A modern politikai diskurzusban a populizmus és az autoritarizmus egyre inkább az obszcenitás és a vulgaritás használatával társul. Bár az autoriter vonások nem új keletűek a politikai színtéren, az a mód, ahogyan ezeket a jellemzőket kommunikálják és használják a politikai előny megszerzésére, viszonylag új jelenségnek számít. Ez a jelenség szorosan összefonódik a Trump-effektussal, amely a bal-jobb politikai spektrum ideológiai felbomlását hozta magával. Ennek a jelenségnek a megértése érdekében fontos kiemelni, hogy miként alakult át a szélsőjobb és a konzervatív politikai diskurzus, amely immár "baloldali" taktikákat és eszközöket is felhasznál.

Trump performatív vulgaritása célzottan arra irányul, hogy az őt támogató munkásosztályú szavazók számára egy identifikálódási pontot biztosítson, miközben különbséget tesz a liberális elitisták között. Ehhez a performanciához Slavoj Žižek filozófiai elemzését érdemes figyelembe venni, aki Trumpot mint az "obszcén mester" alakját jellemzi. Žižek szerint Trump obszcenitásának politikai haszna abban rejlik, hogy minden alkalommal, amikor Trumpot megrágalmazták obszcén megnyilvánulásai miatt – legyen szó a „grab them by the pussy” kifejezésről vagy a szexista és rasszista megjegyzéseiről – ezek nem politikai bukását, hanem éppen növekvő népszerűségét eredményezték. Trump tehát az obszcén populizmus megtestesítője, amely egyfajta férfiúi tekintély visszaállítását célozza meg az obszcenitás használatán keresztül.

A politikai erőszakos dominancia visszafordításának egyik példájaként említhető a sztálinizmus, ahol a vezető szakrális tisztaságát mindenáron meg kellett őrizni. Míg a sztálinizmusban a politikai vezető hibátlan megjelenésére és erkölcsi tisztaságára helyezték a hangsúlyt, Trump esetében a cél a normák szándékos megszegése, ami lehetőséget ad arra, hogy a vezető közelebb kerüljön a „valódi emberekhez”. Trump és más politikai vezetők, például Boris Johnson, obszcén nyelvezete révén úgy tüntetik fel magukat, mint a hibákkal teli, emberi gyengeségekkel rendelkező „rendes emberek”.

A vulgaritás stratégiai használata emellett egyfajta szolidaritást is teremt „a közönséges emberek” között. Trump és hasonló vezetők úgy kommunikálnak, hogy ezzel a kommunikációs eszközzel összekötik a közönséget, és lehetőséget adnak egyfajta közvetlen identifikációra. Továbbá, az obszcenitás a kritika ellensúlyozására is szolgál: Trump úgy működik, mint saját udvari bolondja, aki szándékosan nyilatkozik obszcén módon, így szűkítve a paródia vagy a kritikai művészetek mozgásterét. Így válik Trump politikai diskurzusának része az állandó provokáció és a vele kapcsolatos művészi kritikák sematikus paródiává.

A művészetek gyakran azt a célt szolgálják, hogy Trump külsejét vagy testi jellemzőit gúnyolják, de ezen művek többsége nem értette meg, hogy Trump politikai hatalmának egyik alapvető aspektusa az obszcén mesterré válás. A kritikák, mint a Trump Baby Blimp, amely a brit parlament előtt Trumpot óriásbébi formájában ábrázolja, nem képesek valódi politikai üzenetet közvetíteni, mivel azok nem veszik komolyan Trump tényleges politikai döntéseit vagy céljait.

Ezeket a kritikákat és művészeti alkotásokat mind gyakran úgy kezeljük, mint Trump hatalmát elutasító művészetet, miközben valójában Trumpnak van egy titkos előnye: úgy tűnik, mint a „mindenki emberi” figurája, aki az elithez nem tartozva került a csúcsra. A Trump-ellenes művészetek tehát nem csupán Trump személyét nem támadják meg igazán, hanem gyakran úgy válnak az ő hatalmi stratégiáinak részévé, hogy nem képesek ténylegesen rávilágítani politikai döntéseire vagy azok következményeire.

