2011 márciusában, mindössze egy hónappal azelőtt, hogy Obama és Meyers Trumpot gúnyolták a Fehér Ház Correspondents’ Dinnerjén, a Comedy Central sugározta Donald Trump híres roasztját, melyet Seth MacFarlane, Snoop Dogg, Lisa Lampanelli, The Situation és mások adtak elő. A showban Trumpot a gazdag ingatlanmágnás, a The Apprentice házigazdája és a „sisakhaj-fanatikus” szerepében mutatták be. Trumpot számos komikus gúnyolta ki, olyan témákban, mint a nőkkel való bánásmódja, a vállalkozási kudarcai, a rasszizmus, a szexizmus és nem utolsósorban, a hajkoronája.

A roast során Trump valóban nemcsak elfogadta a tréfákat, hanem élvezte is őket. Az egész adás arról szólt, hogy hogyan csúfolják meg Trumpot, és miként próbálják tönkretenni a magától is meglehetősen grandiózus imidzsét. A show-t kísérő jelenetek között szerepelt a helikopter, amit Trump márkájával láttak el, a fiatal, szőke nőkkel teli limuzin, a Trump Tower, és az üzleti ügyek intézése. A tréfák még családtagjait sem kímélték, hiszen Melania, Ivana és Ivanka is jelen voltak. Még a politikai ambícióit is kigúnyolták, mint például a „Donald azt mondja, hogy elnök szeretne lenni. Miért is ne? Hiszen nem ő lenne az első, aki egy fekete családot űz ki a házából” – mondta Snoop Dogg, utalva Trump ingatlanügyleteire.

A roast során Trump, bár nem volt humorista, válaszolt is a tréfákra. A roaszt szellemisége szerint ő is adhatott volna visszavágást, azonban kiderült, hogy nem is igazán értette a vicceket, és nem tudta, miért éppen egy ilyen „éles” viccet mondanak róla. A roaszt írói elmondták, hogy Trump számos poént átírt, törölt, és olyanokat helyezett bele, amelyek inkább arról szóltak, hogyan emelik őt magasabbra a saját imidzséhez. A kész anyagban Trump kijelentette, hogy a poénokat úgy változtatta meg, hogy azok segítettek neki magasabbra helyezni saját magát, mintha ezáltal egy nagyobb sztár szerepét kapná.

A Comedy Central roasztja tehát nemcsak egy gúnyolódó műsor volt, hanem egy módszer arra, hogy Trump számára is előnyös legyen: ő nemcsak gúnyolódott, hanem a saját státuszát is fel tudta emelni. Ezzel szemben, amikor 2016-ban, kevesebb mint egy hónappal az elnökválasztás előtt, Seth Meyers a Fehér Ház Correspondents’ Dinnerjén gúnyolta ki Trumpot, a helyzet drámaian más volt. A poénok nemcsak arról szóltak, hogy Trumpot nevetségessé tegyék, hanem arról is, hogy a viccek olyan területeken csúfolták őt, ahol Trump valóságos hatalomra vágyott. Meyers nemcsak politikai vonatkozásban, hanem személyesen is gúnyolta Trumpot, és ezzel valami olyan érzést keltett Trumpban, hogy ő nem irányítja a helyzetet, amit nem viselt jól.

Trump korábbi viselkedése azt mutatja, hogy szerette volna irányítani a show-t, vagy legalább úgy érezni, hogy ő az, aki vezeti az eseményeket. A Comedy Central roastjánál is előre kijelölte, hogy melyik témákat nem lehet érinteni, például a csődöket, és a gazdagságát is védte. A roastot végül azért fogadta el, mert az önmaga körül zajló komikus környezetet igyekezett kihasználni. A show során megjelenő viccek nemcsak szórakoztatták, hanem növelték a hírnevét is, miközben a politikai ambícióit erősítették. A Meyers-i roaszt viszont úgy érezte, hogy ő nem szerepelhet irányítóként, és nem tudta jól kezelni a humort, hiszen abban nem tudta érvényesíteni önmagát.

