A Tea Party mozgalom politikai identitásának és irányvonalának megértése érdekében fontos, hogy figyelembe vegyük a republikánus párton belüli viszonyukat. A Tea Partys aktivisták többsége erősen eltér a hagyományos republikánusoktól, különösen azokban a kérdésekben, amelyek a bizalmat és a párton belüli hűséget érintik. A Tea Partys választók 63%-a fejezte ki bizalmatlanságát mindkét fő politikai párt iránt, míg a hagyományos republikánusoknál ez az arány csak 39% volt. Ezen kívül a Tea Partysak közül 90%-nyian érezték bizalmatlanságot a Kongresszus iránt, míg az establishment republikánusoknál ez az arány 81% volt. Az egyik legszembetűnőbb különbség a két csoport között George W. Bush iránti harag volt, amit a Tea Partysak 64%-a érzett, míg a hagyományos republikánusoknál csak 42%. Ez arra utal, hogy bár mindkét csoport ellenállt Barack Obama politikájának, a Tea Partys még a saját pártja, a Republikánus Párt iránti bizalmát is megkérdőjelezte.

A Tea Partys választók többsége nemcsak a demokraták, hanem a republikánus vezetők, sőt, az utolsó republikánus elnök, George W. Bush politikájával is elégedetlenek voltak. Ezt az érzést tükrözi az a válasz is, amikor a Tea Partysak nemcsak Obamával, hanem saját pártjuk vezetésével kapcsolatban is erős bizalmatlanságot mutattak. Ezen túlmenően a Tea Partysak nemcsak a Demokraták, hanem a Republikánus Párt hagyományos politikai alakjai iránt is bizalmatlanságot tápláltak. A 2012-es elnökválasztás republikánus jelöltjére, Mitt Romneyra vonatkozó kérdés során a Tea Partysak kevésbé bíztak abban, hogy ő vezetni tudja az országot, mint a hagyományos republikánusok.

Egy további fontos különbség a Tea Partys és az establishment republikánusok között a politikai figurákhoz való hozzáállásban rejlik. A Tea Partysak különbséget tettek a nem-establishment republikánusok és az establishment figurák között. Míg a Tea Partysak jelentősen nagyobb kedvezést adtak a nem-establishment politikusoknak, mint például Ted Cruz, Ron Paul, Sarah Palin vagy E. W. Jackson, addig a hagyományos republikánusok inkább a párt intézményes szereplőit, mint George Allen, Bob McDonnell vagy John Boehner támogatják. Ezt a megosztottságot jól mutatja az a felmérés is, amelyben a Tea Partysak sokkal nagyobb kedvezést adtak a nem-establishment politikusoknak, jelezve, hogy a Tea Party célja nem csupán a republikánus párt politikai kontrollálása, hanem annak radikális átalakítása.

Ez a bizalmatlanság nem csupán az egyes politikai személyek iránti érzéseket tükrözi, hanem egy mélyebb politikai filozófiai törésvonalat is, amely a hagyományos konzervatív elvektől való eltérést mutatja. A Tea Partysak úgy vélik, hogy a Republikánus Párt nem áll ki határozottan az alapvető konzervatív értékek mellett, és emiatt elengedhetetlen számukra, hogy felelősségre vonják a párt vezetését. Ez különösen igaz a gazdasági politikára, ahol a Tea Partysak a költekezés és a nagy kormányzat elleni harcot hangoztatták.

A Tea Party határozottan elutasítja a hagyományos politikai gyakorlatokat, és sok aktivista úgy érzi, hogy a Republikánus Párt nem tette meg a szükséges lépéseket a kis kormányzás és a gazdasági konzervativizmus megvalósítására. Ezért a Tea Partysak szerint a pártnak vissza kell térnie az alapelvekhez, és meg kell szabadulnia a "gyenge" vagy "korrupt" politikai vezetőktől.

A Tea Partys mozgalom tehát nem csupán a republikánus párton belüli különbségekről szól, hanem a politikai rendszer egészének megújításáról is. Az olyan személyek, mint Ron Paul, Sarah Palin, vagy Ted Cruz, a Tea Party által képviselt politikai irányvonalat testesítik meg, akik nemcsak a párton belül, hanem az amerikai politikai életben is változást akarnak elérni. A Tea Party politikai stratégiája tehát alapvetően az új konzervatív irányzatok képviseletét célozza, elutasítva azokat a politikusokat és pártstrukturákat, amelyek a hagyományos politikai elit részeként működnek.

