Az emberek etikai meggyőződései és hiedelmei összefüggnek a társadalmi helyzetükkel és érdekeikkel, de a morális magatartás és értékelés az olyan osztályozások, mint a társadalmi réteg, „faj”, nem és kor, függetlenül is változhatnak. Az etikai normák nem csupán a társadalmi helyzetek és érdekeltségek tükröződései, hanem az olyan belső, normatív erők is alakítják őket, amelyek a számunkra és mások számára jó vagy rossz kérdéseit veszik alapul (Sayer, 2005). Az emberek etikáját nemcsak a társadalmi helyzetük határozza meg, hanem különféle elgondolások és gondolkodási folyamatok, amelyekben másokkal való kapcsolataik tükrében formálódik a morális megértésük. Az etikai elvek nem csupán a társadalmi közeghez kötődnek, hanem az emberek képesek arra, hogy saját cselekedeteiket, azok hatását és mások reakcióit figyelembe véve fejlődjenek, finomítsák normáikat.

A morális gondolkodásnak az az egyetemes jellege, amely képes áthidalni a különböző társadalmi csoportok közötti határokat, éppen abban rejlik, hogy képesek vagyunk az egyes igazságtalanságokat kritizálni. Az ilyen típusú kritika azonban nemcsak a hatalmi egyenlőtlenségekről szól, hanem az emberek azon képességéről is, hogy saját értékrendjüket megértsék és artikulálják, akár társadalmi szintű, akár egyéni kérdésekről van szó. A társadalmi egyenlőtlenségekkel szembeni kritikai érzék éppenséggel azon alapul, hogy egy társadalmi normának van egy olyan általános legitimitása, amely képes szembemenni a domináns csoportok, akár látszólagos méltányosságra tett próbálkozásaival is.

A normák belső ellentmondásai, amelyek minden társadalmi rendszerben jelen vannak, lehetőséget biztosítanak a kritikák számára, mivel gyakran egy adott normát egy másik területen alkalmaznak, ahol az nem áll fenn. Egyes normák például a méltányosság elve, ami gyakran egy adott szituációban is megtartja érvényességét, sőt, képes arra, hogy más rendszerekbe is átültessék őket. Az etikai normák tehát nem csupán a domináns normák elfogadását tükrözik, hanem azokat az emberi képességeket is, amelyekkel az emberek képesek újraértelmezni a világról alkotott elképzeléseiket és gyakran áthágni a társadalmi kereteket, amelyeket a hatalom és az egyenlőtlenségek generálnak.

A morális meggyőződések és kritikák nem csupán a társadalmi struktúrák egyoldalú elfogadását jelentik, hanem azokat az emberek közötti interakciókat is, amelyek az egyéni normák és értékek megfogalmazásához vezetnek. Az emberek rendszeresen kifejtik állásfoglalásaikat a társadalmi igazságtalanságokkal szemben, és ez a kritikai képességük mindennapi interakcióikban nyilvánul meg. A társadalmi világ nem egy egyszerű dominanciát szenvedő, passzív térként jelenik meg, hanem inkább egy olyan térként, amelyet számos vita, kritikák és próbálkozások keresztezik, hogy közös megállapodásokra jussanak.

Az egyes cselekedetek és elveik megjelenése, a másokkal való interakció során kifejtett etikai és erkölcsi döntések sokkal inkább szituációhoz és környezethez kötődnek, mint bármilyen abszolút igazság. Az emberek rendelkeznek a képességgel, hogy a közös normák szerint értékeljék a társadalmi struktúrákat, de még fontosabb, hogy képesek legyenek ellentmondásokat és nem megfelelő magatartásokat azonosítani, hogy egy igazságosabb társadalmi berendezkedésre törekedjenek.

Társadalmi térben való elhelyezkedésük és az abból adódó érdekeik figyelembevételével az emberek etikailag képesek mérlegelni és meghatározni azt, hogy milyen normák érvényesek számukra, és milyen igazságtalanságok ellen kell fellépniük. Az egyes szituációkban való igazságosság és méltányosság mérlegelése nem csupán az egyének döntéseit tükrözi, hanem annak folyamatos erőfeszítéseit is, hogy a társadalmi normák és értékrendek újraértelmeződjenek.

Az etikai normák és kritikák tehát nem csupán egyéni meggyőződések és normák összességeként jelennek meg, hanem szerves részeként egy olyan társadalmi dinamikának, amelyben az emberek képesek megérteni, hogy miért és hogyan küzdjenek a fennálló egyenlőtlenségek ellen, miközben tisztában vannak azzal, hogy minden társadalmi struktúra és norma dinamikusan változik.

Milyen szerepe van a társadalmi értékek megkérdőjelezésének a társadalmi küzdelmekben?

