A fasizmus, mint politikai mozgalom, az ideológia és a hatalom összefonódása révén képes rugalmasan alkalmazkodni a társadalmi és politikai környezethez. A fasizmus különösen Olaszországban, ahol az 1920-as évek végén és 1930-as évek elején megjelent, egy olyan politikai rendszert alakított ki, amely nem ragaszkodott mereven előre meghatározott értékekhez vagy elvekhöz. Inkább egy "eklektikus" jelleg jellemezte, amely lehetővé tette számára, hogy különféle avantgárd eszméket és művészeti formákat alkalmazzon saját céljainak előmozdítására. Ezt a sajátos eklekticizmust, amely képes volt egyfajta "poszt-igazság" politikát megteremteni, az alapvető politikai eszközként használta fel, miközben elutasította a szilárd ideológiai alapokat.

Ez az "eklekticizmus" és a "poszt-igazság" közötti kapcsolat, amelyet már a fejezet elején említettünk, azt jelenti, hogy a fasizmus nem egy összeszedett világnézetet képvisel, hanem képes bármilyen irányba elmozdulni, ha az politikailag és pragmatikusan hasznos. Az olasz fasizmus tehát egy rendkívül rugalmas ideológia, amely elutasítja a tudás és igazság melletti elköteleződést, és inkább a hatalom megszerzésére és fenntartására összpontosít. Ebben a keretben az igazság kérdése csupán egy eszközzé válik, amelyet az aktuális politikai célok szolgálatába állítanak.

A poszt-igazság fogalma tehát nem csupán a jobb- vagy baloldali politikai diskurzusra jellemző, hanem mindkét oldalon megtalálhatóak olyan formák, amelyek a tudás és igazság kérdésének elhanyagolására építenek. A fasizmus, amely a passzivitás, az ignorancia és az elkerülés kultúráját hozta létre, végül kudarcot vallott, mivel nem volt képes reagálni a történelem azon pillanataira, amelyek egyénileg aktív szereplőket és kritikai gondolkodást követeltek.

A marxista ideológia kritikájának másik fontos szempontja Louis Althusser munkásságában rejlik, különösen a "poszt-igazság" fogalmának baloldali értelmezésében. Althusser szerint az ideológia nem csupán filozófiai kérdés, hanem társadalmi struktúrákban gyökerezik, amelyek mindennapi életünket alakítják. Az ideológia szinte automatikusan "felveszi" a társadalmi egyéneket, akik alá vannak rendelve a kapitalista rendszereknek, anélkül hogy tudatában lennének a saját ideológiai elhelyezkedésüknek. Althusser ezt "szubjektum nélküli struktúraként" írja le, amely az egyes emberek tudatának megváltoztatása révén hatékonyan működik.

Ez a felfogás tovább bontja a tudás és igazság koncepcióját, és elhelyezi őket egy társadalmi-politikai "folyamatban", amely nem engedi, hogy az igazság önálló entitásként létezzen. Ez a "poszt-igazság" megközelítése arra utal, hogy a tudás elveszíti függetlenségét, és inkább a hatalom és politikai manipuláció szolgálatába áll. Althusser marxizmusa tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudás nem szabad magától értetődőnek tekinteni, hanem az ideológiai rendszerek által befolyásolt, társadalmi és politikai konstrukció.

A poszt-igazság politikájának baloldali megközelítése egy másik fontos problémát is felvetett 1968 májusában, amikor a baloldali mozgalmak szembesültek a saját ideológiai válságukkal. A baloldali politikai diskurzus egy ideig úgy tűnt, hogy képes a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdeni, de a "poszt-igazság" ideológiáját követve, amely elutasította az objektív igazságot, nem tudta megragadni a valódi politikai változások szükségességét. A "tudás a népről" kérdése a baloldalon is lényeges problémává vált, és bár a 68-as események egyfajta szakítást hoztak a régi marxista elméletekhez képest, mégis megmaradt egyfajta filozófiai megközelítés, amely az igazságot és a tudást a politikai diskurzusban központi szerephez kívánta juttatni.

Ez a baloldali "poszt-igazság" megközelítés akkor is fontos, ha 1968 után a baloldali ideológia, mint például Althusser marxizmusa, veszteséget szenvedett el. Az Althusser-féle kritikát, amely a "szubjektivitás" kérdését és az ideológia erejét vizsgálta, végül új, más típusú politikai ellenállásokban, mint például a populizmusban, találták meg a helyüket. Az ideológiai harc és kontesztáció folyamatának fontos része, hogy a különböző politikai és társadalmi helyzetekben miként születnek újabb ideológiai diskurzusok.

A 68-as események, bár a baloldali ideológia egyes vonatkozásaiban csalódást okoztak, segítettek egy új politikai helyzet kialakulásában, amelyben a "nép" és a "demokrácia" kérdése ismét előtérbe került. A "poszt-igazság" politikájának elméleti és gyakorlati vonatkozásai még ma is relevánsak a globális politikai diskurzusban.

Miért és hogyan alakult ki az "ökonómiai szorongás" elmélete?