A Tea Party jelentősége nemcsak abban rejlik, hogy milyen irányba tereli a Republikánus Pártot, hanem abban is, hogy hogyan formálja az amerikai politikai diskurzust. A Tea Party által kifejezett értékek, mint a kormányzati túlkapások elleni harc, a gazdasági konzervatizmus és a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos éles állásfoglalások, mind hozzájárulnak egy új politikai irányvonal kialakításához, amely sokak számára válik vonzóvá.

Hogyan alakította ki a Tea Party a hatalmát a helyi és állami szinten

A Tea Party politikai mozgalom gyakran úgy volt ábrázolva, mint egy rendkívül szervezetlen, központi vezető nélküli entitás, amely nem képes tartós hatást gyakorolni. A közvélemény hajlamos volt összekeverni a vezetés hiányát a szervezetlenséggel, ami gyakran elterelte a figyelmet a Tea Party valódi erejéről. A titok, ami lehetővé tette számukra, hogy hatással legyenek az Egyesült Államok politikájára, nem egy központi vezető jelenlétében rejlett, hanem a saját pártjuk – különösen a helyi és állami szinteken való – másolásában.

A Tea Party struktúrája az Egyesült Államok politikai pártjainak föderális modelljét tükrözte. Az alapító tagok, akik gyakran tapasztalt republikánus politikusok voltak, rendkívül jól értették ezt a struktúrát. Ahhoz, hogy kulcsfontosságú nemzeti pozíciókat szerezzenek, először a republikánus párt választási infrastruktúráját kellett irányítaniuk a helyi és állami szinten. Ezt a céljukat elérve fokozatosan tudták befolyásolni a pártot és annak politikai diskurzusát.

A Tea Party fő eszköze a befolyás gyakorlására a helyi szintű szerveződés volt, melyet a közvetlen környezetükre építettek. Ezt segítette elő a helyi Tea Party csoportok, akik rendkívül aktívan használták az internetet és a közösségi médiát, hogy megszervezzék a mozgósítást, tájékoztassák a tagokat, és kapcsolatba lépjenek más csoportokkal. A Tea Party honlapjai, blogjai és közösségi média oldalai elengedhetetlenek voltak az információk terjesztésében. Ezek az oldalak nemcsak találkozók helyszíneit és időpontjait tartalmazták, hanem gyakran tartalmaztak missziós nyilatkozatokat, csoportvezetők bejegyzéseit, valamint más külső szervezetekre mutató hivatkozásokat is.

Az ilyen típusú decentralizált, helyi szintű szerveződés volt az, ami lehetővé tette a Tea Party számára, hogy folyamatosan újabb és újabb választókerületekben szerezzenek előnyöket, még a legnagyobb republikánus vezetők, mint például Eric Cantor ellenében is. A Tea Party csoportok aktívan támogatták David Brat-t, egy politikai újoncot, aki végül legyőzte Cantort, és mindezt anélkül, hogy a nemzeti Tea Party politikai akció bizottságai (PAC-ok) jelentős mértékben beavatkoztak volna.

A Virginia 7. választókerületében 2014-ben lezajlott elsődleges választások voltak a Tea Party helyi szintű mozgósításának egyik leglátványosabb példái. A helyi Tea Party csoportok nemcsak hogy összefogtak Brat kampányának támogatása érdekében, hanem aktívan használva a weboldalaikat és közösségi média platformjaikat, hatékonyan koordinálták erőfeszítéseiket. Az egyes csoportok nemcsak hogy saját honlapjaikon keresztül kapcsolatba léptek egymással, hanem gyakran más, hasonlóan gondolkodó szervezetekkel is kapcsolatba kerültek, hogy bővítsék befolyásukat.

Ezek a helyi Tea Party csoportok nemcsak hogy szoros kapcsolatokat alakítottak ki más hasonló szervezetekkel, hanem gyakran segítették egymást erőforrásokkal, pénzügyi támogatással és kampányi anyagokkal. A weboldalaik és a közösségi médián keresztüli információáramlás lehetővé tette számukra, hogy gyorsan reagáljanak a politikai helyzetekre, és folyamatosan erősítsék pozícióikat.