Slavoj Žižek elmélete szerint az obszcenitás használata a politikai vezetők életében egy olyan változást hozott, amely a nyilvános és a magánélet határainak elmosódásához vezetett. Míg egy-két évtizeddel ezelőtt a politikusok magánéletét a lehető legtisztább módon próbálták fenntartani, és a legkisebb botrányok is megrengethették politikai karrierjüket, mára a politikai vezetők gyakran nyíltan beszélnek intim titkaikról. E változások figyelembevételével egyre inkább azt látjuk, hogy a politikai diskurzust az obszcenitás határozza meg, miközben a komoly politikai célok és a törvényhozásra vonatkozó döntések továbbra is az alapvető irányt szabják.

Az obszcenitás tehát nem csupán eszközként szolgál a politikai szórakoztatásban vagy a kritikai diskurzus ellensúlyozásában, hanem eszmei és politikai következményekkel is bír. Az obszcén mester politikai hatalma éppen a normák szándékos megszegésében rejlik, amely egy újfajta politikai diskurzust és kultúrát teremt, melyben a hatalom és a vulgaritás szoros összefonódása egy új típusú vezetői karaktert formál.

Miért vonzódunk az összeesküvés-elméletekhez? Az esztétika, paranoia és a politikai látásmód metszéspontjai

Az összeesküvés-elméletek sokáig inkább a populáris kultúra perifériáján léteztek: a X-akták és Dan Brown regényeinek izgalmas háttérzaja, vagy a marginalizált elméletek hívei által terjesztett fantasztikum, mint például a lapos Föld hite vagy a megrendezett holdraszállás narratívája. Mégis, Richard Hofstadter már 1964-ben, jóval a digitális korszak előtt, esszéjében — The Paranoid Style in American Politics — figyelmeztetett arra, hogy az amerikai politikai kultúra mélyén jelen van egy sajátos, paranoid világlátás, amely nem egyéni elmebetegségként, hanem kollektív esztétikai és affektív formaként működik. Hofstadter szerint ez a "paranoid stílus" nem a tények hiányában, hanem azok túlburjánzásában gyökerezik. A világot nem egyszerűen gonosznak, hanem kódolt üzenetekkel, rejtett összefüggésekkel telített térként látja, amelyet csak az „éber kutató” képes megfejteni.

A paranoid stílus lényege tehát nem az irracionalitásban rejlik, hanem egy olyan világértelmezésben, amely rendszerellenes és gyanakvó minden hivatalos narratívával szemben. A bizalom elvesztése az intézmények, a kormányok, a tudományos diskurzus és az archivált tudás irányába egy újfajta episztemológiai fordulatot hoz: amit korábban a megbízhatatlan peremvidék hangjának tartottunk, ma már sokan épp annak kívülállósága miatt tartják hitelesnek. A „paranoid episztemológia” nemcsak kérdőre vonja a hivatalos álláspontokat, hanem azokkal szemben önmagát alternatív igazságként pozicionálja. Mindez olyan világképet teremt, amelyben semmi sem biztos, de minden lehetséges.

A QAnon-jelenség a paranoid stílus egyik kortárs manifesztációja. Ez az esztétikai konstrukció egyszerre propaganda-játék és játékos propaganda: az internet információs túlterheltségét „vezetett apofénián” keresztül kapcsolja össze – a jelentéskeresés, jelentésgyártás és a képi montázs hipnotikus folyamata révén. A QAnon esztétikája egy „mega-archívum”, ahol az össze nem illő elemek is kapcsolatba lépnek, ha a „játékos” úgy akarja. A közönség nem pusztán befogadó, hanem résztvevő – dekódol, spekulál, értelmez, újramontíroz. Ebben az értelemben a QAnon kultuszként működik, amely önmagába záródó episztemológiai visszacsatolásban erősíti meg saját világképét.

