Miért fontos a politikai adományok adókedvezményei és hogyan befolyásolják a társadalmi egyenlőséget?

A politikai kampányok finanszírozása és az adományozás adópolitikai szabályai mély hatással vannak a demokratikus rendszerek működésére, különösen a gazdasági egyenlőtlenségek szempontjából. A gazdagabb rétegek gyakran jelentős adókedvezményekben részesülnek, ha politikai pártoknak vagy kampányoknak adományoznak, míg az alacsony jövedelműek gyakran hátrányos helyzetbe kerülnek, mivel magasabb közvetett adókat és társadalombiztosítási járulékokat kell fizetniük. Ez a rendszer torzíthatja a politikai versenyt, mivel az egyes csoportok anyagi ereje befolyásolja, hogy milyen mértékben tudják képviseltetni magukat a politikai döntéshozatalban.

Az adományok adókedvezményének gyakorlata különböző országokban eltérő, de a közös jellemzőjük, hogy azok az egyének számára vonzóvá teszik a politikai finanszírozást, akik képesek magasabb összegű adományokat tenni. Franciaországban például az adományok, különösen a politikai pártokhoz és kampányokhoz való hozzájárulások, adócsökkentést vonnak maguk után. Ugyanakkor Franciaországban azok a legnagyobb adományozók, akik a legnagyobb jövedelműek, és ezáltal a gazdagabbak gyakrabban részesülnek jelentős adókedvezményekben.

Az Egyesült Államokban hasonló helyzet figyelhető meg. Itt is az adózási kedvezmények ösztönzik a politikai adományozást, és bár az adományozás lehetőségei széleskörűek, a valódi hatás az, hogy azok a társadalmi csoportok, amelyek egyébként is kiemelkedő gazdasági helyzetben vannak, jobban kihasználják ezeket az eszközöket. Az adókedvezmények révén az adományozás azokat a politikai pártokat segíti, amelyek már rendelkeznek erős gazdasági háttérrel.

Az adományozás adókedvezményei ugyanakkor különböző formákban is létezhetnek. Olaszországban például a politikai pártoknak tett adományok adókedvezményt biztosítanak, de a tagsági díjak nem jogosítanak fel hasonló előnyökre. Az adományozásra vonatkozó szabályozás és a kedvezmények nagysága országonként változik, de minden esetben a nagyobb jövedelműek előnyben részesülnek. A társadalmi egyenlőség szempontjából ezek az adókedvezmények nemcsak hogy megerősítik a gazdasági különbségeket, hanem tovább növelhetik a politikai hatalmat is a legnagyobb adományozók kezében.

Az ilyen típusú rendszerek gyakran vezetnek politikai és gazdasági polarizációhoz, ahol a politikai döntéshozatal nem tükrözi a társadalom szélesebb érdekeit, hanem inkább azoknak az érdekcsoportoknak az akaratát, akik képesek jelentős politikai kampányokat finanszírozni. Az ilyen mechanizmusok nemcsak a demokrácia működését befolyásolják, hanem társadalmi feszültségeket is okozhatnak, mivel az alacsony jövedelműek és a középosztály egyre inkább úgy érezhetik, hogy a politikai döntések az ő érdekeikkel szemben, a gazdagabb rétegek javára születnek.

Fontos megérteni, hogy az adókedvezmények nemcsak egyes politikai kampányokat támogatnak, hanem nagyban befolyásolják a politikai versenyt. A gazdagabb egyének és vállalatok számára biztosított kedvezmények hatással vannak arra, hogy kik kerülnek a politikai színtérre, kik kapnak nagyobb támogatást, és végső soron hogyan alakul a közpolitikák irányvonala. Ezen kívül a politikai adományozásnak és annak adókedvezményeinek szoros összefüggése van azzal, hogy hogyan alakulnak a gazdasági és politikai hatalmi viszonyok, és hogyan zajlik a demokratikus döntéshozatal egyes országokban.

Hogyan segíthetik a szakszervezetek a politikai képviselet megerősítését?