Egy roaszt, alapvetően, mindig valaki olyan személy számára történik, aki közismert és fontos a nyilvánosság számára. A roaszt fogadtatásának alapja, hogy a kiválasztott személy képes elfogadni a tréfákat, hiszen azokat barátságos módon kapja, nem pedig személyes támadásként. Trump esetében azonban az a probléma, hogy miközben a roastok egyik lényege az önironikus hozzáállás, ő inkább arra koncentrált, hogy hogyan tudja a vicceket saját imidzsét erősíteni, és nem arra, hogy szórakoztatóan válaszoljon.

Trump számára a humorról való gondolkodás nem a komikum mibenléte körül forog, hanem inkább abban, hogy mit jelent neki a hatalom és a középpontba kerülés. Ez a hozzáállás nemcsak a roasztokon, hanem az egész politikai karrierjében is nyomon követhető. Bár a Comedy Central roasztján először azt hitte, hogy a tréfák segítenek neki, a Meyers-féle roast után már nem volt biztos benne, hogy képes kezelni a nyílt kritikát, különösen, ha az nem hoz számára azonnali hasznot.

Miért volt Trump paródiája az SNL-en kulcsfontosságú a politikai szatírában?

A Seth Meyers és Donald Trump közötti viszony története elhalványul Alec Baldwin és Trump viszonylatához képest. Ha voltak is találgatások arról, hogy Meyers mennyire zavarta Trumpot, akkor sincs kétség afelől, hogy Baldwin Trump-paródiái az Saturday Night Live (SNL) műsorában teljesen kiforgatták őt a sarkából. Tudjuk ezt, mert Trumpnak volt egy szokása, hogy nézte az adásokat, amikor Baldwin játszotta el őt, és azonnal sértéseket posztolt Twitteren, közvetlenül a műsor után vagy közben. Ez nem volt az első alkalom, hogy egy komikus politikust bosszantott, de ez volt az első alkalom, hogy egy elnökjelölt nyilvánosan és azonnal panaszkodott egy komikus előadására a Twitteren, szinte az egész világ számára.

Meyershez képest Baldwin nem politikai szatirikusként, vagy komikusként ismert, és nem is annyira híres a paródiák készítéséről. Azonban amikor Baldwin elhatározta, hogy Trumpot parodizálja az SNL számára, azonnal legendássá vált a teljesítménye. Baldwin először 2016. október 1-jén szerepelt Trumpként az SNL-ben, a 42. szezon premierjén, ahol Darrell Hammondot váltotta, aki korábban Trumpot alakította a kampány során. Hammond Trumpja lényegében egy harsány, buta figura volt, míg Baldwin Trumpja egy teljesen más karaktert formált. Baldwin Trumpja gonosz, rasszista, szexista, nárcisztikus, toxikus és visszataszító személyiség volt. Az első megjelenésében, amikor Trump és Hillary Clinton első vitáját parodizálta, Baldwin Trumpja mindenkivel inzultált, és bántó megjegyzéseket tett. Az Atlantic is megjegyezte, hogy Baldwin Trumpja inkább "részben túlzó, de mégis hű Trump szavait" adta vissza. A paródiákban Trump megnyilvánulásai nemcsak nevetségesek, hanem a szociálisan érzékeny társadalom számára egyenesen felháborítóak is voltak.

Baldwin Trumpja az első vitát úgy parodizálta, hogy például Lester Holt (Michael Che játéka) házigazdát "Coltrane"-nak nevezte, és azt állította, hogy Clinton és Barack Obama "Kenya-ba vitték a mikrofonját". A legnagyobb meglepetés nem az volt, hogy Trumpot egy komikus parodizálta, hanem az, hogy Trump ezt követően azonnal reagált a közösségi médián, és durván támadta Baldwin paródiáját.