A társadalmi igazságosság kérdései nemcsak politikai vagy jogi síkon jelennek meg, hanem az oktatási rendszeren és egyéb társadalmi szférákban is. Az értékek és igazolások rendszerei között folyó viták a közélet alakító erejét képviselik. Ahogy Boltanski és Thévenot (1999) kifejtették, különböző igazolási rendszerek lehetőséget adnak arra, hogy az egyének kritikusan elhatárolódjanak egy helyzettől, és más értékrendszerekre hivatkozva megkérdőjelezzék a jelenlegi igazolásokat. Az ilyen viták gyakran abból erednek, hogy az emberek különböző elbírálási elvekre hivatkoznak ugyanabban a társadalmi szituációban. Ez pedig folyamatosan formálja és átalakítja a társadalmi szférákat.

A közszféra olyan diskurzív tér, amelyet különböző „értékek rendjei” közötti nyílt viták alakítanak, ahol a különböző igazolási elvek „próbái” folytonosan megerősíthetik vagy alááshatják a meglévő normatív rendszerek legitimitását. Ezek a próbák képesek megkérdőjelezni a valóság egyes reprezentációit, rámutatva az igazolások illegitim alkalmazásaira vagy az eltérő logikák közötti ellentmondásokra. A viták egyes formái tehát abban az értelemben is megérthetők, mint amelyek azt kérdőjelezik meg, hogy a társadalmi világban elfogadott értékek gyakorlati megvalósítása sérült-e (úgynevezett „valóságpróbák”), amelyek során a gyakorlatokat a saját elveikhez való nem megfelelésük alapján kritizálják. Egy másik radikálisabb kritikai forma, az úgynevezett „egzisztenciális próbák” akkor jelennek meg, amikor a vita arról szól, hogy melyik igazolási mód alkalmazható, és van-e lehetőség a gyakorlati rendszerek legitimálásához szükséges elvek átalakítására.

Az ilyen típusú kritika gyakran abból ered, hogy az egyének, akik a társadalomban elnyomott vagy kirekesztett helyzetben vannak, a személyes tapasztalataikra építenek. E tapasztalatok alapján egy külső legitimitási elvre hivatkozva igyekeznek megváltoztatni a társadalmi gyakorlatokat, és ezáltal olyan rendszereket formálni, amelyek többé nem érik be az igazságosság elveinek felületes alkalmazásával, hanem mélyebb, érzékenyebb megértést kívánnak tőlük. Egy jó példa erre az a folyamat, amely során a homoszexuálisok, hosszú évtizedeken keresztül titokban élve, elnyomásban és szégyenben szenvedtek, de amely végül egy kollektív élménnyé alakult, amely társadalmi elismerésért küzdött.

Boltanski szerint az ilyen típusú kritikák különböző szociális küzdelmekhez vezethetnek. Az egyenlőtlen viszonyok ellenére az igazolási folyamatok soha nem teljesen előre meghatározottak, és nem csupán „ideológiai fátylak”, hanem diskurzívan egyeztetett hatásokat gyakorolnak a hatalom gyakorlására. A társadalmi viták, még ha egyenlőtlen viszonyok is övezik őket, mindig magukban hordozzák az esélyt a hatalom viszonyainak valódi átalakítására. Boltanski és Chiapello (2007) a kapitalizmusban zajló folyamatos legitimitási próbákra hívják fel a figyelmet, amely a munkások és az intellektuelek 1960-as évekbeli protestjeinek hatására alakult ki, válaszul az „művészi” és „szociális kritikákra”.

Ezek a kritikák alapvetően a kapitalizmus egy új formáját alakították ki, ahol a merev, hierarchikus bürokratikus rendszerek helyett a hálózatos szerveződések, autonóm munkacsoportok és alacsonyabb szintű menedzsment struktúrák váltak jellemzővé. Még ha a kapitalizmus számára ezek a kritikák eszközként szolgáltak a rendszer legitimitásának megőrzésére, akkor is egy újfajta intézményesített kritikát hoztak létre. Ez az új struktúra lehetőséget biztosít a társadalmi változások folyamatos tesztelésére, valamint új legitimitási próbák beépítésére a kapitalizmus működésébe.

Az ilyen típusú kritikák jelenléte és gyakorlati hatása azonban nem mentes a kérdésektől. Míg Boltanski szerint a társadalmi világ tele van mindennapi igazolásokkal, vitákkal és legitimitáspróbákkal, felmerül a kérdés, hogy ha ezek a kritikák valóban ennyire elterjedtek és hatékonyak, miért maradnak meg a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok? Miért tartósak a társadalmi problémák akkor, ha a társadalom folyamatosan próbára teszi a saját normáit és gyakorlatát?

Honneth munkássága egy másik megközelítést kínál a társadalmi küzdelmek és kritikák megértésében. Honneth számára a társadalmi tiszteletteljes elismerés hiánya vezet a konfliktusokhoz és a küzdelmekhez. Amikor egy személy megszégyenül, felháborodik, vagy sértve érzi magát, akkor ráébred arra, hogy illegitim módon tagadják meg tőle a társadalmi elismerést. Az emberi jólét eléréséhez szükséges önbizalom, önértékelés és méltóság fejlesztéséhez alapvetően társadalmi elismerés szükséges, amely csak akkor valósulhat meg, ha az egyének kölcsönösen elismerik egymást. Ha ez az elismerési rendszer nem működik megfelelően, a társadalmi egyenlőtlenség érzékelhetővé válik, és erőszakos küzdelmeket generálhat.