A Tea Party politikai hatalma nemcsak az egyéni csoportok aktivitásán múlott, hanem azon is, hogy hogyan használták fel az internet adta lehetőségeket a kapcsolatok építésére és a politikai diskurzus alakítására. A helyi szintű weboldalak és blogok egymásra épülve, egy rendkívül szoros és dinamikus hálózatot alkottak, amely lehetővé tette a Tea Party számára, hogy a helyi politikai küzdelmekben hatalmas győzelmeket arasson. Az ilyen típusú decentralizált szerveződés azonban nemcsak a Tea Party saját politikai stratégiáját formálta, hanem szélesebb körben is hatással volt a republikánus pártra, és hosszú távon hozzájárult annak átalakulásához.

A Tea Party sikerének egyik kulcseleme a csoportok közötti szoros együttműködés, valamint a helyi és állami szintű aktivitások maximális kihasználása volt. Mivel nem rendelkeztek a hagyományos politikai pártokkal összehasonlítható infrastruktúrával, az internet és a közösségi média váltak az alapvető eszközeikké a politikai céljaik elérésében. Ez a jelenség tovább erősítette azt a hatást, hogy a Tea Party nemcsak egy szimpla politikai mozgalom volt, hanem egy jól szervezett, dinamikus hálózat, amely képes volt komoly hatást gyakorolni a republikánus párt politikai diskurzusára és döntéshozatalára.

A Tea Party esetében tehát a valódi hatalom nem a központi vezetésben, hanem a helyi szintű mobilizációban és a helyi politikai színterekre épített befolyásban rejlett. Ahhoz, hogy a Tea Party valódi politikai erejét megértsük, elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk a helyi és állami szintű szervezetek közötti kapcsolati hálózatokat és a politikai diskurzust, amit ezek a csoportok képesek voltak kialakítani.

Hogyan alakította át a Tea Party a Republikánus Párt ideológiai konszenzusát?

Amint egyértelművé vált, hogy a Tea Party jelentős politikai erővé vált, kutatók és újságírók mindent megtettek, hogy feltárják a Tea Party híveinek alapvető hitvallásait. Kezdetben David Campbell és Robert Putnam magas vallásosságot találtak a Tea Party szimpatizánsok körében, ami arra ösztönözte néhány szakértőt, hogy kétségbe vonják: nem egy keresztény jobboldali álcázott formájáról van szó. Ezzel szemben a szabadságpártiak, mint a FreedomWorks és a Cato Intézet tagjai, kritikával illették azokat a vádakat, miszerint a Tea Party szociálisan konzervatív irányultságú, és arra törekedtek, hogy a Tea Party "funkcionálisan libertárius" hatást gyakoroljon a Republikánus Pártra. Mások, mint Alan Abramowitz, Theda Skocpol és Vanessa Willamson, úgy írták le a Tea Party eszméit, mint a Republikánus Párt legtöbb tagjánál is intenzívebb konzervativizmus. Vagyis a Tea Partyn belépők osztották a Republikánus Párt társadalmi és gazdasági ideológiai elkötelezettségeit, de a valódi különbség az volt, hogy a Tea Partysok erőteljes bizalmatlanságot éreztek minden iránt, amit fenyegetésnek láttak, beleértve a liberálisokat (akik az Alkotmány elpusztítására törtek), az ENSZ Agenda 21 programját (globális összeesküvés, amely el akarja nyomni a tulajdonjogokat), a médiát (baloldali hazugságokat terjeszt), a muszlimokat (akik mind terroristák vagy meg akarják valósítani a sáriát Amerikában), és az bevándorlókat (akik mind törvénytelen bűnözők).

Ez a bizalmatlanság egy más típusú konzervativizmusból származott: a reakcionárius konzervativizmusból. Ahogyan Parker és Barreto 2013-as tanulmányában is kifejtették, a Tea Party szimpatizánsait az a vágy hajtotta, hogy "visszaszerezzék" hazájukat – egy reakcionárius konzervatizmusban gyökerező hozzáállás. Ahogyan a hagyományos konzervativizmus, a reakcionárius konzervativizmus is a megőrzést tartja fontosabbnak, mint a változást, de finoman eltérnek egymástól abban, hogy mit érdemes megőrizni, hogyan értékeljük a változást, és hogyan reagáljanak a konzervatívok a változásokra. A reakcionárius konzervatívok úgy látják, hogy a változás fenyegetést jelent a társadalmi és kulturális dominanciájukra. A dominancia megőrzése érdekében a reakcionáriusok hajlandóbbak radikális eljárásokra. Trump 2016-os megválasztása azt mutatta, hogy ez a reakcionárius stílus túlmutatott a Tea Partyn. Azok a választók, akik lelkesedtek Trump iránt, a Republikánus Párt más tagjaitól abban különböztek, hogy hajlamosak voltak az etnikai és kulturális idegeneket fenyegetésként kezelni saját társadalmi helyzetükre nézve.