Trump korábbi televíziós szereplései, amikor is először házigazdaként szerepelt az SNL-ben 2004-ben, és ismét 2015 novemberében, nem szolgáltak semmilyen komoly politikai elemzés alapjául. A 2015-ös szereplését, amely nagy közfelháborodást váltott ki, úgy értékelte, hogy az "elrontotta" a nevét. Ez a szereplés mégis elindította azt a lavinát, amely Trumpot nemcsak a politikai, hanem a kulturális szatíra fókuszába is helyezte. Míg Trump nem volt hajlandó elviselni a politikai humor és szatíra támadásait, a komikusok, mint Baldwin, mégis arra koncentráltak, hogy a személyiségét és politikai előzményeit szórakoztató módon mutassák be a közönségnek.

A komikusok, mint Stephen Colbert és Anthony Atamanuik, egyre inkább határozottabb politikai üzeneteket kezdtek közvetíteni a Trump-paródiáikkal. Colbert 2015 júniusában egy YouTube-videóval szúrt oda Trumpnak, rögtön a bejelentésekor, hogy indul az elnöki választásokon. A paródia célja nem csupán Trump viselkedésének kigúnyolása volt, hanem annak bemutatása, hogy Trump politikai programja mennyire alaptalan és irracionális. Colbert egyfajta komikus eszközként használta Trump egomániáját, hogy rávilágítson annak abszurditásaira.

Atamanuik, aki Trumpot improvizált először 2015 augusztusában, különösen azzal a céllal lépett fel, hogy szembenállásba helyezze Trumpot Bernie Sanders szocialista politikájával, kiemelve a két politikai szellemiség közötti különbségeket. Atamanuik szatírái igencsak sarkították Trumpot, aki gyakran "megöleli a szavazókat" és "felkorbácsolja a félelmet", miközben hatalmas ígéretekkel bombázza őket. Az ő Trump-paródiájában nemcsak a politikai üzenetek, hanem Trump egója és a média manipulálására tett kísérletek is gúnyt űztek.

A különböző paródiák és komikus előadások nemcsak a politikai szatíra mélységeit mutatták be, hanem rámutattak arra is, hogy a társadalmi és politikai diskurzusban a humor kulcsszerepet játszhat. A Trumpot parodizáló komikusoknak köszönhetően a közönség nemcsak rácsodálkozhatott a politikai vezetők viselkedésére, hanem saját véleményeiket is bátrabban és nyíltabban oszthatták meg a közéleti diskurzusban. Az effajta szórakoztató politikai kritika azonban nem csupán a humor révén vált elterjedtté, hanem a közéletben való aktív részvétel szinonimájává is.

A komikusok és politikai szatíristák kritikája Trump és politikai szándékai felett lehetőséget adott a társadalomnak arra, hogy ne csak passzív figyelőként vegyen részt a politikai folyamatokban, hanem aktívan reflektáljon a hatalom természetére és a politikai beszédformák hatásaira.

Hogyan segítheti a szatíra a demokráciát? A politikai aktivitás és részvétel erősítése

A szatíra szerepe a demokratikus társadalomban mindig is kétséges volt, különösen azok számára, akik nem látják értelmét a politikai humor hatásában. Azonban számos kutatás mutat arra, hogy a szatíra nemcsak az embereket okosabbá teszi, hanem aktívabbá és elkötelezettebbé is válhatnak tőle. Young munkája azt mutatja, hogy a szatíra növeli az emberek önbizalmát és politikai hatékonyságérzetüket, ami két alapvető fogalom a politikai részvétel szempontjából. Az, hogy valaki hisz abban, hogy képes részt venni a politikai életben, nem csupán a politikai szavazatok gyűjtésére, hanem annak a meggyőződésnek a birtoklására utal, hogy a rendszer reagálni fog a véleményére. A Young által végzett kutatás is azt mutatta, hogy azok, akik szatírával találkoznak, nagyobb valószínűséggel vesznek részt politikai tevékenységekben, mivel erősödik a politikai élet megértésére és az abban való aktív részvételre való képességük.

