Az 1970-es évek elejére az Egyesült Államokban a faji szegregáció elleni küzdelem új formát öltött. A buszozási programok bevezetése, amelyek célja az iskolák integrálása volt, a társadalom széles rétegeit indította el a protestálásra. Az úgynevezett „Csendes Többség” (Silent Majority) különböző demonstrációkkal és akciókkal fejezte ki ellenállását a kényszerű buszoztatás ellen, például 1972 áprilisában, amikor egy csoport külvárosi édesanya vonult el Detroittól Washingtonig, hogy tiltakozzon a bírósági határozatok ellen. Később, 1972 februárjában több mint 3000 tiltakozó indult Virginia államból Washingtonba, hogy támogassa az alkotmányos módosítást, miután a szövetségi bíróság Richmond városában buszoztatási programot rendelt el. Ezen megmozdulások célja egyértelmű volt: kifejezni a buszozás elleni elutasítást, amelyet a helyi közösségek a faji integrációval kapcsolatos fenyegetésként éltek meg.

Fontos, hogy a „Csendes Többség” egyes tagjai nem kötötték össze a buszozást a rasszizmussal. 1972 márciusában, amikor egy floridai bíróság a kötelező buszoztatás mellett döntött, Richard Deeb republikánus állami szenátor népszavazást kezdeményezett, melyen 74% elutasította a kötelező buszozást. A szavazás során feltették a kérdést: „Támogatja-e, hogy minden gyermek, fajtól, vallástól, bőrszíntől vagy lakóhelytől függetlenül egyenlő esélyeket kapjon a minőségi oktatásra, és ellenezze a kétpólusú iskolarendszer visszaállítását?” Erre a kérdésre 79% válaszolt igennel, amit sokan úgy értelmeztek, hogy az emberek elutasítják a buszozást, de nem ellenzik az oktatási egyenlőséget. Az eredmény egyértelműen mutatja, hogy a buszozás ellenállása és az oktatási esélyegyenlőség melletti támogatás nem feltétlenül ellentmondásos, még akkor sem, ha az iskolák integrálásáról van szó.

A floridai népszavazás eredménye tükrözi azt a komplexitást, ami a fehér amerikai közösség gondolkodásában alakult ki a buszozással kapcsolatban. Az emberek elvben támogatták az oktatási egyenlőséget, de ha ennek megvalósulása a faji integrációval járt, akkor elutasították azt. A politikai vezetők, köztük Richard Nixon, tudták, hogy a fehér választók elutasítják a buszozást, de nem szeretnék, ha ezt a döntést rasszizmusnak bélyegeznék. Nixon 1970-ben kiadott egy fehér könyvet, amelyben kifejtette, hogy nem szükséges, hogy az Egyesült Államok homogén legyen. A különböző etnikai csoportoknak, mint az olasz, ír, afroamerikai vagy norvég közösségeknek meg kell adni a jogot, hogy saját identitásukat megőrizzék, és természetes, hogy ezek a közösségek elkülönülhetnek a nagyobb társadalomtól. A dokumentumban egyértelműen az egyéni jogok védelmére hivatkozott, miközben a valóságban az iskolák és városrészek szegregációját támogatta.

Nixon nemcsak az etnikai különbségek megőrzésére, hanem a buszozás ellen is politikai tőkét épített. A kampányának részeként, 1972 márciusában két napon keresztül beszélt a buszozással kapcsolatos állásfoglalásáról. Célja nemcsak a buszozás elutasítása volt, hanem annak hangsúlyozása, hogy a legtöbb amerikai, fekete és fehér egyaránt ellenzi azt. Nixon azt próbálta elérni, hogy a fehér választók, akik elutasítják a buszozást, ne érezzék magukat rasszistának, és biztosította őket, hogy az ő álláspontjuk érvényes.

A beszédben kifejtette, hogy a buszozás nem hoz jobb oktatást, mivel az iskolák közötti szegregáció eltörléséhez szükséges évekbe telne. Ezzel párhuzamosan arra hívta fel a figyelmet, hogy a hangsúlyt inkább az iskolák fejlesztésére kell helyezni, különösen a központi városok iskoláira, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek is ugyanolyan minőségű oktatásban részesülhessenek, mint a külvárosi iskolák tanulói. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyta, hogy a szegregált iskolák mögött valójában sokkal komplexebb társadalmi és gazdasági problémák állnak, és hogy az oktatási egyenlőség csak akkor valósulhat meg, ha az iskolai finanszírozás, az oktatói képzés és a közösségi támogatás is változik.

Nixon érvelése és beszédei nemcsak politikai, hanem társadalmi hatásokkal is bírtak. A buszozás elleni küzdelem szoros kapcsolatban állt a fehér közösségek félelmeivel, hogy a faji integráció valamilyen formája – akár iskolai, akár lakóhelyi – veszélyeztetheti a biztonságukat és a kulturális identitásukat. Nixon ezt a félelmet ügyesen kihasználta, anélkül, hogy nyíltan rasszista beszédet mondott volna. A csendes többség számára így elérhetővé vált egy olyan politikai diskurzus, amely egyformán vonzó volt az integrációt támogató és azt elutasító rétegek számára, mindkettőt a saját igazságukban erősítve.

A buszozás elleni tiltakozások tehát nem csupán a faji szegregáció megszüntetése körüli vitáról szóltak, hanem egy mélyebb, a társadalmi és politikai identitások körüli harcról. Az emberek nemcsak a faji integráció kérdését, hanem a politikai jogok védelmét és a helyi közösségek autonómiáját is figyelembe vették döntéseik során.