Azonban nemcsak a Tea Party volt felelős a jobboldal reakcionárius konzervativizmus felé való elmozdulásáért. Trumpra válaszként sok olyan választó már hosszú ideje így értékelte a politikát: fenyegetésekkel, amelyek a dominanciájukat és identitásukat veszélyeztették. A Tea Party alapvetően azt a lehetőséget adta azoknak, akik szeretnék, hogy a rasszista, misogynista, xenofób, ellenséges, anti-elitista és mindenféle "mi-ellenük" típusú retorika belekerüljön a Republikánus Párt politikájába, és végül az országos politikai diskurzusba.

A Tea Party tehát egy olyan radikális csoportosulás volt, amely igyekezett átalakítani és újraformálni a Republikánus Párt ideológiai konszenzusát. Az ideológiai átalakítás eredményeként, a gazdasági és szociális kérdéseket háttérbe szorítva, a Tea Party hangsúlyosabbá tette az olyan témákat, mint a bevándorlás, a törvény és rend, valamint az anti-elitizmus, és kegyetlenül büntette azokat a Republikánusokat, akik nem tartották be ezeket a prioritásokat.

A Tea Party szimpatizánsainak alapvető prioritásai eltértek a Republikánus Párt hagyományos politikai eszméitől, amely még mindig tükrözte a Keresztény Jobboldal hatását. Az 1980-as években a Keresztény Jobboldal politikai és vallási kérdésekbe való beemeléséért harcolt a Republikánus Párton belül. A Keresztény Jobboldal sikeresen átformálta a Párt ideológiai konszenzusát, és elindította a "Kultúraháborúkat". Az 1990-es években a két párt között egyre inkább társadalmi kérdéseken, például az abortuszon, az iskolai imákon és a házasságon vitatkoztak. Ekkor a gazdasági és külpolitikai kérdések háttérbe szorultak a párt ideológiai szempontjai között.

A 2000-es évek közepére azonban a Republikánus Párt egyre inkább a gazdasági kérdéseket kezdte előtérbe helyezni a szociális problémák helyett, amit a Tea Party kezdeti megjelenése is tükrözött, mint válasz a Bush-korszak költekezési túlkapásaira. Azonban, ahogy a Tea Party politikai diskurzusát és szimpátiáit kutatók felfedezték, az elsődleges fókusz a fiskális kérdéseken kívül a társadalmi és kultúrával kapcsolatos kérdésekre terelődött.

Fontos megérteni, hogy a Tea Party nem csupán egy reakció volt a republikánus politikai struktúra problémáira, hanem egy új politikai diskurzust indított, amely a reakcionárius konzervatizmus jegyében alakította át a Párt prioritásait.

Miért másképp beszélnek a Tea Party tagjai a politikai kérdésekről?

A Tea Party mozgalom tagjai a sajtóközleményeikben egy sor olyan kérdést emelnek ki, amelyek alapvetően eltérnek a republikánus párt más tagjainak megszokott politikai diskurzusától. A következő elemzés arra összpontosít, hogy miként és miért térnek el ezek a politikai diskurzusok, és hogyan alakítják a Tea Party képviselőinek üzeneteit. A témák kiválasztásában nemcsak politikai hovatartozásuk, hanem a választóik elvárásai is meghatározó szerepet játszanak.

A sajtóközlemények elemzése alapján a republikánus képviselők a legnagyobb részt a körzetükhöz kapcsolódó ügyekről írnak: az utak építése, a felvonulásokon való részvétel, és az ezekhez hasonló helyi ügyek jellemzik a kommunikációjukat. Azonban a Tea Party tagjai ennél sokkal inkább azokat a kérdéseket emelik ki, amelyek a hagyományos értékek védelmét érintik, és gyakran hangsúlyozzák a kormányzati szabályozás csökkentését, a családi értékek megőrzését, valamint a bevándorlással kapcsolatos aggodalmaikat. Az említett témák az úgynevezett "status threat" (állapot fenyegetettség) fogalmához kapcsolódnak, amely a hagyományos társadalmi rend védelmére irányuló politikai reakciók egyik alapvető mozgatórugója.