A kortárs művészet is – olykor önhibáján kívül – e kontextusba keveredik. Marina Abramović és Biljana Ðurđević művészete például a QAnon narratívájában mint rejtett, dekódolásra váró „bizonyíték” jelenik meg. A művészet itt nem csupán esztétikai tárgy, hanem paranoiás olvasat tárgya: a kortárs művészi eszközöket és performatív gesztusokat a konspirációs közönség újraértelmezi, és saját alternatív világképébe integrálja.

Ezek az esztétikai-politikai kölcsönhatások a „Trump-hatás” révén váltak még inkább láthatóvá. Az amerikai politika összeesküvéselméleti árnyalata a populista diskurzusban új normává vált: az állítólag elcsalt választás narratívájától a Capitolium ostromáig, az áltudományos COVID-tagadáson át az antimaszkos mozgalmakig húzódik a paranoid episztemológia íve. A középpontból – Washingtonból – induló politikai és esztétikai hullámok a világ perifériáira is kihatnak, legyen szó jobboldali TikTok-videókról vagy egyetemi humántudományok elleni támadásokról Ausztráliában.

A paranoid stílus tehát nem egyszerűen valamilyen marginális deviancia, hanem a huszonegyedik századi politika egyik esztétikai logikája, amely a vizualitás, a média és a hit összefonódásán keresztül működik. A politikai esztétika nem díszítő elem, hanem maga a politika szerkezete, amely megszabja, hogyan látjuk, értelmezzük és tapasztaljuk meg a valóságot. Ebben a világban a kortárs művészet nem csupán reflektál, hanem gyakran – tudtán kívül – részt is vesz a politikai harcban, új lehetőségeket nyitva a gondolkodás számára.

Fontos megérteni, hogy az összeesküvés-elméletek nemcsak irracionális vagy veszélyes gondolatok, hanem komplex esztétikai és kulturális rendszerek, amelyek erős hatással vannak arra, miként viszonyulunk a hatalomhoz, a tudáshoz és egymáshoz. A paranoid stílus esztétikája nemcsak az elméleteket, hanem az érzelmi struktúrákat is meghatározza: a bizalmatlanságot, a haragot, az elszigeteltség érzését, a közösségi hovatartozás vágyát. Ezek az érzések gyakran éppolyan fontosak, mint az „érvek” és „bizonyítékok”.

Trump és a Capitolium ostroma: a karneváli forradalom és a protofasiszta nyelvhasználat dinamikája

A 2021. január 6-i Capitolium ostroma nem egyszerűen puccskísérlet volt, hanem egy különleges, karneváli jellegű esemény, amelyben a résztvevők – Trump hívei – egyfajta hedonisztikus örömöt éltek meg azzal a meggyőződéssel, hogy visszaszerzik azt az élvezetet, amelyet szerintük a társadalom „másik”, kisebbségi csoportjai (feketék, mexikóiak, muszlimok, LMBTQ+ közösség) elloptak tőlük. Ez a „Stop the steal!” – „Állítsátok meg a lopást!” jelszó nem csupán egy politikai követelés volt, hanem a visszaszerzés vágyának és a társadalmi igazságtalanságok elleni lázadás karneváli megnyilvánulása. Slavoj Žižek ezt az eseményt egy karneváli performanszként értelmezi, amely egyszerre hedonisztikus és politikailag paradox, mivel miközben a lázadók a rendszer ellen lázadnak, maguk is annak elemeivé válnak, még ha annak ellentmondásos és destruktív formájában is.

Ez a karneváli logika nemcsak az események természetét érinti, hanem azokat a nyelvi és retorikai eszközöket is, amelyeket Trump és támogatói használtak. Matthew Flisfeder „protofasiszta” jelzővel illet egy olyan politikai kommunikációt, amely ugyan nem hagyományos fasizmus, de annak előszobája, főként az alt-right mozgalmak kontextusában. Trump nyelvezete folyamatosan radikalizálódott, és egyre inkább az érzelmekre, az indulatokra és a gyűlöletre épített, ami megkönnyítette a szélsőséges csoportok radikalizálódását és az erőszakos cselekményeket.

