Hogyan válik egy narratíva ideológiává, és mi a szerepe az intertextualitásnak?

A klímaváltozásról szóló diskurzusok gyakran ideológiai küzdelmek területeivé válnak, ahol a narratívák nem csupán információkat közvetítenek, hanem világképeket is formálnak. Egy ideológiai narratíva, legyen szó bármilyen társadalmi vagy tudományos kérdésről, valójában nem csupán egy szimpla történet, hanem egy olyan szöveg, amely folyamatosan kapcsolatban áll más szövegekkel. Az intertextualitás fogalma, melyet Julia Kristeva vezetett be, kifejezetten arra utal, hogy egy szöveg nem önálló egység, hanem folyamatos párbeszédben áll más szövegekkel. Mindez különösen fontos, ha a narratívák ideológiai szándékú alkalmazásáról beszélünk, mivel a szövegek, amelyek nyíltan vagy rejtetten más szövegekre utalnak, az olvasót nemcsak a szóban forgó történethez, hanem egy tágabb, kulturálisan és társadalmilag meghatározott kontextushoz is kapcsolják.

Egy ideológiai narratíva, mint a klímaváltozás tagadása, általában egy bizonyos előfeltevést vagy világképet képvisel. Az ideológia, amely e narratívát táplálja, nemcsak információk közvetítésére szolgál, hanem a világ bizonyos aspektusait is megerősíti, miközben elnyom más, ellentétes nézőpontokat. A szöveg, amely erősen ideológiai, gyakran kizárja más nézeteket, vagy ha mégis említi azokat, akkor a valós tartalom torzított változatait adja vissza. Ez az eljárás egyértelműen egy szűk és önálló narratívát eredményez, amely nem nyitott a külvilágra, hanem inkább elzárkózik attól.

Ez a manipuláció különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a szöveg szándékosan kihagy bizonyos tudományos megállapításokat. Például, amikor egy klímaszkeptikus írás a globális felmelegedés „szünetére” hivatkozik, de figyelmen kívül hagyja azokat a tudományos adatokkat, amelyek azt mutatják, hogy a világ hőmérséklete az 1960-as évek óta folyamatosan emelkedik. Ilyen manipulációk révén a szöveg képes „lerombolni” a másik narratíva hiteles tartalmát, és egy olyan, szűkített és félrevezetett képet alakít ki a valóságról, amely megerősíti a közvetített ideológiai álláspontot.

Az intertextualitás mértéke tehát alapvetően meghatározza, hogy egy szöveg mennyire nyitott más narratívákra. Minél inkább képes egy szöveg más, akár ellentétes nézőpontokat is figyelembe venni, annál inkább beszélhetünk valódi párbeszédről és nyitottságról. Az olyan ideológiai narratívák, amelyek nem képesek dialogikus módon kezelni más szövegeket, gyakran bezárkóznak saját világképükbe, és azáltal, hogy figyelmen kívül hagynak minden, az általuk képviselt ideológiát megkérdőjelező nézőpontot, megerősítik saját álláspontjukat.

Egy másik fontos tényező az ideológiai narratívákban a kontextualitás és a dekontextualitás kérdése. Egy ideológiai szöveg képes egy teljes világot felépíteni, amely a narratíva szerves részeként működik. A szöveg nemcsak a konkrét eseményeket vagy tényeket, hanem egyfajta társadalmi és politikai berendezkedést is bemutat, amely segít megerősíteni az általa képviselt ideológiát. Amikor egy ideológiai narratíva teljesen elszakad a valóságtól, és nem hajlandó reflektálni a társadalmi és politikai kontextusokra, akkor valódi dekontextualizációról beszélhetünk. Az ilyen szövegek nem képesek figyelembe venni a külvilág tényeit, és inkább egy saját, önálló világot hoznak létre, amelyben a világ minden egyes aspektusa az ideológiai elvek szerint működik.