A Tea Party tagjai többnyire nem csupán az általános politikai kérdésekre koncentrálnak, hanem igyekeznek figyelembe venni a választóik igényeit is. Ebből fakadóan az olyan helyi problémák, mint a közlekedési infrastruktúra, a helyi adózási kérdések, vagy akár a kisebb vállalkozások problémái is kiemelt szerepet kapnak a kommunikációjukban. Ugyanakkor a Tea Party tagjai nem szívesen foglalkoznak a párt hagyományos gazdaságpolitikai megoldásaival, például az államadóssággal, a költségvetési hiány kérdéseivel, vagy a kisvállalkozásokra nehezedő szabályozási terhekkel. Ezek a témák sokkal inkább a mérsékelt republikánusok szótárában találhatók meg.

A külföldi politikával kapcsolatosan a Tea Party tagjai inkább a katonai védelmi kérdéseket és az emberi jogok védelmét helyezik előtérbe, különösen olyan országokban, ahol a vallási kisebbségek, például a keresztények, szenvednek. Kiemelkedő példaként említhetjük a szudáni és kínai keresztények üldözését, amely gyakran szerepel a Tea Party tagjai nyilatkozataiban.

Továbbá, a Tea Party képviselői jelentősen kevesebb figyelmet fordítanak olyan kérdésekre, mint az etanol-támogatások, a TPP kereskedelmi megállapodás, a megújuló energiaforrások vagy az iskolaalapú reformok, például a charter iskolák. Ez nemcsak a politikai filozófiájuk különbözőségét, hanem a választóik elvárásait is tükrözi. A Tea Party tagjai számára a nemzeti és nemzetközi politikai diskurzusokkal szembeni ellenállás is része a politikai identitásuknak.

A gazdasági politikai diskurzusokban is észrevehető a Tea Party sajátos megközelítése. Míg a hagyományos republikánusok inkább a költségvetési hiány csökkentésére és az adóreformokra összpontosítanak, addig a Tea Party tagjai gyakran az állami beavatkozás elutasítását és a vállalkozói szabadság védelmét hangoztatják. A gazdasági válságok utáni mentőcsomagok és a cégek segélyezésének témája is inkább a Tea Party tagjainak kommunikációjában jelenik meg, miközben a hagyományos republikánus politikai diskurzusokban ezek a témák inkább háttérbe szorulnak.

Fontos megjegyezni, hogy a Tea Party tagjai nem csupán politikai elveiket próbálják érvényesíteni, hanem erőteljesen építenek a választóik értékrendjére, és igyekeznek azt a politikai diskurzusban is érvényesíteni. A hagyományos értékek védelme, a kormányzati beavatkozás minimalizálása és a nemzeti érdekek előtérbe helyezése mind olyan témák, amelyek a Tea Party tagjainak politikai stratégiájában központi szerepet kapnak. Az ő kommunikációjuk tehát nemcsak a politikai ideológia kifejeződése, hanem a választói elvárásoknak való megfelelés is, amely a mozgalom politikai sikerének egyik kulcsát jelenti.

Hogyan befolyásolják a politikai mozgalmak és a kulturális háborúk a pártpolitikai dinamikát az Egyesült Államokban?

A keresztény jobboldali mozgalom és a Tea Party kapcsolata, valamint a különböző politikai szárnyak növekvő befolyása az amerikai politikában az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb politikai jelenségei közé tartozik. A vallásos konzervatizmus, a szociális mozgalmak és a különféle politikai áramlatok, mint a Tea Party, mind kulcsfontosságú szereplőkké váltak a republikánus párton belül. Az Egyesült Államokban zajló kulturális háborúk, amelyek gyakran vallási és társadalmi értékek körül összpontosulnak, alapvetően alakítják a politikai tájat, és új szövetségeket, valamint törésvonalakat hoznak létre a pártok és a politikai csoportok között.