A karnevál fogalmát kulturális elemzők, mint Bakhtin és Ehrenreich, ambivalensen értelmezik: egyszerre lehet a társadalmi kontroll eszköze és a forradalmi változás katalizátora. A karneváli események engedélyezett, szabályokon kívüli megnyilvánulások, amelyek felszínre hozzák a társadalmi feszültségeket, de általában nem vezetnek strukturális változáshoz, inkább egyfajta „engedélyezett lázadásként” működnek, amely feloldja a feszültséget anélkül, hogy valódi politikai átalakulást eredményezne.

Az események összefüggésében fontos megérteni, hogy a karneváli performanszok nem pusztán szórakoztató vagy absztrakt kulturális jelenségek, hanem aktív politikai aktusok, amelyek a hatalom viszonyait újraértelmezik. Ez a dimenzió elengedhetetlen a modern politikai mozgalmak és az azokhoz kapcsolódó nyelvhasználat megértéséhez, különösen olyan időszakokban, amikor a társadalmi megosztottság és az ideológiai szélsőségek erősödnek.

Fontos továbbá felismerni, hogy a protofasiszta retorika, amely nem nyíltan totalitárius, mégis veszélyes, mert normalizálhatja a gyűlöletbeszédet és az autoriter törekvéseket azáltal, hogy azokat populista nyelven álcázza. A társadalmi kontextus, amelyben ezek a mozgalmak működnek, gyakran magában foglalja a posztmodern relativizmus olyan formáit is, amelyek aláássák a tények objektivitását és elősegítik a „posztigazság” korának kialakulását. Ezáltal a politikai diskurzus elveszíti kritikai alapját, és a manipuláció eszközévé válik.

Az események és azok kulturális, politikai és nyelvi elemzése rámutat arra, hogy a szélsőséges politikai jelenségek mögött nem csak egyszerű ideológiai vagy gazdasági tényezők állnak, hanem mélyebb kulturális és pszichológiai mechanizmusok is, amelyek a társadalmi identitás, az öröm keresése és a hatalomvágy komplex összefüggéseiben bontakoznak ki. Ez az összetett viszonyrendszer segít megérteni, miért képesek bizonyos politikai mozgalmak ilyen intenzív, szimbolikus és érzelmi töltetű eseményeket produkálni, amelyek egyszerre kísérletet jelentenek a hatalom újrarendezésére és a társadalmi valóság radikális átértelmezésére.

Miért fontos az illuzórikus mintázatok felismerése és a konspirációs elméletek?

A társadalmi és politikai változások közepette egyre több ember keres választ arra, hogy mi rejlik a globális események, a történelmi fordulatok és a mindennapi életben felmerülő kérdések mögött. Az egyes elméletek szerint nemcsak a nyilvánvaló összefüggéseket kell figyelembe venni, hanem azok mögöttes, gyakran titokban zajló mechanizmusait is. Azok, akik a világ folyamatainak mögött szándékos manipulációkat látnak, hajlamosak konspirációs elméletekben keresni a választ. De miért hiszünk egyre többen abban, hogy a látszólagos véletlenek és körülmények nem pusztán véletlenek, hanem szándékos mintázatok? És mi rejlik az emberi pszichében, ami segít ezen elméletek terjedésében?

Az emberi elme hajlamos arra, hogy a körülötte lévő világban mintázatokat találjon. A kutatások azt mutatják, hogy az illuzórikus mintázatfelismerés fontos szerepet játszik a konspirációs elméletek elfogadásában. Jan-Willem van Prooijen, Karen M. Douglas és Clara de Inocencio kutatásai szerint, amikor az emberek olyan események között próbálnak összefüggéseket találni, amelyek látszólag nincsenek összefüggésben, hajlamosak egy rejtett, titkos struktúrát keresni, amely mindent összefog. Az emberi agy folyamatosan keres magyarázatot arra, hogy mi miért történik, még akkor is, ha a válaszok nem mindig állnak rendelkezésre.