Egy ideológiai narratíva további jellemzője a változtathatóság és az állandóság kérdése. Az ideológiai szövegek hajlamosak olyan állandó, univerzális igazságokat hirdetni, amelyek minden helyzetre és időpontra érvényesek. Ezzel szemben egy nyitottabb, nem ideológiai szöveg inkább a konkrét helyzetekre és körülményekre összpontosít, és hajlandó a változásokra. Az ideológiai narratívák az állandóságra és az univerzális igazságokra építenek, míg a változtatható narratívák inkább a világ dinamikus természetét tükrözik.

Miért féltünk a változástól? A narratíva struktúrája és a társadalmi változás hatása

A narratíva szerkezete az emberi társadalomban és kultúrában minden egyes változással egybeesik. Levinas úgy írta le az Én és a Másik találkozását, mint egy morális kényszert, amely az Én introspekcióját megzavart. A Másik azt mondja: „Ne ölj meg!”, és választ vár az Éntől, aki vagy elfogadja, vagy elutasítja ezt a követelést. Ez a központi elem a két narratívában, amelyek a klíma- és társadalmi változásokkal kapcsolatos történeteket ábrázolják. Az egyikben a fenyegetés a faji másik személyében jelenik meg, míg a másikban a környezetvédelmi aktivista jelenti a behatolást. A két narratíva szerkezete hasonló, mindkettő egy idegen behatolásáról és a hagyományos rend megzavarásáról szól.

A két narratíva között az a közös, hogy mindkettő a társadalmi változásokkal szembeni ellenállás történetét meséli el. A társadalom, amelyet az egyén megszokott, most idegen beavatkozásokkal és fenyegetésekkel küzd. Az Én, akit egykor meghatározott a saját kultúrája, most kénytelen szembenézni a változásokkal, amelyeket nem ért és nem is szeretne elfogadni. A Másik, bár elsőre idegennek és fenyegetőnek tűnik, valójában egy szükséges és elkerülhetetlen része a globális fejlődésnek, amely a társadalmi normák átformálásához vezet.

A társadalmi változás nemcsak egyéni szinten zajlik. A családok, közösségek és nemzetek szintjén is érzékelhető. Az Egyesült Államok példáját alapul véve, a középosztály jövedelme 1999 és 2012 között jelentősen csökkent, és még mindig nem érte el a korábbi szintet. Ez a csökkenés nem csupán a pénzügyi problémákat érinti, hanem a társadalmi és gazdasági normák mélyreható változását is jelenti. Az emberek érzik, hogy az általuk ismert életmódot elvesztették, és a jövőjük bizonytalan.

Az ideológiai és társadalmi változások szembeállítják a „régi” és az „új” életformákat, amelyek konfliktusba kerülnek egymással. Az új életformák, amelyeket a technológiai fejlődés, a globalizáció és az egyre inkább multikulturális társadalmak hoznak magukkal, fenyegetik a hagyományos, homogén közösségeket, amelyek egyesek számára a „szép és jó” Amerikát jelentették. A globális társadalmi változások és a klímaváltozással kapcsolatos politikák mindkét narratívában a világot átalakító erőként jelennek meg. Az idegen, akitől valaki mindig fél, most valóban meghatározó szereplővé válik.

Azonban nem csupán a külső fenyegetések teszik bonyolulttá a történetet. Az elidegenedés érzése, a régi életforma elvesztése és az új világ bizonytalansága egy olyan társadalmi metanarratívát alkot, amelyben mindenki saját helyét keresi. Az egyén, aki egyszer a „bőség földjén” élt, most szembesül azzal, hogy mindaz, ami neki természetes volt, elveszik. A ház, a kétautós garázs és az „amerikai álom” megvalósítása már nem tűnik elérhetőnek. És amikor a külső világ, az idegenek, a migránsok, vagy épp a klímát megváltoztatni kívánó aktivisták jönnek, úgy tűnik, mintha az alapvető értékek és normák változnának meg, amit évtizedekig biztosnak tartottak.

