Az idősebbek tapasztalataik alapján hajlamosak arra, hogy a globális erőviszonyok fenntartása érdekében erőteljesen képviseljék az amerikai érdekeiket, akár katonai eszközökkel is. A fiatalabb generációk, viszont, inkább egy olyan világot szeretnének, amelyben az együttműködés, a diplomácia és a globális problémák közös kezelése az elsődleges. A különbségek részben abból fakadnak, hogy a fiatalok nem éltek át olyan világpolitikai fordulópontokat, mint a hidegháború vagy a második világháború, amelyek alapvetően meghatározták a régebbi generációk külpolitikai gondolkodását.

Azonban a külföldi politika és a nemzetközi kapcsolatok iránti érdeklődés nem csupán demográfiai változások következménye. A gazdasági helyzet, a munkaerőpiaci elvárások és a technológiai fejlődés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a fiatalok számára a világ politikai és gazdasági rendszere egyre inkább integrált, kölcsönösen függő hálózattá válik. Az ilyen globalizált világban az egyszerű nemzeti érdekek előtérbe helyezése helyett a közös problémák, mint a klímaváltozás, a globális egészségügy vagy a migrációs kérdések kezelésére van szükség.

Ez a generációs váltás azonban nem jelenti azt, hogy a fiatalok nem érzékelnék az Egyesült Államok globális szerepét és felelősségét. Bár sokan elutasítják a katonai beavatkozásokat és a túlzott beavatkozásokat, a nemzetközi vezető szerepvállalás támogatása nem idegen számukra. Az ő szemléletük inkább arra összpontosít, hogy miként lehet fenntartani ezt a vezető szerepet úgy, hogy közben a nemzetközi közösség érdekeit is figyelembe veszik.

A CIA és az Egyesült Államok szerepe Szaddám Husseinnel való kapcsolatában az Irak-iráni háború idején

Az 1980-as években, amikor az Egyesült Államok számára kulcsfontosságú volt megakadályozni Irán regionális befolyásának növekedését, Washington titokban támogatta Szaddám Huszein iraki diktátort az Iránnal vívott háborújában. Ez a szövetség egy olyan politikai döntés volt, amelynek hosszú távú következményei még ma is érezhetők. Az Egyesült Államok célja az volt, hogy megakadályozza Irán dominanciáját a térségben, és az iráni forradalom utáni heves geopolitikai feszültségek közepette Szaddám Husszein sokáig a megfelelő szövetségesnek tűnt.

A CIA és más amerikai hírszerző ügynökségek közvetlen támogatása nemcsak katonai és pénzügyi segítséget jelentett, hanem titkos információk megosztásában és a modern fegyverek szállításában is megnyilvánult. Az amerikai kormányzat, tudva a diktátor brutális kémiai fegyverek alkalmazásáról, figyelmen kívül hagyta ezt a háborús bűnt, mindössze azért, mert az iráni fenyegetés nagyobb veszélyt jelentett számukra.

A kémiai fegyverek alkalmazása egy olyan terület, amely különösen érdekes. 1988-ban, a háború vége előtt, Szaddám Huszein vegyi fegyvereket vetett be az iráni és kurd civil lakosság ellen. A nyilvánvaló humanitárius és nemzetközi jogi problémák ellenére az Egyesült Államok nemcsak hogy nem ítélte el, hanem politikai és katonai támogatásával lehetővé tette Szaddám számára, hogy folytassa agresszív politikáját. Az iraki kémiai fegyverekkel kapcsolatos nyilvánosságra került információk, például a CIA titkos iratai, megerősítik, hogy az Egyesült Államok nemcsak hogy tisztában volt a fegyverek alkalmazásával, de azt is támogatta, hogy Irak fenntartsa és alkalmazza azokat.

A titkos kapcsolatokat az is jellemezte, hogy az Egyesült Államok nemcsak Szaddám fegyverkezési programját támogatta, hanem diplomáciai szinten is próbálta elkerülni a nemzetközi elítélést. Az Irán-ellenes politika központjában Szaddám Huszein nemcsak a regionális stabilitás védelmezőjének, hanem egy megbízható szövetségesnek számított, aki képes volt ellensúlyozni Irán terjeszkedését. Ez a szoros kapcsolat azonban olyan geopolitikai kockázatokkal járhatott, amelyek később az amerikai külpolitikában is megmutatkoztak.

A hidegháború utáni időszakban, különösen 1991 után, amikor az Egyesült Államok egyre inkább egyoldalú vezető szerepére összpontosított, Washington elkezdett egyre inkább arra koncentrálni, hogy stabilizálja a Közel-Keletet saját érdekei szerint. Az 1990-es évek közepén a Pentagon stratégiai irányelvei az Egyesült Államok számára kijelölték a regionális hatalmi egyensúly fenntartását és azt, hogy megakadályozzák új riválisok felemelkedését. Ez a politika kifejezetten Szaddám Huszein és Irak elleni további lépéseket eredményezett, még akkor is, ha az Egyesült Államok korábban támogatta őt.

Ez a szövetség és a későbbi ellenségeskedés közötti ellentmondásos és bonyolult kapcsolat a poszt-Szaddám Irak inváziójára vezetett. A titkos információk és a háttéralkuk idővel felfedték, hogy az Egyesült Államok vezetése hosszú ideig nemcsak hogy védelmezte Szaddám rezsimjét, hanem szándékosan figyelmen kívül hagyta annak brutális emberi jogi visszaéléseit és fegyverkezési politikáját. Az iraki háború, mely végül 2003-ban kitört, részben ennek a politikai örökségnek a következménye volt.

Fontos megérteni, hogy a titkos támogatás és a későbbi ellenségeskedés nem csupán diplomáciai és katonai döntés kérdése volt, hanem egy összetett geopolitikai játszma része. A történelem ezen pontján az Egyesült Államok számára kiemelten fontos volt megakadályozni egy új hatalmi központ kialakulását a Közel-Keleten, és ezért sok esetben hajlandó volt szembenézni saját értékeivel és nemzetközi jogi normáival. Azok, akik figyelmen kívül hagyják ezt a kétarcú politikát, nem képesek teljes mértékben megérteni, miért alakultak ki az amerikai iraki politikai döntések és azok hosszú távú hatásai.

Hogyan keletkeznek és hogyan használhatók a különböző típusú földgázok?
Kiké határozzák meg, mi számít szabadságnak, és miért nem a többség dönt?
Hogyan kezelhetjük az adatkárosodást és az adatintegritás problémákat pénzügyi rendszerekben?