Miért lett Augustus császár, ha ő sosem nevezte magát így?

Az ókori Róma legrosszabb császárai közötti utazásunk során számos kegyetlen, hataloméhes és alkalmatlan vezetőt fogunk megismerni, akik több mint öt évszázadnyi zűrzavart és tragédiát hagytak maguk után. Mielőtt azonban megismernénk Róma legrosszabb császárait, fontos tisztázni, mit is jelentett valójában a "császár" titulusa, és miként változott a római kormányzás rendszere az évezredek során.

A történelem könyvekben Augustus a római császárság alapítójaként szerepel, de Augustus maga soha nem nevezte magát császárnak, és senki más sem tette ezt az ő életében. Augustus rendkívül ügyelt arra, hogy hangsúlyozza, hogy nem is volt igazán császár. Még akkor is, amikor már halálos ágyán, 14-ben az írta: "Semmivel sem rendelkeztem több hivatalos hatalommal, mint a kollégáim." Az ő szemlélete szerint a köztársaságot restaurálta, ám valójában egy monarchiát alapított minden tekintetben, csupán nem használt olyan kifejezéseket, amelyek királynak minősítették volna őt.

A római köztársaságot annak idején egy olyan politikai rendszer alapozta meg, amely elvileg elzárta volna a lehetőséget, hogy egyetlen személy uralkodjon a birodalmon. Az egyesült köztársaság két konzulja osztozott a legmagasabb hatalmon, mindössze egy évig, és éppen ez a rendszer biztosította, hogy senki se építhessen fel hosszú távú uralmat. Azonban a római hadsereg növekvő ereje és az ambiciózus hadvezérek előretörése előbb-utóbb megváltoztatta ezt az elvet.

A római hadvezérek, mint Marius, Sulla, Pompeius és Julius Caesar, mind képesek voltak a hadsereg és a katonák lojalitását kihasználni, hogy politikai hatalmat szerezzenek. A köztársaság pozíciója, amely évről évre cserélődött, egyre kevésbé volt képes kezelni a birodalom folyamatosan növekvő problémáit. Róma szélén lévő területeken új lehetőségek kínálkoztak, és a hadvezérek az ottani hódításokkal igyekeztek saját politikai erejüket növelni.

Caesar például úgy használta fel hadvezéri sikerét, hogy egyedül uralkodjon, és a köztársaság megszüntetése után örökre diktátorrá váljon. Ugyanakkor, éppen amikor a legnagyobb hatalomra tett szert, a sorsa tragikus módon beteljesedett: 44-ben Julius Caesar meggyilkolása következett, amellyel a köztársaság hívei megpróbálták megmenteni a római demokráciát. Ám nem sokkal később, az egyetlen emberi hatalomra való törekvés folytatódott, bár már sokkal ravaszabban, ahogyan ezt Augustus, vagyis Octavianus is tette.

A köztársaság alapvetően azért bukott el, mert a politikai intézmények és a vezetői struktúrák nem tudtak hatékony választ adni a birodalom növekvő belső problémáira és külső fenyegetéseire. A római hadsereg ereje, valamint a vezetők ambíciója mind arra irányult, hogy a hatalmat egy kézben koncentrálják, amely fokozatosan elérte azt a pontot, ahol már nem volt visszaút.

Az olvasónak érdemes szem előtt tartania, hogy bár a római köztársaság politikai rendszere eleinte működőképesnek tűnt, a fejlődő birodalom szükségletei és a vezetők ambíciói végül elpusztították azt a határt, amely a demokratikus irányítás és a despotizmus között húzódott. Az említett események tükrében világossá válik, hogy az egyéni ambíciók és a hatalom koncentrálódása milyen könnyen vezethet el a törvények és hagyományok felrúgásához, valamint a politikai instabilitáshoz, amely a birodalom végső bukásához vezethetett.

Hogyan mérgezte meg a testvéri rivalizálás a római császári uralmat?

A római császár, Septimius Severus, örökölte birodalmát két fiának, Caracallának és Getának. Az örökség gazdagságot, hatalmat és egy erős hadsereget jelentett, ám a két fiú között kibontakozó rivalizálás hamarosan mélyen megmérgezte a birodalom politikai életét. Az apai tanácsok és a birodalom biztos jövője nem tudták megakadályozni a hatalomért folytatott küzdelmet, amely végül a testvérek teljes lelki és politikai megosztottságához vezetett.

