Bourdieu (1990a: 130) szerint a gyakorlatok "készülnek, megsemmisülnek és újraalkotódnak" személyes interakciók révén. Ő azt állítja, hogy az emberek struktúrálisan kialakított hajlamai hozzák létre a gyakorlatok állandóságát és tartósságát, ahol minden interakció "formáját az objektív struktúrák adják, amelyek létrehozták az interakcióban részt vevő személyek hajlamait" (1990a: 58–59). A gyakorlatok mögött álló hajlamok azok a közös struktúrális feltételek, amelyek által az emberek kifejlesztik a tacit "tudásukat", amely meghatározza, hogyan kell cselekedniük. Az egyének doxikus "érzése" a viselkedésről biztosítja azt a "koncert nélküli hangszerelést", amely lehetővé teszi, hogy a gyakorlatok objektíven harmonizálódjanak, anélkül hogy bárminemű számítást végeznének vagy közvetlen interakcióra vagy kifejezett koordinációra lenne szükségük (Uo. ibid.).

Rafanell (2013: 185) megjegyzi, hogy ez az elgondolás azt ábrázolja, hogy az egyének a társadalmi világ előzetesen létező, előre meghatározott konfigurációjában működnek, amelyben a mikro-szintű interakciókat mélyen formálják a struktúrális tényezők, és ahol "ellenállás csak akkor léphet fel, amikor mély válságok mutatják meg az elnyomottak számára a világ 'önkényes' jellegét". Boltanski és Bourdieu mindketten a társadalmi elrendezések természetesített "objektifikációját" hangsúlyozzák, amelyben a társadalmi kapcsolatok "valódi tárgyakként" jelennek meg, túl a cselekvő személyek tudatán vagy ellenőrzésén. Boltanski (2011: 62) azt állítja, hogy miközben az intézmények meghatározzák "a mi az, ami van", ezek elfogadott valósággá válnak, elrejtve a társadalmi konstrukciójuk önkényességét. Ahogy Susen is hangsúlyozza (2014b: 184), Boltanski esetében azért van így, mert a társadalmi tapasztalat "intézményesítetten megszilárdult, és mivel az intézmények társadalmilag természetessé váltak, a világ valósága struktúrált, és a valóság világa észrevétlen marad".

Bourdieu (1990a: 130) számára az intézmények "objektifikációja" "garantálja a materiális és szimbolikus szerzések állandóságát és kumulativitását, amelyek így létezhetnek anélkül, hogy az ügynöknek folyamatosan újra kellene őket teremtenie". Ezek az "objektív, intézményesített mechanizmusok" "olyan állandósággal és átláthatatlansággal bírnak, mint a dolgok", és "túlélnek az egyéni tudat és hatalom elérésén" (Uo. ibid.). Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az ilyen érvekben rejlő nehézségeket. Egy másik fontos problémát az jelenti, hogy sem a struktúrával beágyazott hajlamok, sem az intézmények általi valóságmeghatározás nem képes teljes mértékben feloldani a gyakorlatok indeterminizmusát. Nézzük meg az "intézmények" szerepét. Az intézmények által végzett autoritatív meghatározások és kategorizálások még mindig a szabályok, kategóriák vagy kódok helyzeti indeterminizmusának problémáját vetik fel.

A pragmatista perspektíva szerint tévedés lenne azt hinni, hogy a világot elsődlegesen a dolgok leírására és kategorizálására alapozva értjük meg, illetve azt állítani, hogy teljes mértékben az intézményi meghatározásoktól függünk. Az "intézmények" szerepe tehát nem egy absztrakt kérdés, hanem különféle típusú intézményeket kell megkülönböztetnünk. Míg az "intézmények a társadalomban elterjedt cselekvési, gondolkodási és mondási formák", amelyek "megalapozzák egy tevékenység érthetőségét és annak összehangolt megvalósítását", létezik különbség a "társadalmi élet intézményei" (például üdvözlések), amelyek a társadalmi életet rendezik, és az "adminisztrált élet intézményei", amelyek "alakítják az embereket" (Ibid.: 117–18). Az intézményesített tevékenységek minden típusa "formálja az interakciókat és társadalmi tevékenységeket", "strukturálja a társadalmi szereplők készségeit", és "kényszerítő aspektust is magában foglal" (Ibid.: 118).