A politikai és társadalmi diskurzusok során, különösen a digitális térben, a konspirációs elméletek különleges szerephez jutottak. Az emberek egyre inkább olyan narratívákra támaszkodnak, amelyek megmagyarázzák azokat a komplex, gyakran zűrzavaros helyzeteket, amelyekkel szembesülnek. Ilyen például a politikai polarizáció, amely az Egyesült Államokban különösen erőteljes volt Donald Trump elnöksége alatt, és amely a későbbi események, mint például a Capitolium ostroma kapcsán egyre inkább elmélyült. Az, hogy Trump hívei egyre inkább a választási csalásban, a "deep state"-ben és más hasonló elméletekben keresnek válaszokat, jól mutatja a konspirációs gondolkodás térnyerését.

A közösségi média és az interneten terjedő dezinformációs kampányok különösen nagy hatással vannak az egyes emberek véleményére és meggyőződéseire. Az olyan platformokon, mint a Reddit vagy a Twitter, könnyen elérhetők azokat a közösségek, amelyek számára a hivatalos narratívák nem elégségesek, és akik más, alternatív magyarázatokat keresnek a világ eseményeire. Az online közösségekben terjedő konspirációs elméletek gyorsan elérhetik a globális közönséget, és képesek arra, hogy új, erősen polarizált diskurzusokat generáljanak.

A politikai diskurzusban zajló polarizáció és a társadalmi megosztottság egy másik, jelentős hatással bíró tényező, amely elősegíti a konspirációs elméletek terjedését. A különböző ideológiai csoportok közötti ellentétek egyre inkább elmélyülnek, és az egyes csoportok egyre inkább zárt "buborékokban" élnek, ahol csak azokat az információkat fogadják el, amelyek megerősítik saját világnézetüket. Az ilyen jelenségek hozzájárulnak a társadalom polarizálódásához, és lehetőséget adnak a szélsőséges nézetek számára, hogy erősebben befolyásolják a közvéleményt.

Az, hogy a konspirációs elméletek egyre népszerűbbé válnak, részben a médiától való bizalom csökkenésének is köszönhető. A hírek és információk megszerzésének új módjai, mint például a közösségi média és az alternatív hírforrások, megnehezítik a megbízható információk kiszűrését. Az emberek egyre inkább a saját narratíváiknak megfelelő információkat keresik, és hajlamosak elutasítani a hivatalos állásfoglalásokat.

Végül, a konspirációs elméletek és a szélsőséges ideológiák terjedése nem csupán a politikai diskurzust befolyásolják, hanem egyben hatással vannak a társadalmi és kulturális normákra is. A társadalmi identitás és a politikai elköteleződés egyre inkább összefonódnak, és az emberek számára egyre fontosabbá válik, hogy milyen véleményt alkotnak a világ nagy kérdéseiről.

Fontos, hogy miközben az ilyen elméletek egyre inkább dominálják a közbeszédet, a társadalom számára elengedhetetlen a kritikai gondolkodás és a megbízható információk keresése. A tudományos közösség és a független médiaplatformok szerepe kulcsfontosságú, hiszen ők azok, akik segíthetnek az embereknek a valóság és a fikció közötti határok felismerésében. Az, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a tényeket a spekulációktól, alapvető a társadalmi kohézió és a demokratikus diskurzus fenntartásához.

Hogyan élik túl a puhatestűek és a medúzák? A puhatestűek, csalánozók és más invertebráták túlélési stratégiái
Miért fontos a családi levelek elolvasása, és hogyan formálhatják életünket a múlt titkai?
Hogyan érdemes megközelíteni a titkos nyomozói tevékenységeket és a zárt házakat?
Hogyan takaríthatunk meg időt a mindennapi életben?