Miért fontos Roosevelt győzelme és a déli szavazók szerepe az Egyesült Államok politikai átalakulásában?

Roosevelt 1932-es megválasztása és az új demokratikus koalíció kialakítása az Egyesült Államokban a huszadik századi politika egyik legfontosabb mérföldköve. Hoover legyőzése nem csupán egy republikánus politikus elutasítását jelentette, hanem egy új kormányzati rendszer alapjait is lefektette. Az ő győzelme hozzájárult a korábbi laissez-faire kormányzás alapvető átalakulásához, és egy sokkal nagyobb állami beavatkozást hozott a munkaerőpiacon, a szociális juttatások terén, valamint a vállalati hatalom és visszaélések szabályozásában. Az Új Érdek koalíciója, amely a gazdasági menedzsment és a keynesianizmus alapelvein nyugodott, domináns kormányzási móddá vált a hetvenes évekig. Azonban ezen politikai sikerek árnyékában ott rejtőzik egy kényes igazság: Roosevelt győzelmét a legnagyobb mértékben a déli államok leginkább rasszista szavazói biztosították.

A déli államok a Demokrata Párt legmegbízhatóbb szavazói közé tartoztak a harmincas évektől a hatvanas évekig. 1932-ben, például, Alabama, Arkansas és Texas választóinak több mint 80%-a támogatta Rooseveltet, míg Georgia, Louisiana, Mississippi és Dél-Karolina több mint 90%-a. Ezek a számok 1936-ra még jobban megerősödtek, ami Roosevelt legnagyobb választási győzelmét jelentette. A „Solid South” nélkül az Új Érdek politikai programja nem valósulhatott volna meg. Azonban a déli szavazók kegyeinek elnyeréséhez a kormányzati beavatkozásokat úgy kellett kialakítani, hogy azokat a faji szegregáció érintetlenül hagyja.

A polgárjogi törvények, mint a 1964-es Polgárjogi Törvény, az 1965-ös Választójogi Törvény és az 1968-as Méltányos Lakás Törvény, alapvetően megváltoztatták a politikai tájat az Egyesült Államokban, és egyúttal nagy mértékben hozzájárultak a fekete közösségek jogainak védelméhez. De ahogy Lyndon Johnson elnök előre jelezte, ez a politikai irányvonal alapvetően elidegenítette a fehér déli szavazókat, és egy új politikai realitást teremtett, amely a republikánusok számára lehetőséget kínált, hogy elnyerjék a faji kérdésekkel elégedetlen déli fehér választókat.

A republikánus párt a harmincas években nem állt ugyanazon a helyen, mint a demokraták a faji kérdésekben. A republikánusok ekkoriban még mindig a feketék szavazóinak pártjaként voltak jelen, hiszen a republikánusok voltak azok, akik megszüntették a rabszolgaságot. Azonban a fekete közösség számára nem kínáltak valódi politikai változást, mivel ők sem képviselték a feketék érdekeit, hanem inkább szimbolikus gesztusokat tettek. A republikánusok kampánya 1936-ban azt hirdette, hogy a Roosevelt által bevezetett juttatások és munkahelyek a feketék helyzetét rosszabbá teszik, és elítélték az Új Érdek politikáját, mint olyan rendszert, amely a feketéket kizárja a termelési életből, miközben fehéreket alkalmaz.

Azonban Roosevelt népszerűsége nem csökkent, mivel sok fekete számára ezek a kormányzati programok biztosították az egyetlen reményt a munkához és a szociális juttatásokhoz, különösen azok számára, akik az északi városokba költöztek. A republikánusoknak az Új Érdek elleni kampányuk, valamint a laissez-faire, önsegítő politikájuk, amelyet ma neoliberálisnak nevezhetnénk, nem tudott komoly támogatást szerezni a fekete közösségek körében. A 1936-os választás során Roosevelt óriási győzelmet aratott, és először történt meg, hogy egy demokrata elnök a fekete közösség többségi szavazatait nyerte el.