Azonban a formális "intézmények" — ahogy Boltanski érti őket — csak kis szerepet játszanak abban a folyamatban, amely meghatározza, hogyan viselkedünk és gondolkodunk, mert a formális intézmények "összemosódnak számos olyan megszokott szokással, amelyeket nehezen lehetne bárkinek azonosítani, mint kezdeményezőt" (Ibid.: 118). Quéré és Terzi ehelyett arra hívják fel a figyelmet, hogy a "normális" állapotot, a rend fenntartását és helyreállítását meghatározó mindennapi gyakorlatok nagyobb szerepet játszanak. Ahogy a 6. fejezet is jelzi, az informális gyakorlatok és az önszerveződés legalább olyan mértékben — ha nem inkább — hozzájárulnak a szervezeti élethez, mint a formális, hivatalos valóságmeghatározás, és a társadalmi rend fenntartásának megértéséhez az egyszerű gyakorlati cselekvésre kell figyelnünk.

A gyakorlatok "egyezése" nem csupán a közös hajlamokon alapul, hanem aktív koordinációt és standardizálást is igényel (Barnes, 2000: 64). Még a szokásos, rutinszerű gyakorlatok is folyamatos tárgyalást és igazítást igényelnek. A szokásos társadalmi gyakorlatok sikeres végrehajtása mindig a rutinszerű gyakorlatok (szokások, készségek) folyamatos felülírását jelenti az egyéni szinten. Gondoljunk például egy zenekarra, amely egy ismerős művet játszik, vagy egy katonai egységre, amely részt vesz egy felvonuláson. Ha mindegyik szereplőt csupán a saját belső iránymutatása alapján végeztetnénk el a feladatokat, az egész tevékenység összehangolása nem valósulhatna meg.

Miért nem törvényszerű a társadalmi egyenlőtlenség elfogadása?

A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődését elemző elméletek gyakran hajlanak arra, hogy túlságosan is véglegesnek, áthatolhatatlannak mutassák a domináns ideológia hatását. A társadalmi változások alulról jövő eredetének magyarázata ilyenkor lehetetlenné válik, miközben e teóriák nem tudják megmagyarázni a létező konfliktusokat, ellenállásokat sem. A valóság azonban azt mutatja, hogy az elemzők gyakran fatalistábbak, mint azok, akiket elemeznek. A szimbolikus legitimáció mechanizmusai nem egyenletesen hatnak: inkább a privilegizáltak körében gyökeresednek meg, míg a hátrányos helyzetű csoportoknál gyakran hiányosak, vitatottak, sőt, nyílt ellenállásba ütköznek.

A szimbolikus legitimáció elemzésekor kénytelenek vagyunk azokra a repedésekre fókuszálni, ahol az ellenállás megjelenhet. Bourdieu szerint például a habitus és a társadalmi mező közti diszjunkció fokozott reflexivitást eredményezhet; Gramsci pedig rámutat, hogy a hegemón „köznyelv” mindig tartalmaz egy „egészséges józan ész” magot, amely gyakorlati tapasztalatból születik, és akár szűk körben is, de képes kritikai gondolkodássá formálódni. Azonban ha túl nagy teret engedünk a kritikának és elégedetlenségnek, az alááshatja a szimbolikus legitimációról szóló elméleteket. Ezért gyakran az a narratíva jelenik meg, hogy bár az emberek elégedetlenek lehetnek, képtelenek ezt a tapasztalatot koherens világnézetté alakítani, amely kihívást intézhetne a hegemón kultúrával szemben.

Így a szimbolikus legitimáció – bár nem zárja ki az elégedetlenséget – mégis fenntartja az egyenlőtlenséget azáltal, hogy az ellenállást asszimilációs kísérletekbe, megosztó szekcionális harcokba és túlélési stratégiákba tereli. Ezek a reakciók rendszerint nem kérdőjelezik meg a fennálló rendet. E logika egyik kulcsa az érzelmi beágyazottság: az egyenlőtlenség érzékelése gyakran testileg megélt szubordináció formájában jelentkezik, önkorlátozó döntésekben, szégyenben, rezignációban, sőt kétségbeesésben. Ugyanakkor ez az értelmezés saját csapdájába esik, mert míg az alárendeltség képes megalázottságot szülni, éppen ebből eredhet düh, méltatlankodás és a nagyobb elismerés, tisztelet, méltóság iránti küzdelem.