A klímaváltozással kapcsolatos narratívák az elmúlt évtizedekben radikálisan megváltoztak. Az egyre sürgetőbb környezetvédelmi intézkedések és a globális felmelegedés hatásai mind a társadalmi normákat, mind az egyéni életformákat megváltoztatják. A narratívák, amelyek régen azt mondták, hogy az egyén számára mindent biztosít a társadalom, most azt sugallják, hogy a jövő már nem biztosítja ugyanazt a komfortot, amit korábban megszokhattunk.

Az idegen és a hagyományos társadalmi rend közötti konfliktusok tehát nemcsak szociológiai, hanem morális kérdéseket is felvetnek. A kérdés nem csupán az, hogy ki vagy mi változik, hanem hogy miként és miért változnak meg azok a normák, amelyekhez évtizedeken át ragaszkodtunk.

A klímaváltozás társadalmi konstrukciója és ideológiai aspektusai

A "szén" szó jelentése a családok számára, akik egy szép nyári napon hot dogot és hamburgert grilleznek, vagy akik egy kis fát égetnek a kertben. Az iparágak, amelyek fosszilis üzemanyagokkal dolgoznak, a közösségek identitását alkotják, ahol a szén bányászatától a kohászatig mindennek megvan a maga szerepe. Az ilyen közösségek számára a "szénlábnyom csökkentése" nem csupán egy környezetvédelmi cél, hanem az életük, kultúrájuk, hagyományaik és generációkon átívelő munkájának kérdése. Egyesek úgy érzik, hogy a klíma-akciók a hagyományos életformáik végét jelenthetik, és hogy a felülről jövő döntések nem tartják tiszteletben a helyi közösségek értékeit.

A klímaváltozás globális narratívájának egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy azt a modernista, nyugati szemléletmód határozza meg, amely gyakran nem veszi figyelembe azokat a helyi közösségeket, akik a leginkább érintettek. A globális délről, a szegényebb, elmaradottabb régiókból sokan úgy érzik, hogy a nyugati világ döntései föléjük emelkednek, miközben sosem kérdezik meg őket, hogy ők hogyan látják a klímaváltozást és annak hatásait. Az ilyen típusú "egyetemes" klímapolitikai narratívákban nem szerepelnek az emberek személyes tapasztalatai, amelyek mélyebb kulturális és társadalmi vonatkozásokkal bírnak.

A klímatudomány és a klímavédelmi diskurzusok éles határvonalat vonnak, ahol a tudósok és aktivisták gyakran úgy beszélnek, mintha mindenkinek vagy a tudományos konszenzust kellene elfogadnia, vagy elleneznie kellene azt. Az ilyen diskurzusokban a "másik" oldal nemcsak hogy némán marad, hanem valóságos elnyomást is tapasztalhat, mivel a tudományos vagy aktivista közösség véleménye kizárólagosan érvényesülhet. Az ideológiai diskurzust tehát egy fekete-fehér logika jellemzi, amely a különböző véleményeket nem képes valódi párbeszéd formájában összefogni.

A modernista gondolkodás gyakran hajlamos a klímakérdést minden más társadalmi problémánál fontosabbnak tekinteni. Az aktivisták számára a klímaváltozás hatásai minden más globális problémát, mint például a háborúkat, a szegénységet, az elnyomást, alapvetően befolyásolnak, és emiatt azokat alárendelik a környezetvédelmi céloknak. Azonban ez az ideológiai megközelítés nem veszi figyelembe, hogy ezek a másodlagos problémák sok esetben önálló életet élnek, és nem mindig kapcsolódnak közvetlenül a klímaváltozáshoz.

A klímaváltozással kapcsolatos diskurzusok egyre inkább ideológiai csatározásokká válnak, ahol nemcsak az elfogadott tudományos álláspontok, hanem a társadalmi hovatartozás és a kulturális identitás is központi szerepet kap. Azok, akik a "helyes" oldalon állnak – tehát elfogadják a klímaváltozás tudományos konszenzusát – nem hajlandóak kétségbe vonni ezt a nézetet, míg azok, akik kételkednek, gyorsan elutasítják a tudományt, mint politikailag motivált ideológiát.