A rasszizmus és a szexizmus leértékelése hosszú múltra tekint vissza, és mind liberális, mind konzervatív táborokban megfigyelhető a poszt-rasszista és poszt-feminista diskurzus előmozdításának részeként, amit a fejezet későbbi részeiben részletesebben is kifejtünk. A rassz témáját illetően jól látható ez a történelem nélküli szemlélet, amikor a konföderációs zászló állami épületeken való használatának alkalmasságáról folyó vitát vizsgáljuk. A zászló hívei már a Rekonstrukció idején is azt állították, hogy a zászló nem a rabszolgaságot szimbolizálja, sőt, napjainkban azt is hangsúlyozzák, hogy nem a rasszizmus jelképe, hanem inkább a "büszkeség" vagy a "déli örökség" kifejeződése (Thomas, 2017). Ez az értelmezés szándékosan elhanyagolja a zászló 1950-es és 1960-as évekbeli szimbolikus újjáéledését, mely a polgárjogi mozgalom elleni reakcióként alakult ki. A poszt-rasszista szemléletben a zászló leválik múltjától, mert "a rasszizmus már nem létezik." Azok, akik ellenállnak a zászló használatának, túlreagálják a helyzetet, vagy legalábbis nem biztosítanak helyet a szólásszabadságnak.

Coates (2017) rávilágít a poszt-rasszifikáció folyamatára, amely elősegítette az ökonómiai szorongás elméletének erejét: „Trump elkötelezettsége a fehérség mellett csak annyira erős, mint a fehérség hatalmába vetett népszerű hitetlenség mélysége.” Jelenleg azt mondják nekünk, hogy Trump "muszlim tilalmának" támogatása, az bevándorlók bűnbakká tétele, a rendőri brutalitás védelme valahogyan a kulturális és gazdasági szakadék természetes következménye, ami Lena Dunham Amerikáját és Jeff Foxworthy Amerikáját elválasztja egymástól. A kollektív ítélet szerint a Demokrata Párt akkor vesztette el az irányt, amikor elhagyta a mindennapi gazdasági kérdéseket, mint a munkahelyteremtés, és helyette a "puha" társadalmi igazságosságra koncentrált (7. bekezdés). Ezért az ökonómiai szorongás elmélete tovább folytatja a politikai diskurzus poszt-rasszifikációját, amely álepopulista érveket használ ideológiai takaróként.

A kritikát elkerülő hozzáállás alapvetően elkerüli a kapitalizmus közvetlen kritizálását. Ahogyan a rasszizmus és szexizmus alábecsülése, úgy a "kortárs pro-kapitalista ideológia figyelemre méltó amnéziát tanúsít a kapitalizmusról... tagadja mindazt, ami utal a kapitalista termelési mód történelmileg specifikus korlátaira" (McLaren & Farahmandpur, 2002, p. 38). Ehelyett nosztalgikus felhívások hangzanak el a kapitalizmus kedvesebb, kevésbé gátlástalan formájának visszaállítására, amely biztonságosan kordában tartott a New Deal után, a 1960-as években: „Bűvölten a pénz illatával, szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a kapitalizmus jelenlegi tőkemozgásának következményeit... azt akarjuk hinni, hogy mindez hamarosan el fog múlni, és ismét ott leszünk a 'szép amerikai álom' tűzhelye mellett" (p. 61).

Az ökonómiai szorongás elmélete tehát teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a fekete munkásosztály történelmi és jelenlegi helyzetét (Martin, Horton & Booker, 2015), illetve a nők tapasztalatait a munkahelyi szexuális zaklatással és nemi diszkriminációval kapcsolatban a "prosperitás aranykorában". Ezzel szemben az ökonómiai szorongás elmélete azt állítja, hogy a dolgok visszaállíthatók a régi kerékvágásba (pár kis munkaerő átképzés mellett), ha a demokraták végre abbahagynák az identitáspolitikai diskurzust, és a "valódi" problémákra koncentrálnának. Ironikus módon Trump kampányának sok populista ígérete, mint például a "fal megépítése", az "illegálisok" kitoloncolása, vagy a muszlimok amerikai bevándorlásának megállítása, a demokraták rasszizmus- és xenofóbiaellenes fellépésének hiányosságainak köszönhetően válhattak valósággá. A demokraták identitáspolitikai diskurzusával szembeni passzivitásuk éppen elősegítette a republikánus párt és Trump 2016-os hatalomra jutását, akik reakciós és rasszista platformot hirdettek a bevándorlók elleni támadásokkal.

A blogszféra és a kábelhíradók által terjesztett politikai diskurzus magától értetődően használja az olyan vádaskodó kategóriákat, mint "politikai korrektség", "elitesek", "latte liberálisok", "avokádós-pirítós millenniálisok", valamint egyéb gyorsan összerakott szociológiai csoportosítások. Míg a jobboldali populisták mindig is használták ezeket a sémákat, hogy elkülönítsék magukat az "establishment"-től (Berlet & Lyons, 2016), kulcsfontosságú változás, hogy ezek a beszédmódok most már elsősorban liberális és progresszív kommentátoroktól származnak. A korábbiakban elsősorban konzervatív kommentátorok alkalmazták ezeket a diszkurzív stratégiákat, most pedig sok esetben a liberálisok és progresszívek vették át ezeket a kifejezéseket, miközben azok jelentősége, pontossága vitatható.

Az "ökonómiai szorongás" elmélete tehát nem csupán a gazdasági helyzet kérdésére koncentrál, hanem egyre inkább a kulturális és politikai diskurzus területén is próbálkozik megoldásokkal, miközben azokat az egyes politikai erők szándékosan elferdítik, hogy eltereljék a figyelmet a mélyebb, strukturális problémákról, mint a társadalmi igazságtalanságok és a gazdasági egyenlőtlenségek.

Miért fontos az önazonosság keresése és hogyan hat ez életünkre?
Hogyan rendszerezzük Agatha Christie novelláit és miért fontos a megértésük?
Hogyan befolyásolják a vásárlói útvonalak és ajánlások a vásárlói döntéseket?