Fontos kiemelni, hogy a szatíra nemcsak a politikai tudás megszerzésében segít, hanem a politikai aktivitást is növeli. A kutatások egyre inkább alátámasztják, hogy a szatíra közvetlen hatással van a politikai aktivitásra. A The Daily Show és hasonló politikai szatírák nézői például magasabb arányban vesznek részt politikai eseményeken, mint a teljes választópolgári közönség. A szatíra tehát nemcsak azt biztosítja, hogy az emberek okosabbak és tájékozottabbak legyenek, hanem azt is, hogy aktívabban vegyenek részt a politikai életben. A kutatások alapján azok, akik politikai szatírákat néznek, több politikai viselkedést mutatnak, mint azok, akik csak késő esti komédia műsorokat fogyasztanak, mint például a Late Night with David Letterman.

A szatíra "kapu-hatásáról" is beszélhetünk, amely azt jelenti, hogy miután a közönség egy kérdéskört szatírában talál meg, további információk után érdeklődik, és potenciálisan cselekszik a megszerzett tudás alapján. A "soft news" formátumok, mint a szatíra, képesek szélesebb közönséget vonzani, amely magába foglalhatja azokat is, akik nem vonzódnak a hagyományos politikai jelentésekhez. Baum kutatásai és a késő esti komédia műsorokkal kapcsolatos további kutatások azt mutatják, hogy ezek a formátumok segíthetnek a politikai tájékozottság növelésében, még azok körében is, akik politikailag kevésbé figyelmesek.

A szatíra tehát nem csupán a tudás növelésére szolgál, hanem a politikai részvétel ösztönzésére is. Azok, akik szatírával találkoznak, nagyobb valószínűséggel járulnak hozzá politikai kampányokhoz, vagy részt vesznek politikai vitákban. Mindezek mellett a kutatások arra is rámutatnak, hogy a szatíra képes csökkenteni a politikai apátiát és a félelmet. Az aktivisták, akik politikai szatírával találkoznak, hajlamosabbak jobban küzdeni, még akkor is, ha visszaélésekkel vagy erőszakkal találkoznak.

A szatíra ezen kívül egy rendkívül fontos szerepet játszik a politikai aktivizmusban is. A szatíra egy olyan "ellenállási kultúrát" építhet, amely képes csökkenteni a félelmet és az apátiát, miközben növeli az aktivitást. Sorenson és Day kutatásai azt mutatják, hogy a humor megerősíti a politikai közösségeket, ezáltal hozzájárulva a politikai mozgások felépítéséhez. Ezenkívül a szatíra hatékony eszközként működik a politikai mozgalmakban, mivel segít az aktivistáknak megbirkózni a visszavágásokkal, vagy akár a fizikai erőszakkal is.

Kutatások is alátámasztják, hogy a szatíra egy fontos eszköz lehet a demokratikus társadalmak számára. Míg sokan a szatírával kapcsolatos aggodalmaikban arra hivatkoznak, hogy az elfedheti a problémák valódi súlyát, az eddigi kutatások mind arra mutatnak, hogy a szatíra nemcsak hogy nem árt a politikai közéletnek, hanem erősíti azt. Az egyes politikai szatírák, mint például Jon Stewart műsora, hozzájárultak egy aktív, elkötelezett közönség kialakításához. Az ilyen típusú programok segítenek a politikai tájékozottság növelésében és a demokratikus részvételben, hozzájárulva egy egészséges politikai diskurzushoz.

A szatíra tehát nem csupán egy eszköz, hanem egy társadalmi és politikai dinamika is. Ha elfogadjuk, hogy a szatíra alapvetően része a demokratikus diskurzusnak, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a humor nemcsak szórakoztat, hanem politikai hatást gyakorol, és az emberek politikai részvételét is növeli. Mindezek mellett a szatíra szerepe az aktivizmusban és a közösségépítésben kiemelkedő.

Hogyan alakult át a dél-amerikai politikai táj a Ku Klux Klan hatása alatt?
Can AI Understand Compassion and Ethics in Caregiving?
Milyen tényezők befolyásolják a hasnyálmirigy cisztás elváltozásainak malignitási kockázatát?
Miért fontos a társadalmi elfogadás és a hiteles érvek a véleményalkotásban?
A hírközlés hatalma és a valódi igazság keresése a digitális korban