A klímaképviseletek és aktivisták számára elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyék a kulturális különbségeket és a közösségi értékeket, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem valóban egy globális, de a helyi szempontokat tiszteletben tartó mozgalommá váljon. Az ilyen hozzáállás nemcsak a klímaváltozás hatásainak csökkentésében segíthet, hanem lehetőséget ad arra is, hogy a különböző kultúrák közötti párbeszéd és együttműködés valósággá váljon.

Hogyan alakítja át a posztigazság világát a tudományba vetett bizalom csökkenése és a politikai polarizáció?

A társadalmi tőke csökkenése – az emberek közötti jóakarat, empátia és a közintézmények iránti bizalom hanyatlása – egyértelműen hozzájárulhat a társadalmi elszigetelődéshez. Ha nem bízunk egymásban, vagy az intézményeinkben, akkor hajlamosak vagyunk gyanakodni egymás szándékaira, és nem hinni azoktól származó információkban, akikkel nem értünk egyet. Az egyenlőtlenség növekedése szintén feszültségeket generál és politikai polarizációt eredményez, amely „mi ellenük” világot hoz létre, mint ahogy azt a klímaváltozással kapcsolatos kételyek elterjedése is mutatja. Az emberek ma már olyan helyeken élnek és olyanokkal társaságot alakítanak, akik hasonlóan gondolkodnak és néznek ki, mint ők. A tudományba vetett bizalom csökkenése csupán egy példája annak, hogy az emberek nem bíznak a hagyományos intézményekben vagy azokban, akiket korábban szakértőként tekintettek.

A médiumokba vetett bizalom erodálódott, és a „hamis hírek” narratívája lett az uralkodó diskurzus. A posztigazság világában a hazugságok terjesztése nem von maga után következményeket; éppen ellenkezőleg, jutalommal jár, miközben a tudományos és bizonyíték alapú érvek helyét a manipulatív történetek veszik át. Ez a posztigazság jelensége, ahol az érvek célja nem a tényekre épülő meggyőzés, hanem a hasonló gondolkodású emberekkel való kapcsolódás.

Bár a helyzet kilátástalannak tűnhet, számos kutatás és különböző módszertani megközelítés létezik, amely a félrevezető információk elleni küzdelemre koncentrál, különösen a klímakutatások terén. Különböző kísérletek vizsgálták a tudományos álláspontok megerősítésére és a tévhitek megelőzésére szolgáló stratégiákat. Az egyik leghatékonyabb módszer az „inokuláció” elmélete, amely a tévhitek ellen védelmet épít fel a közönség számára. Ez az elmélet hasonló ahhoz, mint amikor az emberek oltást kapnak, hogy ellenálljanak egy betegségnek. Az inokuláció során először figyelmeztetjük a közönséget arra, hogy téves információkkal találkozhatnak, majd bemutatjuk, miért tévesek ezek az állítások.

A klímaváltozással kapcsolatos tévhitek elleni védekezés egyik legismertebb példája Cook és munkatársainak kutatása, amelyben azt vizsgálták, hogyan lehet megelőzni a tévhitek elterjedését azáltal, hogy előre leleplezik azokat. Különböző előrejelzéseket teszteltek, például az úgynevezett „hamis egyensúly” üzenetet, amely szerint a tudományos konszenzus és a szkeptikus vélemények egyformán értékelendők. A kutatók azt találták, hogy az ilyen típusú előzetes informálás hatékonyan csökkenti a tévhitek hatását, és segít abban, hogy az emberek a valós tudományos konszenzust elfogadják.

Mindezek ellenére a kutatók azt is próbálják megtalálni azt a módszert, amely segítségével a klímaváltozással szembeni szkepticizmusot nem a tudományos tényekkel való közvetlen érveléssel, hanem más módon, például a társadalom számára hasznosnak tűnő cselekvési irányokkal kezelhetik. Ezzel a megközelítéssel lehetőség van arra, hogy a szkeptikusok is részt vegyenek a környezetvédelmi cselekvésekben, ha azok a társadalom jólétére gyakorolt pozitív hatásokat hangsúlyozzák.