A politikai intézményekben a népszerű osztályok kizárása hosszú idő óta érezhető probléma. Ezt a mélyen gyökerező jelenséget nem lehet csupán elítélni, mivel ez belsőleg is aláássa demokráciánkat, és a toxikus szavazatok növekedéséhez vezethet. A társadalmi egyenlőség kérdését alapjaiban kell kezelni, ahogyan azt a férfi-nő egyenlőség problémájával is tettük, bár ott az intézkedések túl későn érkeztek. A problémák megértéséhez érdemes először áttekinteni a szakszervezetek rendkívüli szerepét a 20. század folyamán, különösen a jóléti állam kialakításában és a társadalmi egyenlőtlenség csökkentésében. E szociális mozgalmakat nem lehet elválasztani a politikai pártoktól; sőt, sok országban a szakszervezetek és a pártok között rendkívül szoros kapcsolat alakult ki. Azonban a szociáldemokrácia nem politikai demokrácia: saját logikájával rendelkezik, és úgy vélem, itt az ideje, hogy tanuljunk tőle.

A szakszervezetek azonban még mindig kevésbé szenvedtek el a közvélemény csalódottságától, mint a politikai pártok és a média. Miközben a politikusokat és újságírókat elidegenedettnek tartják, akik nem képesek kezelni az átlagos választók problémáit (amelyeket egyébként nem is osztanak), a szakszervezetek képviselői valójában előnyben vannak, mivel sokkal inkább képviselik az átlagos munkavállalók érdekeit. Ma Franciaországban az alkalmazottak és a kék galléros munkások az aktív népesség 48 százalékát teszik ki, de még mindig alig kevesebb mint 3 százalékot képviselnek a parlamenti képviselők között – egyet hátrébb az Egyesült Államokhoz képest (2 százalék), és nem messze az Egyesült Királyságtól (5 százalék). Ezzel szemben a szakszervezetek képviselői között az emberek fele munkásosztálybeli származású. Így a szociáldemokrácia jobban szerepel a politikai demokráciánál a képviselet szempontjából, és ezt szándékosan mondom, mert a politikusok képviseleti deficitje inkább választás, semmint passzív tapasztalat, és közvetlen hatással van a politikai döntéshozatalra.

A szociáldemokrácia tehát jobban teljesít, és érdemes inspirációt merítenünk belőle. Ha visszatekintünk a történelemre, szinte lehetetlen lenne a politikai pártokat különválasztani a szociális mozgalmaktól, és nem csupán a szakszervezetektől. Daniel Schlozman jól mutatja, hogy a szociális mozgalmak és a tömegtagsággal rendelkező pártok egy időben alakultak ki a modern demokrácia hajnalán. Ma, amikor a demokrácia válságban van, sürgősen vissza kell térnünk ehhez a valósághoz, és a társadalmi haladás feltételeit újra a diskurzus középpontjába kell helyeznünk.

Ami a szakszervezetek és a politikai pártok kapcsolatát illeti, Franciaország történelmét érdemes más országokkal összevetni, ahol a szakszervezetek szoros kapcsolatban állnak a politikai pártokkal. Franciaországban viszont a szakszervezetek inkább függetlenségükért harcoltak a politikai pártoktól. A 1906-os Amiens-i Charta, amely a francia szakszervezetek alapdokumentuma, különböző megközelítéseket javasolt a politikai és a szakszervezeti mozgalmak elválasztására, annak érdekében, hogy a munkavállalói jogokat hatékonyan képviseljék. A gyorsan iparosodó világban, ahol a munkavállalóknak erős képviselőkre volt szükségük, a szakszervezetek célja az volt, hogy közvetlenül tárgyaljanak a kapitalista tulajdonosokkal egyenlő feltételek mellett.

Azonban a világ változásával – különösen a deindusztrializációval, az Uber-izációval és a mikrovállalkozások elterjedésével – ez a különválasztott modell már nem tűnik alkalmazhatónak. A szakszervezetek által képviselt munkavállalók jogai ma már nem érvényesülnek megfelelően a politikai színtéren. Az új, vegyes összetételű gyűlés, amely lehetővé tenné a munkavállalók képviseletét, friss megoldást kínálhatna. Ebbe az összetételbe nemcsak a hagyományos pártok, hanem az új mozgalmak vagy akár a szakszervezetek maguk is beemelhetik tagjaikat, elősegítve ezzel a társadalmi igazságosságot és a politikai reprezentáció megerősítését.