A római történelemben ritkán találkozunk olyan testvéri ellentéttel, amely ilyen mértékben formálta a politikai tájat, mint a Severus fiúk harca. Még a legbonyolultabb római intrikák sem álltak meg az ő rivalizálásuk előtt. Míg apjuk igyekezett békét teremteni közöttük, állandóan emlékeztetve őket a múlt királyi testvéreinek szenvedéseire, a fiúk teljesen figyelmen kívül hagyták ezeket a figyelmeztetéseket. Septimius Severus magát a birodalmat építette, de a fiainak gondozása és irányítása az ő uralkodásának talán legnagyobb kudarcát jelentette.

Herodian, a római történetíró, a fiúkat nemcsak fiatalkori élvezetekkel vádolta, hanem sötétebb oldalukat is felfedte: pénzügyi csalás, gladiátorokkal és kocsiversenyzőkkel való társalkodás, valamint a hatalommal való visszaélés. A testvérek rivalizálása a mindennapi életükben is megnyilvánult, hiszen ha egyikük valamelyik kocsiverseny-csoportot támogatta, a másik mindig az ellenkező oldalon állt. Ha egy ilyen hóbortos hobbi képes ekkora feszültséget szülni, elképzelhetjük, hogy a birodalom irányítása mennyire összezavarta őket.

Az apjuk halála után, amikor már mindketten császárrá váltak, a testvéri ellentét még inkább kiéleződött. Caracalla első cselekedete, hogy rögtön megölette a környezetében lévőket, akik azt javasolták, hogy éljenek békésen együtt Getával, szimbolizálta az új uralkodói viselkedésmódot. Geta nem volt sem ártatlan áldozat, sem gyenge figura, ő is részt vett az intrikákban, és nem tűnt el a háttérben, miközben testvére mindent elkövetett, hogy megszilárdítsa hatalmát. A testvérek közötti versengés nemcsak az életüket határozta meg, hanem azt is, hogy miként formálódott a birodalom sorsa.

Bár a két császár közötti versengés mindennapi szintre süllyedt, és apró dolgokban is megnyilvánult, mint például hogy melyikük kocsija ér előbb a célba, a hatalomért való küzdelem sokkal inkább mélyebb és komolyabb hatással volt a római politikai struktúrára. Ez a személyes rivalizálás sosem maradt magánügy, hanem hatással volt minden egyes katonára, hivatalnokra és egyéb személyre a birodalomban.

A testvéri kapcsolat, amelyről azt gondolták volna, hogy az uralkodói hatalom megosztása segíthetne megerősíteni a birodalmat, valójában mindent tönkretett. A két császár, bár mindketten komoly hatalommal bírtak, nem tudtak egyesíteni erőiket, hanem egyre inkább szétzilálták azt. A császári palotában való együttélés már szinte lehetetlenné vált: a testvérek nemcsak hogy nem osztoztak a lakosztályokon, de még az étkezéseiket is külön tartották, félve attól, hogy a másik megmérgezi őket.

Ez a testvéri rivalizálás nem csupán a császárok magánéletét roncsolta, hanem a római társadalom egészét is. Az, hogy a két császár nem tudott békében uralkodni, és nem tudtak közösen dolgozni a birodalom jólétéért, végső soron a római birodalom stabilitásának gyengüléséhez vezetett. Míg a római hadsereg és a birodalom pénzügyi ereje továbbra is erős maradt, az állam irányításában bekövetkezett belső konfliktusok és a császári család tagjainak háborús állapota egyre inkább elmélyítette a birodalom válságát.

A római birodalom örökösei számára, akiknek a hatalom átvételét elvileg egyesíteniük kellett volna, valójában a legfontosabb lecke az volt, hogy miként ne kövessék el azokat a hibákat, amelyeket Severus fiai. Az uralkodás nem csupán az ellenségek legyőzését jelentette, hanem a belső harmónia és az egység fenntartását is. Ha egy császár képes figyelmen kívül hagyni a testvéri ellentéteket és egyesíteni a hatalmat, akkor valóban sikeresen irányíthatja a birodalmat.