A republikánusok késlekedtek abban, hogy alkalmazkodjanak a politikai realitásokhoz, és úgy tűnt, hogy a párt évtizedekig a politikai perifériára szorul. De a hatvanas években a demokraták polgárjogi politikájának terjedése lehetőséget kínált a republikánusoknak, hogy megszerezzék a déli szavazókat. A „Solid South” megszűnt, és a republikánusok a déli fehér választókat próbálták elérni. Ez a folyamat azonban nem volt zökkenőmentes, hiszen a republikánus vezetők a polgárjogi kérdésekben is nyilvános támogatást adtak, ami nehezítette a déliek elidegenedett tömegeinek elérését.

Milyen eszközökkel lehet visszaszorítani a predátor ingatlanbefektetőket a hanyatló városrészekben?

A városi földpiac irányításának menedzseri megközelítése abból az elképzelésből indul ki, hogy az állam képes közvetítőként fellépni a versengő befektetők között. A helyi önkormányzat szerepe e keretrendszerben az, hogy szabályozza a tulajdonosi normákat, közvetítsen a földhasználati vitákban, és infrastruktúrát biztosítson a tulajdonok értékének megőrzéséhez. Az extrém mértékű elhagyatottsággal küzdő városrészekben három fő beavatkozási típust különböztetünk meg: a vevők körének korlátozását, bizonyos magánfunkciók átvételét, valamint az ingatlantulajdonosi normák kikényszerítését.

Detroit városában a földbanki aktivisták, mint Dan Kildee, azt javasolták, hogy a leginkább káros tevékenységet folytató befektetők elleni védekezés egyik hatékony módja az olcsó lakóingatlanok kínálatának megszüntetése. Ezek a befektetők – gyakran mobil zálogházként működve – készpénzes ajánlatokkal célozzák meg a legelnyomottabb környékek lakóit, félelmet keltve bennük a további hanyatlástól. Másik gyakori módszerük az adófizetési elmaradás miatti árverés kihasználása. Ennek ellenére a városok sokszor nem rendelkeznek azokkal a jogi eszközökkel, amelyekkel kizárhatnák az ilyen spekulatív vásárlókat a piacról.

Michigan állam egyes megyéiben például megkísérelték az árverésre kerülő ingatlanok „csomagolását”, azaz több száz ingatlant együttesen kínáltak megvételre, így csökkentve a kisebb spekulánsok bejutási lehetőségét. Mégis, a nagyobb befektetők gyakran képesek voltak ezeket a csomagokat megvásárolni, majd az ingatlanokat átfogó képhamisítással külföldi vevőknek továbbértékesíteni. A Strather Group például több mint hatezer ingatlan megszerzésére tett kísérletet Detroitban, de az ügylet elhúzódása miatt ezek az épületek ki voltak téve a vandalizmusnak, tűzeseteknek és az időjárás viszontagságainak.

Egy másik megközelítés a földbankok szerepének bővítését javasolja. A cél itt nem a piac helyettesítése, hanem annak kiegészítése felelősségteljes befektetői szerepvállalással. Ebben az értelemben a földbank lehet olyan ingatlanügynök vagy bérbeadó, aki képes előszűrni a vevőket, karbantartási forrásokat biztosítani számukra, sőt bizonyos esetekben akár jelzáloghitel-segítséget is nyújtani. Ugyanakkor az ilyen típusú beavatkozásokat az államok gyakran korlátozzák, hivatkozva a magántulajdonhoz fűződő „szent” jogokra. Emellett a legtöbb földbanki szabályozás előírja, hogy ezeknek az intézményeknek önfinanszírozónak kell lenniük – vagyis a jövedelmezőbb városrészekből származó bevételeikkel kell fedezniük a hanyatló területeken végzett tevékenységeiket. Ez viszont a működési skálájukat jelentősen szűkíti.

