A Brandon-i fémveretes fülbevaló felirata több kérdést vet fel az angolszász rúnaírás és a korai germán írásrendszerek fejlődésével kapcsolatban. A felirat egy olyan írásformát tartalmaz, amely nem követi a szokásos angolszász rúna-poémákban előforduló tulajdonosi formula mintáját. Az első rúnajel, amit Wanley „ger”-ként értelmezett, valójában a gear formája, amely a „jármot” jelentette, és amely a mai angol „year” szó előfutára volt. A rúnajel az ellentétben áll a szokásos angolszász rúnákkal, amelyeket a garmond-féle feliratokban szokásos formák jellemzik.

A rúnák alapvetően a germán runorendszerhez tartoznak, és az ősi angolszász feliratoknál az „i” betűt rendszerint a következő rúnával, a „jera”-val (jelentése: év) írják. A feliratban azonban észlelhető egy fokozatos morfológiai változás, amely arra utal, hogy az egyes rúnajelek idővel megváltoztak. Az „i”-t követő rúnákban is megfigyelhetők olyan nem tipikus alakok, mint a + forma, amely más, korábbi írásformákban nem található meg.

A fémveretes fülbevaló felirata figyelemre méltó, mivel az angolszász rúnák között csupán egy másik hasonló leletet ismerünk, a Temze menti skramasaxot, amely ugyanilyen jellegű rúnákat tartalmaz. Azonban még itt is szembetűnő, hogy az egyes rúnák formái különböznek, és azokat csak nehezen lehet összevetni más ismert angolszász leletekkel. Az ilyen jellegű rúnák, amelyek úgy tűnik, hogy egy helyi vagy régióra jellemző írásformát képviselnek, új fényt deríthetnek arra, hogyan fejlődtek a különböző angolszász rúnatradíciók.

A rúnák morfológiája és a jellegzetes rúnás vonások is különleges figyelmet érdemelnek. A feliraton szereplő harmadik rúnajel, amely egyfajta félreértelmezett „jera”-ként értelmezhető, egy újabb példája annak, hogy a rúnák nemcsak egyszerű karakterek, hanem sokkal inkább kulturális és vallási szimbólumok is voltak. Az angolszászok és a germánok rúnákat használtak istenek neveinek, például Tiw, a harcos isten, vagy más vallási szövegek, névjegyek vagy hiedelmek leírására. Az egyik érdekes lehetőség, hogy a feliratok arra utalhatnak, hogy a rúnák nem csupán az adott személyre vonatkoztak, hanem lehettek olyan rúnás jelek is, amelyek társadalmi helyzetet, vagy akár vallási szerepet jeleztek.

A Spong Hill-i temető feliratai és a rajta található edények, amelyek szintén rúnákat tartalmaznak, érdekes perspektívát adnak arra vonatkozóan, hogy miként voltak jelen a rúnák a mindennapi életben. A temető területén talált edények és urnák különböző típusú rúnás díszítésekkel rendelkeztek, és ezek az írásjegyek gyakran szimbolikus jelentéssel bírtak. Egyes rúnák, mint például a Tiw isten neve, állandóan előfordulnak, és az ilyen rúnák használata bizonyos társadalmi rétegekre utalhatott. Ezen kívül a szimbolikus díszítések és a művészeti formák, mint például a napkerék vagy a ló patkója, gyakran vallási, mitológiai vagy társadalmi üzeneteket hordoztak.

Ez a felfedezés a késői angolszász időszakban, különösen a 9. és 10. század körül, arra utal, hogy Kelet-Angliában egy egyedülálló és nagyrészt önálló rúnatradíció alakult ki. Az ilyen rúnák tanulmányozása lehetőséget ad arra, hogy jobban megértsük a régió kulturális és vallási fejlődését, valamint azokat a helyi írásformákat, amelyek elterjedtek ebben az időszakban.

A Brandon-i fülbevaló tehát egy fontos példája annak, hogyan alakultak ki a helyi írásrendszerek és rúnatradíciók az angolszász világban, és hogyan tükrözik ezek a jelek az adott kultúrák vallási és társadalmi normáit. A felfedezett rúnák és azok elméleti jelentései arra is figyelmeztetnek, hogy a korai angolszász írásrendszerek sokkal gazdagabbak és változatosabbak voltak, mint azt korábban gondolták. Mindez hozzájárulhat a rúnák és az angolszász vallási gyakorlatok mélyebb megértéséhez.