Hogyan változtathatjuk meg a klímaváltozásról szóló narratívát?

A technológiai és gazdasági fejlődés világában, ahol az emberek gyakran a fejlődést és a gazdasági előnyöket helyezik előtérbe, könnyen elvonhatjuk a figyelmet a klímaváltozás valódi kockázatairól és az azokkal való szembenézés szükségességéről. Ennek a jelenségnek a megértése különösen fontos, ha figyelembe vesszük, hogy sokak számára a klímaváltozás nem egy közvetlenül fenyegető, kézzelfogható probléma, hanem inkább egy távoli, elméleti jelenség. Ez a jelenség azt is mutatja, hogy milyen bonyolult és sokrétű a kérdés, különösen azokban a társadalmakban, ahol a fejlődés és a gazdaság áll az előtérben.

Phillips és Dickie kutatása, amely négy angliai vidéki közösség lakóinak körében vizsgálta, hogyan mesélnek maguknak a környezeti problémákról, rávilágít arra, hogy az emberek gyakran olyan önigazoló narratívákat alakítanak ki, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy elfogadják a klímaváltozás létezését, miközben továbbra is fenntartják életstílusukat és nem tesznek semmit annak mérsékléséért. Ezek a narratívák gyakran arról szólnak, hogy miért nem cselekednek az emberek: nem akarják megváltoztatni a kényelmes életüket, vagy túl nagy falatnak érzik a problémát, esetleg másokat hibáztatnak, például a kínaiakat, oroszokat vagy indiaiakat. A kutatás azt is bemutatta, hogy azok, akik hajlandóak elismerni a változást, gyakran csak egy szükséges, de nem kívánt elfogadással közelítik meg a kérdést. Csak egy kisebbségük hajlandó ténylegesen változtatni a szén-dioxidfüggőségükön.

Ezek a megállapítások fontosak, mert azt mutatják, hogy ahhoz, hogy komoly változást érjünk el a közvéleményben, nem elég csak a tényekkel dolgozni. A klímaváltozásról szóló diskurzus mélyebb megértéséhez szükséges az, hogy jobban megértsük, hogyan gondolkodnak és beszélnek az emberek a környezetvédelemről. Egyes kutatók szerint a legfontosabb lépés az, hogy más módon beszéljünk a klímaváltozásról, különösen azokban a közösségekben, ahol a szkepticizmus erősebb.

Egy másik fontos szempont, hogy ki beszél a klímaváltozásról. Az ideológiai szélsőségesek, akik a leglátványosabb és leghangosabb megnyilvánulásokat teszik, gyakran nem képesek meggyőzni azokat, akik nem osztják a nézeteiket. Ha valóban változást szeretnénk elérni, akkor olyan közvetítőkre van szükség, akik hitelesek és képesek elérni széles közönséget. Egy város- vagy falusi fórum, ahol különböző társadalmi rétegek képviselői és különböző politikai nézeteket valló emberek beszélgetnek a klímaváltozásról, sokkal eredményesebb lehet, mint ha kizárólag egyoldalú diskurzust folytatnánk. Az ilyen közösségi beszélgetések során könnyebben építhetünk bizalmat, mivel az emberek szoros kapcsolatban vannak a helyi problémákkal.

A klímaváltozás hatékony kommunikációja érdekében elengedhetetlen, hogy a médiában és a közösségi médiában is új stratégiák jelenjenek meg. A hagyományos médiában a hírek sűrűsödése és az érdekek torzulása miatt nehéz valós képet alkotni. A médiának felelősséget kell vállalnia abban, hogy egyenlően, hitelesen és mélyebben tárgyalja a legfontosabb globális problémákat. Az, hogy az újságírók a napi politizálás helyett inkább a klímaváltozás közvetlen hatásait és azok emberi következményeit helyezik előtérbe, segíthet abban, hogy a téma valódi, közvetlen tapasztalatokká váljon az emberek számára.