A harmadik irányzat az alapvető ingatlan-karbantartási előírások kikényszerítését helyezi középpontba. Mivel az elhagyott vagy gondozatlan ingatlanok jelentősen rontják a környező ingatlanok értékét, a városok különféle eszközökkel igyekeznek szigorítani a szabályozást: kötelezik a tulajdonosokat a gyep karbantartására, az üres épületek biztonságos lezárására, és az elfoglalt ingatlanok megfelelő állapotban tartására. Egyes önkormányzatok fejlett rendszereket hoztak létre annak előrejelzésére, hogy mely házak válnak valószínűleg elhagyottá, és már előzetese

Hogyan befolyásolja a tömeges bontás az amerikai városrészek lakáspiacát és közösségeit?

Az érintett városrészek nagysága és népességszáma rendkívül változatos: míg az extrém lakásveszteségű területek mindössze a vizsgált városok 2,9%-át teszik ki, itt található a vizsgált népesség mintegy 3,8%-a. Ezzel szemben a növekvő városrészek a terület közel 79%-át foglalják el, és a népesség jelentős részét, közel 55%-át adják. Az extrém veszteségű területek elsősorban olyan városokban koncentrálódnak, mint Highland Park, MI, vagy East Chicago, IL, ahol a problémák súlyossága különösen érezhető.

A tömeges bontások hatásait gyakran vizsgálják különálló esetekként, azonban az összesített hatás ennél jóval nagyobb. Az 1949 és 1971 között zajló városi megújítások keretében például mintegy 910 000 lakóegységet bontottak le, melyekből csupán 125 000-et építettek újjá. Ez nettó 785 000 lakásveszteséget jelentett, amely a vizsgált régióra vetítve 255 136 egység kiesését eredményezte. Ez a folyamat nem csupán az ingatlanállomány mennyiségére, hanem a városi térképre is jelentős hatással volt.

Az ad hoc bontások az 1970-es évektől kezdődően több lakóegységet érintettek, és nagyobb területeket tisztítottak meg, mint az urban renewal programok. Egy-egy ilyen bontás által érintett parcellák mérete ugyan kisebb volt, de számuk jóval nagyobb, így összességében jelentősebb változást idéztek elő. Az olyan városokban, mint Detroit vagy Cleveland, az ad hoc bontások a lakóállomány jelentős részét érintették, miközben az urban renewal projektek által érintett területek kisebbek voltak. Egyedül Chicagóban volt jellemző, hogy az urban renewal program több városrészt érintett, mint az ad hoc bontás.

A bontásokkal kapcsolatos egyik kulcskérdés, hogy vajon stabilizálták-e a helyi piacokat és közösségeket. Ezt az úgynevezett extrém lakásveszteségű városrészekben öt változó segítségével vizsgálták: tulajdonosi arány, bérlői arány, üresedési ráta, ingatlanértékek és bérleti díjak. Az elemzés célja az volt, hogy az érintett városrészek piacának változásait összehasonlítsa az adott városok növekvő városrészeivel, így kiszűrve a városi és regionális sajátosságokat.

A vizsgálat kimutatta, hogy az extrém lakásveszteségű városrészekben jelentősen csökkent a tulajdonosi arány, miközben a bérlői arány nőtt, és a kiadó ingatlanok üresedési rátája is magasabb maradt. Az ingatlanértékek és bérleti díjak alacsonyabbak voltak, mint a növekvő városrészekben, ami a piacok általános gyengélkedésére utal. Ez a jelenség hosszú távon csökkenti az adott területek vonzerejét, tovább gyengítve a közösségi kohéziót és az anyagi stabilitást.