A keresztény jobboldal és az abortusz-politika között meglévő összefonódás például jól mutatja, hogy az ilyen szociális témák nem csupán vallási meggyőződések mentén formálják a politikai diskurzust, hanem erőteljes politikai mozgalmakat is szülnek. Ezek a mozgalmak a vallási meggyőződések mellett kulturális és társadalmi aggályokat is képviselnek, amelyek az amerikai közvéleményt megosztják, és egyre inkább központi szereplőivé válnak a politikai stratégiáknak.

A Tea Party mint egy szélesebb konzervatív mozgalom 2009-től kezdődően fokozatosan növekvő hatást gyakorolt a republikánus pártra, sőt, sokan úgy vélik, hogy a Tea Party nem csupán politikai formáció, hanem szimbóluma annak az elutasításnak, amely a washingtoni politikai elit elleni lázadást és az amerikai demokrácia védelmét célzó törekvéseket jelképezi. A Tea Party legfőbb politikai célja, hogy csökkentse a kormányzati kiadásokat, és megakadályozza a túlzott adóztatást, miközben a libertárius elvekhez való ragaszkodás erőteljesen jelen van az ő politikai narratívájukban.

Az Egyesült Államok politikai táján egyre inkább előtérbe kerültek az olyan politikai szárnyak, mint a Libertarianus Szárny, amely különösen a Republikánus Pártban szerzett teret, és erőteljesen hatott a párton belüli politikai küzdelmekre. A "szabadság párti" politika a kormányzati hatalom csökkentésére, az egyéni szabadságjogok védelmére és a piacgazdaság előnyben részesítésére összpontosít. A politikai szorosabb kapcsolatok a gazdag üzletemberekkel és a pénzügyi háttérrel is egyre inkább befolyásolják az ilyen típusú mozgalmak hatékonyságát.

A 2010-es években a Tea Party tagjai és szövetségesei, mint a Freedom Caucus, új politikai dinamikát hoztak a Kongresszusba. A Freedom Caucus tagjai erőteljesen ellenezték a hagyományos politikai elitet, és céljuk nem csupán a republikánus párt politikai irányvonalának formálása volt, hanem az egész politikai rendszer működésének megváltoztatása is. Ennek következményeként nemcsak új politikai frontokat nyitottak meg, hanem a párt közép- és baloldali szárnyainak radikalizálódását is előidézték, miközben erőteljesebb és hatékonyabb politikai pozíciókat szereztek.

A pártok közötti verseny és a politikai polarizáció tovább növekedett, ahogy a két nagy amerikai párt közötti szakadék szélesedett. A republikánus párt, különösen az Obama-korszak után, egyre inkább a szociálisan konzervatív és gazdaságilag liberális politikai elemektől függött, és az egyes politikai ágak erősebb autonómiát követeltek. A különböző frakciók, mint a Tea Party, a Libertárius Mozgalom és a szabadságpárti csoportok egyaránt új politikai cselekvési irányokat követnek, amelyek közvetlen hatással vannak az amerikai politikai struktúrákra és azok működésére.

Fontos megjegyezni, hogy az ilyen politikai mozgalmak és szárnyak nem csupán rövid távú politikai reakciók, hanem olyan mélyebb társadalmi és kulturális tendenciákra reagálnak, amelyek az amerikai társadalom értékrendjét és identitását formálják. A kulturális háborúk nem csupán ideológiai küzdelmeket jelentenek, hanem az amerikai politikai és társadalmi rendszerek átalakulását is elősegítik, miközben mindkét nagy párt igyekszik azokat a társadalmi és gazdasági kérdéseket kezelni, amelyek a legnagyobb társadalmi feszültségeket gerjesztik.

A politikai mozgalmak és frakciók jelentős hatással vannak a választási eredményekre, a közpolitikai diskurzusra és a politikai táj átalakulására, így nemcsak a pártpolitikai dinamikát, hanem az amerikai társadalom hosszú távú politikai stabilitását is befolyásolják. Ahogy ezek a mozgalmak és irányzatok fejlődnek, úgy a társadalmi és politikai vita is mélyebb kérdéseket fog felvetni, amelyek az amerikai identitás és a demokratikus értékek jövőjét érinthetik.

Hogyan csökkentsük az egyenlőtlenségeket és küzdjünk a klímaváltozás ellen a fenntartható fejlődési célok mentén?
Miért alakult ki a Tea Party radikális ellentéte a Republikánus Párttal?
Hogyan határozzuk meg a sugárzási expozíciót és annak hatását a digitális röntgenfelvételeken?