Hogyan alakította Nixon a busing ellenes diskurzust és mit jelentett ez a faji egyenlőség szempontjából?

Nixon busingellenes beszéde, amely 1972 márciusában került a közönség elé, nem csupán egy reakció volt a szegregációs problémákra, hanem egy ügyes politikai stratégia is. A beszéd három részből állt, és arra a célra készült, hogy összegyűjtse a fehér amerikai társadalom rasszista érzéseit, ugyanakkor ügyelt arra, hogy ezt finoman tegye, elkerülve a szélsőséges faji diskurzust, amellyel George Wallace vagy más keményvonalas szegregációs politikusok rendelkeztek. Nixon alapvetően azt sugallta, hogy a busing, azaz a gyerekek buszoztatása különböző iskolák között a faji egyenlőség érdekében, nemcsak hogy nem hatékony, hanem kifejezetten káros a fekete közösségek számára, mivel szerinte az ilyen politika arra kényszerítené a feketéket, hogy a fehérek alárendelt szerepébe kerüljenek az iskolákban. Az elgondolás szerint a busing a feketék számára a legtöbb amerikai közösségben azt jelenti, hogy egy folyamatos kisebbségi helyzetbe kerülnek, amelyből nincs kivezető út.

Nixon azzal érvelt, hogy a busing nemcsak nem kívánatos, hanem sérti a fekete közösségek identitását és érdekeit is. Ő úgy látta, hogy a feketék számára a szegregáció biztosítja a kulturális és társadalmi stabilitást, amelyet a busing megzavarna. Ezzel a megközelítéssel Nixon alapvetően azt sugallta, hogy a faji egyenlőség nem feltétlenül igényli a faji keveredést az iskolákban, sőt, a szegregált iskolák sokkal inkább a faji stabilitás alapját képezhetik.

Ez a retorikai stratégia a következő lépésként átváltott arra, hogy Nixon a kongresszus előtt előterjesztett egy alternatív törvényjavaslatot, amely az "Equal Educational Opportunities Act" (1972) néven vált ismertté. Ennek célja nemcsak a busing elleni fellépés volt, hanem a kisebbségi közösségek érdekeit is figyelembe kellett venni. Nixon azt hangoztatta, hogy a javasolt törvény nemcsak a feketék, hanem más kisebbségi csoportok, mint a mexikói-amerikaiak, puerto ricóiak és indiánok számára is biztosítja az egyenlő oktatási lehetőségeket. Így próbálta elkerülni azt a vádaskodást, hogy csupán a fehér amerikai középosztály érdekeit védi, miközben más kisebbségeket figyelmen kívül hagy.

Az oktatás és a busing kérdését úgy tálalta, mint egy szövetségi hatalom átruházásának kérdését is. A feszültséget nemcsak a faji hovatartozás, hanem a központi kormányzat beavatkozása és a helyi közösségek autonómiája közötti ellentét táplálta. Nixon és beszédírói ügyesen használták az olyan retorikai fogásokat, mint a "szabadság" és "függetlenség", hogy felépítsenek egy, a helyi közösségeket védő, az állami hatalom ellen szóló diskurzust. A busingot támogatókat, akik szerinte a szövetségi kormányzat érdekében próbálták előmozdítani az egyenlőséget, Nixon a "szociális tervezők" kategóriájába helyezte, akik elnyomják az amerikai családokat és közösségeket.

Bár Nixon busing ellenes politikai diskurzust folytatott, valójában a valódi probléma, amire fel akarta hívni a figyelmet, nem csupán a szegregáció, hanem az amerikai oktatási rendszer mélyen gyökerező problémái voltak. Az iskolák minősége, a nem megfelelő oktatási környezet és az alacsony iskolai teljesítmény ugyanolyan fontos kérdések voltak, amelyekre Nixon válasza, az oktatási alapértékek támogatása és az oktatásra fordított költségvetési források növelése volt.

A busing ellenes retorika mellett Nixon a közoktatás minőségét is kritizálta. Szerinte a busing nem oldja meg az oktatási problémákat, hanem csak újabb feszültségeket és konfliktusokat szül, miközben a figyelmet eltereli a valódi problémákról, amelyek az alacsony színvonalú oktatásban gyökereznek. Nixon hangsúlyozta, hogy az igazi megoldás a több pénz és erőforrás allokálása az oktatási intézményekbe, nem pedig a gyerekek faji szempontok alapján való áthelyezése.

Fontos, hogy a busing kérdésének elemzése ne csak egy adott történelmi pillanatot tükrözzön, hanem egy általánosabb társadalmi és politikai kontextust is nyújtson. Nixon politikája – amely a faji kérdések kezelésére vonatkozóan szándékosan elkerülte a közvetlen rasszizmus diskurzust – rávilágít arra, hogy a társadalmi változások, különösen az oktatás területén, gyakran nem csupán a faji egyenlőség kérdéseit érintik, hanem a politikai és gazdasági érdekek mögött húzódó összetett társadalmi struktúrákat is.

Hogyan építhetjük fel a nyelvi készségeinket a spanyol tanulás során?
Milyen kihívásokat és lehetőségeket rejt az elektromos motorok fejlődése az energiahatékonyság és fenntarthatóság szempontjából?
A Donald Trump és az amerikai álom: Mit jelentett a "megjújult" álom a valóságban?
Hogyan változtatta meg Benoît de Boigne az indiai hadviselést és milyen örökséget hagyott maga után?