Az ilyen mértékű lakásveszteség és a vele járó társadalmi-gazdasági változások hátterében nem csupán az épületek lebontása áll, hanem a bontásokhoz kapcsolódó politika és gazdasági döntések is. A bontások gyakran nem szolgálják a piac vagy a közösség hosszú távú érdekeit, hanem rövid távú, gyakran gazdasági vagy intézményi célokat szolgálnak. Emiatt a bontásokat nem szabad kizárólag statisztikai vagy fizikai jelenségként értékelni, hanem komplex társadalmi, gazdasági és politikai összefüggéseikben kell vizsgálni.

Fontos megérteni, hogy a bontások által érintett városrészek változásai nem elszigetelt események, hanem a városi fejlődés, gazdasági átalakulás és társadalmi egyenlőtlenségek szoros összefüggései. A bontások következményei gyakran hosszú távú, strukturális problémákhoz vezetnek, amelyek kezelése nem csupán helyi szintű beavatkozásokat, hanem átfogóbb politikai és gazdasági stratégiákat igényel.

Hogyan alakul át Detroit a neoliberális térben? A városi zsugorodás és a közösségi ellenállás stratégiái

Detroit, Amerika egyik legszimbolikusabb ipari városa, a neoliberális gazdaság hatására súlyos átalakulásokon ment keresztül. A város ipara, amely a múlt század közepén a világ vezető autóipari központja volt, fokozatosan leépült. A pénzügyi krízisek, a munkahelyek elvesztése és a gyárak bezárása után Detroit egyre inkább a néptelenedés és a gazdasági hanyatlás szimbólumává vált. Mindez különböző társadalmi és városfejlesztési problémákhoz vezetett, amelyek az urbanista szakirodalomban és a városi közösségekben is kiemelt figyelmet kaptak.

A városi zsugorodás, vagyis a lakosság és a gazdaság csökkenése egyre erőteljesebben megnyilvánul az elhagyott ingatlanok, romos épületek és a közszolgáltatások szűkülése formájában. Mindez nemcsak az ott élők életminőségét rontja, hanem a város identitását is veszélyezteti. Detroit példája jól mutatja, hogyan lehet egy neoliberális gazdasági környezetben a társadalmi problémák, mint a faji szegregáció és a társadalmi egyenlőtlenségek, mélyebb gyökerekre lelni.

A városban a fehér elvándorlás (fehér repülés) és a kisebbségi közösségek koncentrációja komoly szociális szakadékokat hozott létre. Az ilyen típusú városi környezetekben a közösségek gyakran nem képesek önállóan újraépíteni a széttöredezett gazdasági és társadalmi struktúrákat. A helyi lakók saját kezükbe veszik az irányítást, hogy megbirkózzanak a bizonytalansággal és az állami támogatások hiányával, azonban ezek az önálló kezdeményezések gyakran nem elégségesek ahhoz, hogy valódi változást hozzanak a város egészére nézve.

Ebben a környezetben számos városi ellenállás-forma alakult ki, amelyek az építészeti stratégiákra és a közösségi összefogásra építenek. Az olyan kezdeményezések, mint a közösségi kertek, a helyi szomszédsági tanácsok vagy a decentralizált városrehabilitációs projektek, próbálnak választ adni a rendszerhibákra és az elhanyagolt területek újragondolására. Az ezekhez hasonló, helyben működő stratégiák, amelyek gyakran guerilla jellegűek, az alapvető emberi szükségletek biztosítására koncentrálnak, mint az élelmiszer-ellátás, biztonság és közlekedés.

Az ilyen városi alternatívák ugyanakkor nem minden esetben képesek valódi megoldásokat kínálni a rendszerszintű problémákra. A közösségi önállóság gyakran az állami intézmények által hagyott űr betöltésére korlátozódik, így nem képes teljes mértékben megállítani a város fokozatos hanyatlását. A fenntartható fejlődés érdekében a közösségek és az állam közötti erősebb együttműködés szükséges, amely a szociális egyenlőtlenségek csökkentésére, a munkahelyteremtésre és a közszolgáltatások stabilizálására összpontosít.