Az egyenlőtlenség affektív megtapasztalása rávilágít arra is, hogy a „természetesnek” tűnő szociális viszonyok elfogadása messze nem teljes. A domináns csoportok értékei és gyakorlatai szerint való megítéltetés kikerülhetetlen tapasztalata valóban hozzájárulhat az alárendeltség belsővé tételéhez, de éppen e megítéltetés válik a kritikai tudatosság katalizátorává. Az interszubjektív mindennapi életvilágban a reflexív figyelem, erkölcsi értékelés és érzelmi elköteleződés rutinformákban is jelen vannak. Ezekben a viszonyokban az emberek gyakran képesek alternatív értékeket és normákat kialakítani, amelyek szembemennek a domináns értékrenddel.

A reflexió és kritika képessége sokkal elterjedtebb, mint azt a szimbolikus legitimáció modelljei általában feltételezik. Az alárendelt csoportoknak ugyanis elengedhetetlen, hogy affektív és kalkulatív módon is felismerjék helyzetüket ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak a domináns értékekhez. Az alkalmazkodás nem automatikus; inkább tudatos, gyakran feszültséggel terhelt manőverezés, amely megköveteli a domináns elvárások előrelátását és az azokhoz való viszonyulást. Ezért a privilégium természetesként való elfogadása sosem lehet teljes mértékben „láthatatlan” a hátrányos helyzetűek számára, mert maga az elfogadottság a szankciók és elvárások látható közegét teremti meg, amelyben kénytelenek lavírozni.

Ez nem azt jelenti, hogy a domináns gyakorlatok és értékek ne lennének hatással az emberek életére, hanem azt, hogy ezek a hatások a „felismert” szociális környezeten keresztül érvényesülnek, amelyhez az egyének hozzáigazítják magukat – akár elfogadják, akár nem. Az emberek kénytelenek úgy viselkedni, mintha elfogadnák a rendszert, hogy túléljenek benne, ezzel azonban gyakran akaratlanul is hozzájárulnak annak újratermeléséhez. Az egyenlőtlenség fennmaradásának oka tehát nem annyira a rendszer félreértésében, hanem a racionális felismeréséből fakadó viselkedésben keresendő.

Ez a felismerés önmagában is egyfajta szimbolikus legitimációként értelmezhető, amelyben az egyének nem ideológiai meggyőződésből, hanem rezignált gyakorlatiasságból fogadják el helyzetüket. Ez a „vékony” naturalizációs elmélet sokkal szerényebb állításokat tesz az uralkodó elit ideológiai befolyásáról. Itt a hegemónia elsősorban azt határozza meg, hogy a hátrányos helyzetű csoportok mit tartanak „realistának” vagy „irreálisnak”, ezáltal egyes törekvések és sérelmek a lehetetlenség birodalmába száműzve elvesztik erejüket.

Az emberek gyakran valóban rezignáltan viszonyulnak az egyenlőtlenséghez, „reálisan” igazítják hozzá életüket a korlátaikhoz – de e „realizmus” megítélése már maga is politikai kérdés. Az emberek társadalmi világra vonatkozó tudása mindig részleges és gyakorlati tapasztalataik által formált. De hogy e tapasztalatokból csupán lokális nézőpontok, vagy szélesebb összefüggésekre vonatkozó felismerések születnek-e, az attól függ, milyen tevékenységekben vesznek részt, milyen formában érintkeznek a társadalmi struktúr

Hogyan befolyásolja az algák előkezelése és anaerob emésztése a metántermelést?
Miért volt szükség a száműzetésre a Corc és Feredach történetében?
A kriptovaluták jövője: A digitális pénzügyi rendszer alapvető hibái és a stabilitás szükségessége
Hogyan működnek a relációs adatbázisok és miért fontosak a kapcsolatok?