Október, 1945

Drága Suki,

Ó, kedvesem, mennyire sajnálom, hogy ilyen sokáig nem tudtam kapcsolatba lépni veled. Megőrülök a fájdalomtól, tudva, hogy milyen érzés lehetett az ilyen hosszú csendet megélni, de nem tehettem másképp, míg a háború véget nem ért. Egy hadifogolytáborban voltam, teljesen a japánok hatalmában, és nem volt papír, toll vagy akár ceruza a kezemben. Gyakorlatilag semmit sem tehettem, csak csendben szenvedtem, miközben napról napra láttam, ahogy barátaim és társaim feladják, és meghalnak. Nemcsak az elhanyagoltság miatt, hanem a jövőbe vetett hit hiányossága miatt is, mert bár a háború már több mint egy hónapja véget ért, sokan közülünk még mindig nem közelebb kerültek ahhoz, hogy hazatérhessenek. A háború vége nem jelentette a szolgálat végét.

Azonban úton vagyok, így ne lepődj meg, ha csak karácsony környékén érkezem. A katonáknak fel kell készülniük a hazatérésre. Kérlek, add át üdvözletem mindenki másnak, Fredericknek és a lányoknak, különösen a lányunknak, Rachelnek. Nagyon örültem, hogy újra egyesültél vele ebben a traumatikus időszakban, mert az ő jelenléte rengeteg aggódástól és szomorúságtól mentett meg engem. Ó, mennyire remélem, hogy Simonról is hallottál valamit.

Itt megálltam, hangom elcsuklott, könnyek szöktek a szemembe, amikor átadtam anyámnak a levelet, ő pedig elérzékenyült pillantást váltott velem, majd megint elolvasott.

Remélem, hogy a kutyák még mindig egészségesek és boldogok, és hogy a legutóbb írt leveledben említetted a kiscicákat. Hannah és Bob? Köszönöm az ajándékot, amit már régen kaptam tőled. Azokat a cigarettákat és whiskyt, amiket említettél, ellopták tőlem, mivel mások is ugyanolyan éhesek voltak rájuk, mint én, de a meleg kesztyűk és a sapka segítettek át a kemény téli időszakon.

Itt megálltam, és a név, Richard, kiemelkedett előttem. "Mondd meg Rachelnek, hogy láttam Richárdot. Már régen volt, talán egy éve. Elvesztem az időérzékemet itt, de még a fogságba esésem előtt volt. Jól volt, biztonságban, már tiszt lett belőle, de ekkor olyan sok férfit ejtettek hadifogságba, hogy féltem, hogy ő is ilyen sorsra jutott. Meglepődött, hogy engem látott, hiszen nem tudta, hogy jelentkeztem, csak annyit tudott, hogy kivételes helyzetben vagyok, mint ő. Jól nézett ki, figyelembe véve a körülményeket."

Nézd, Suki, hamarosan találkozunk, és alig várom, hogy újra együtt lehessünk.

Szeretlek, Laurence x

Még mindig remegtem, mikor átadtam a levelet anyámnak, büszkeség öntötte el a szívem, hogy Richard tisztté lett, amit ő hálásan vett, és biztonságban elhelyezte a virágos kötényének zsebében. "Köszönöm, Rachel."

Cheryl hangosan felkiáltott: "Laurence biztonságban van! Milyen csodálatos karácsonyi ajándék, nem igaz? És Richard is, tiszt lett! Wow!"

"Igen," bólintott anyám, és körülnézett rajtunk, egy mosollyal az arcán, amit már olyan régóta nem láttam, és azt mondta: "Tudjátok, az a fájdalom, amit oly sokáig cipeltem…" Megrázta a fejét, csodálkozva, és a szívéhez emelte a kezét, "…majdnem eltűnt. Még mindig van egy kis fájdalom Simonért, de kérem, halljunk róla minél előbb."

"Egészségedre!" mondta Frederick. "Laurence, aki hamarosan itthon lesz, és Richard, a fiam, aki biztosan biztonságban van."

Kivette a palackot és a poharakat, most már olyan kevés pohár, hiszen olyan kevesen vagyunk, és felkért minket, hogy emeljük fel őket, és igyunk, miközben a pálinka lecsúszott a torkunkon. Az idegességemben néhány csepp rossz helyre ment, köhögtem és fuldokoltam.

Laurence karácsony estéjén, mint egy áhított ajándék, hazaérkezett, és átsétált a friss hóban, amely éppen időben hullott a karácsonyi ünnepekre. Anyám hosszú ideig sírt, miközben eltávolította a koszos egyenruháját, forró fürdőt készített neki, és erősen dörzsölte a bőrét, hogy ragyogjon, miközben vastag levest és pohár pálinkát kínált neki. Még utána is sírt egy kicsit, annyira örült, hogy végre visszakapta őt.

Azt mondtam magamban, hogy talán egyszer majd én is megélem ezt a pillanatot, de most nem tehetek mást, mint hogy örüljek anyám boldogságának.