Fontos, hogy Detroit példájából levonjuk azt a tanulságot, hogy a városok közötti verseny, amely a neoliberális gazdasági modell alapját képezi, nem csupán gazdasági, hanem társadalmi következményekkel is jár. A közösségi stratégiák alkalmazása, noha fontos, nem pótolja a szükséges átfogó politikai és gazdasági reformokat. A városok felemelkedése és fenntarthatósága érdekében a globális gazdasági rendszeren belüli igazságosság és egyenlőség kérdései kulcsfontosságúak.

Miért és hogyan vált a konzervatív mozgalom a városi hanyatlás és a faji fenyegetés központi alakjává?

A városi hanyatlás és a faji fenyegetés dinamikája, különösen az amerikai Rust Belt régióban, a politikai és társadalmi átalakulások során egy összetett és szoros kapcsolatot alakított ki. A 20. század közepén az amerikai politikai táj egy széttöredezett képet mutatott a rasszizmus és faji igazságosság kérdéseiben, amelyek a Demokrata és a Republikánus Párt között is megoszlottak. A politikai tájban történt alapvető változások a 60-as években váltak egyértelművé, amikor a fekete közösségek számos problémájára és a polgári jogi mozgalom előretörésére reagálva, a Republikánus Párt képes volt kihasználni a déli fehérek faji elégedetlenségét, míg a Demokraták a polgári jogokért vívott küzdelmet folytatták. A következő évtizedekben, a konzervatív politikai mozgalom és a neoliberális politika egyre inkább összefonódtak, és komoly hatással voltak a faji és gazdasági struktúrák átalakulására.

A konzervatív mozgalom politikai stratégiái és kommunikációja ennek a társadalmi és gazdasági átalakulásnak a legnagyobb haszonélvezői lettek. A politikai diskurzusban a városi hanyatlás képe gyakran egyedül a gazdasági problémákra korlátozódott, miközben a valóságban egy mélyebb, faji alapú problémát rejtett magában. A konzervatív politikai elit sikeresen használta a "dog-whistle" politikát, amely látszólag az urbánus válságra koncentrált, de valójában a fekete közösségek és a hozzájuk kapcsolódó városi problémák elítélésére összpontosított. Ezt a diszkrét faji retorikát használva a konzervatívok azt a képet festették, hogy a városi hanyatlás egyfajta "fekete patológiából" ered, amely elkerülhetetlenül veszélyezteti a fehér többség érdekeit.

A városi hanyatlás és a faji fenyegetés közötti kölcsönhatások folytán egy olyan politikai vákuum alakult ki, amely a szegényebb városi közösségeket a politikai diskurzus peremére szorította. E városok lakói, főleg a fekete közösségek, már nemcsak gazdaságilag, hanem társadalmilag és politikailag is marginalizálódtak. A politikai diskurzus ezen a ponton már nemcsak gazdasági kérdések körül forog, hanem az identitáspolitikai harcok és az etnikai alapú manipulációk eszközeként működik.

A modern konzervatív politika így képes volt politikai hasznot húzni a városi hanyatlás és a faji konfliktusok összefonódásából. A politikai hatékonyság érdekében a politikai diskurzust úgy alakították, hogy egy látszólag gazdasági kérdést faji kérdéssé alakítson, és ezzel elérjék a fehér választók többségi támogatását. A neoliberalizmus, a fiskális szigor és a szociális programok megszorításának politikája tehát nemcsak gazdasági következményekkel járt, hanem társadalmi feszültségeket is generált, amelyek mind a városokat, mind a politikai rendszert destabilizálták.

A városi hanyatlás és a faji feszültség közötti összefonódás mellett fontos megérteni, hogy az ilyen típusú politikai és gazdasági modellek nemcsak egy adott régióra, hanem globálisan is terjedhetnek. A városok elhagyása, a közszolgáltatások visszaszorítása és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése mindenhol hasonló jelenségeket generálhatnak, amelyek a konzervatív politikai diskurzus tápanyagául szolgálnak.