Hogyan használták a régiek a rúnákat? A mágikus és vallásos jelentőségük

A rúnák használata az ókori germán népek körében mély vallási és mágikus hagyományokhoz kötődött. A rúnák nem csupán írásjegyek voltak, hanem olyan szimbolikus erőket is magukban hordoztak, amelyek képesek voltak hatni a világra és az emberek életére. Ezt a hatást a germánok vallásos és mágikus gyakorlatokban egyaránt használták, hogy elérjék céljaikat, például védelmet kérjenek, előrejelezzék a jövőt, vagy rituális célokat szolgáljanak.

A szó, amelyet a germán rúnák gyakran kísértek, az „alu”, ami egy különleges és sokszor misztikus jelentéssel bíró kifejezés. Az „alu” szó jelentése rendkívül bonyolult és többféle értelmezése is létezik. Egyes kutatók úgy vélik, hogy az „alu” kapcsolatban áll az olyan szavakkal, amelyek az erő, a nagy mértékű és hatalmas jellegeket fejezik ki, és amelyek a germán istenek, például a Tiwaz istenhez tartozó erőhöz is kapcsolódnak. Az „alu” tehát nemcsak egy hétköznapi kifejezés volt, hanem egy olyan szakrális és mágikus tartalommal bíró fogalom, amely komoly hatással volt azok életére, akik használták.

Bár a rúnák mindennapi használata fokozatosan eltűnt, a vallási és mágikus jelentőségük tovább élhetett. Az „alu” tehát nemcsak egy szó volt, hanem egy szakrális erő is, amely összefonódott a rúnák misztikus világával. Az amulettek és egyéb mágikus eszközök is gyakran tartalmaztak rúnákat, és azokat a mágikus erő birtoklásának szimbólumaként viselték, így különleges védelmet és hatalmat biztosítva viselőiknek. Az ilyen rúnák nemcsak az istenek és szellemek világába, hanem az emberek hétköznapi életébe is beléptek, egyfajta eszközként szolgálva a mindennapi sorsfordító helyzetekben.

A rúnák tehát nemcsak egyszerű írásjelek voltak, hanem sokkal többet jelentettek annál. Ezek az írásformák a vallásos gyakorlatok részeként használták őket, hogy kapcsolatba lépjenek a szellemi világgal és kérjenek védelmet vagy erőt. A „loosenning runes”, vagyis a „feloldó rúnák” például olyan varázslatos eszközként működtek, amelyek segítettek feloldani a fizikai vagy lelki kötéseket. A rúnák hatalmát abban is megfigyelhetjük, hogy ezek a varázslatok nemcsak a vallási életben voltak jelen, hanem a háborúk, csatározások és más társadalmi események során is szerepet kaptak. Az „onband” (feloldott rúnák) kifejezés például azt jelzi, hogy a rúnák nem csupán a védekezés eszközeként szolgáltak, hanem támadások, hadjáratok indítására is alkalmasak voltak.

Bár sok információ veszett el a rúnák valódi használatáról, mégis sikerült néhány fontos adatot felfedezni. Az egyik legismertebb említés a bédai szerzetesek által írt történetekből származik, ahol Imma nevű angliai főember példáján keresztül láthatjuk, hogy a rúnák hatalma képes volt az embereket megszabadítani a fizikai bilincsektől, így vallási és mágikus hatásuk már a kereszténység előtt is jelen volt. Az angolszász hagyományban ezek a rúnák különleges védelmet biztosítottak a harcosok számára, akik hittek azok szellemi erejében.

Míg a rúnák vallásos és mágikus szerepe az ókori germán világban egyre inkább eltűnt, az utóbbi évszázadokban újra felfedezték őket, és új értelmet nyertek a modern okkult és spirituális hagyományokban. A rúnák és azok szimbolikus ereje nemcsak a múltban, hanem napjainkban is fontos szerepet játszanak az emberek vallási és mágikus gyakorlataiban, mivel olyan különleges kapcsolatot biztosítanak a szellemi és anyagi világ között, amelyet más hagyományos vallási eszközökkel nehéz lenne megteremteni.

A rúnák tehát nem csupán írásjegyek, hanem a világ és a valóság más dimenzióira nyíló kapuk, amelyek lehetővé tették a múlt emberei számára, hogy kapcsolatba lépjenek a szellemvilággal, kérjenek segítséget és védelmet, valamint alakítsák saját sorsukat. Mindez azt jelzi, hogy a rúnák és azok használata sokkal többet jelentettek, mint egyszerű írást; ők a mágikus és vallásos élet egyik alapvető pillérei voltak.