Miközben mindenki bent volt, Cheryl a nappaliban dolgozott a ruhaszabászatával, Frederick pedig a tűz mellett ült, és pálinkát szorongatott, Laurence és anyám együtt maradtak a konyhában, beszélgetve, mintha soha nem akarnák abbahagyni, mintha mindent bepótolnának, amit elveszítettek.

És én ott voltam egyedül az istállóban, apró, elhullott rágcsálókat keresve, miközben titokban megpróbáltam elhessegetni a gondolatokat arról, hogy mikor térhet haza Richard.

Hogyan kezdődött a földmunkás élet? A Land Girl-élet kihívásai és az új élet kezdete

Ethel egy nagyot szippantott, majd Ralph-ra nézett: „De jó pénz, nem olyan, mint a földművelés. A földműves élet kemény, ezt senki sem vitatja.” Ethel hangosan beszélt, de végül hozzám fordult: „Meddig maradsz itt?” „Négy hétig” – válaszoltam, majd folytattam: „Írok majd.” Miután elhagytam a házat, sebes léptekkel indultam a vasútállomás felé. Egyre inkább a jövőmön gondolkodtam, és azon, hogy éppen most élek egy új életről, egy Land Girl-életről, amely talán a legjobb dolog, ami velem történhet. Egy levél is várt rám, amelyet az anyám írt, és amit végre elolvashattam volna, mivel a 21. születésnapom már a küszöbön volt.

Amikor beléptem a Northampton Agrárintézetbe, Richard Hope fogadott minket. A férfi, aki a következő négy hétben a tanárunk lett volna, vonzó külsővel és kellemes megjelenéssel bírta a figyelmünket. A tantermünk, egy kis sötét fából készült asztalokkal, tisztán és rendezetten nézett ki, de minden figyelmünket a férfi öltözködése és személyisége vonzotta. Amikor a nevem mellett hallottam a másik lányét is, felém pillantott, és azonnal belesimultam a háttérbe. Cheryl, aki éppen az első pillanatokban megemlítette, hogy milyen szórakoztató egy tanuló volt számomra a vonaton, gyorsan hozzáfűzte, hogy alig várja, hogy befejezzük az első leckét és megismerjük a nehézségeket, amikkel szembesülni fogunk. Mindenki nevetett, a férfi pedig egyre inkább elengedte a figyelmünket.

"Mindegyikőtök minden reggel 4:00-kor fog felkelni," kezdte a tanár. "Ez most még könnyebb, de télen, amikor a fagyott égbolt alatt kell dolgoznunk, bizony kemény lesz. Viszont a tehén, akit meg kell fejnetek, meleg lesz. A tejszín selymes, és a reggeli a menzán a legjobb lesz, amit valaha ettetek." A lányok rövid nevetése után folytatta: "Aztán ott van a munkátok többi része. Földmunkásként mindent csinálni fogtok: tehénfejés, traktorvezetés, árokásás, termés betakarítása, patkányok elkapása és sok más. Minden, amit itt megtanultok, igazi farmmunka lesz."

A tanár szavait hallgatva egy pillanatra felidéztem Ethel konyháját, ahol a hőség, a friss péksütemények illata és Ralph figyelmes tekintete jártak a fejemben. De amikor visszatértem a jelenbe, éreztem, hogy a jövőm egyre inkább ezen a farmon fog kialakulni. A kemikáliák, amit főztünk, a mindennapos feladatok és a reggeli előkészületek mind vártak rám.

A munkásélet második napján, mikor már egyre inkább hozzászoktam a korai ébredésekhez, a lányok egyre több szórakoztató történettel kápráztatták el egymást, míg Richard Hope tisztázta a napi feladatokat. A tehén, a traktor, és a patkányok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a reggeli és a nap többi része igazi munkássá váljon. De miután mindent megkaptunk, már nem csupán a nevetés jellemezte a napot, hanem a valódi fáradtság és a kemény munka.

A tanfolyam végére valójában nemcsak a fizikai feladatokban, hanem mentálisan is fejlődtünk. Mivel a munka szoros kapcsolatokban zajlott, az egész tanfolyam egy valódi közösséggé alakult. Az új életformák és a vidéki közösségi lét közepette az ember nem csupán a fizikai feladatokat teljesíti, hanem megtanul együtt dolgozni és figyelni másokra. A valódi kihívás az volt, hogy mindezek mellett megőrizzük önállóságunkat, miközben megtanuljuk, hogy mi a közösség igazi ereje.

Hogyan alakította a kulturális evolúció és a kulturális relativitás párbeszéde az antropológiai gondolkodást?
Hogyan készíthetünk tökéletes, ínycsiklandó édességeket lassú tűzhelyen?
Hogyan alakítanak a vdW heteroszerkezetek fejlettebb optoelektronikai eszközöket?
Hogyan formálták Ronald Reagan iskolai és oktatási politikái az etnikai és városi közösségek viszonyát?