Az ilyen típusú szociális küzdelmek alapja a méltóság és az elismerés sérülése, ami az egyének szociális identitásának alapvető részét képezi. Azok, akik magukat erkölcsi bántalmazás áldozatainak tekintik, gyakran azokat a kategóriákat használják, mint a „megszégyenítés” vagy a „degradálás”, hogy leírják a tiszteletteljes elismerés hiányát. Az ilyen viselkedés nemcsak azért sértő, mert korlátozza az egyének szabadságát, hanem azért is, mert negatívan befolyásolja az önmagukról alkotott pozitív képet, amelyet az interszubjektív kapcsolatok révén alakítanak ki.

Hogyan válik a rejtett ellenállás nyílt cselekvéssé, és mitől függ az elnyomottak mozgósítása?

A domináns ideológiák létezését kevesen vonják kétségbe, ám azok hatékonysága a társadalmi alárendeltek körében sokkal vitatottabb kérdés. James C. Scott szerint a mindennapi ellenállás általában rejtett, széttagolt és álcázott formában működik, ami felveti azt a problémát, hogy a hatalmasok – és más alárendelt csoportok is – gyakran azt hihetik, hogy széles körű a társadalmi beleegyezés, vagy legalábbis nincs jelentős ellenkezés a fennálló renddel szemben.

Adnan Bangladesben végzett kutatása – különösen a Daripalla faluban zajló 1986-os választások idején – éles fényt vet arra, hogyan alakulhat át a rejtett elégedetlenség nyílt politikai mozgósítássá. A helyi parasztok, akik korábban a patrónusok által fenntartott függőségi kultúrában éltek, titkos ellenállási formákat választottak, mert ezek tűntek biztonságosabbnak. Ám amikor megjelent egy rendszerellenes jelölt, fokozatosan áttértek a nyílt támogatásra, és kollektív mozgósításba kezdtek, amely végül győzelemre vezette őket. Ez az átmenet nem csupán a politikai lehetőségek változásának volt köszönhető, hanem annak is, hogy az emberek egymás viselkedéséből merítettek bátorságot: látták, hogy mások is kilépnek a hallgatásból, és így egyre biztonságosabbnak érezték a nyílt ellenállást.

Az ellenállás tehát kollektív tapasztalatként is értelmezhető, amelyben a "fertőzés" – mások példájának átvétele – döntő szerepet játszik. Ez nem csak alulról felfelé, a mindennapi ellenállástól a szervezett cselekvés felé történhet, hanem fordítva is: a nyílt politikai ellenállás erősítheti a rejtett, mindennapi formákat is. E dinamika megértéséhez azonban nem elegendő csak az alárendeltek stratégiáira figyelni – a hatalmi oldal reakciói és adaptációi is formálják a lehetőségeket. Daripallában például a domináns csoportok stratégiái az erőszaktól a kiegyezésig és kooptációig terjedtek, attól függően, hogy miként változott az erőviszonyok egyensúlya.

Scott szerint minél szorosabb a megfigyelés, és minél nagyobb a hatalmi nyomás, annál erősebb a késztetés a látszólagos beleegyezésre, a színlelt alázatra. A subordináltak gondolati és ideológiai szinten viszonylag szabadabbak – zárt, biztonságos térben őszintén beszélhetnek –, de a nyílt politikai cselekvésben jelentősen korlátozottak. Ezért kritizálja a hegemónia fogalmát: úgy véli, hogy az figyelmen kívül hagyja azt a képességet, amellyel az alárendelt csoportok – saját mindennapi tapasztalataik alapján – képesek átlátni és leleplezni az uralkodó ideológiát.

Az ellenállás azonban nem kizárólag az erőszakkal uralt, „extrém” rendszerek – rabszolgaság, kasztrendszer, börtönök – terepe. Bár Scott ilyen példákra koncentrál, más kutatók, mint Lukes, azzal érvelnek, hogy a hegemónia fogalma épp azokra a helyzetekre érvényes, ahol a kényszer nem nyílt, hanem rejtett, és az egyenlőtlenségek nem szembetűnőek. Itt a hatalom nem erőszak, hanem szabályozás, adminisztráció, sőt: meggyőzés révén működik. A liberális demokráciákban működő „komplex dominancia” – ahol a hatalom „menedzseri” vagy „fegyelmező” módon működik – ugyanúgy kiválthat ellenállást, csak annak formái nehezebben észlelhetők, kevésbé látványosak.

A menedzselt vagy fegyelmezett társadalmakban is megjelenik az ellenállás, gyakran apró, hétköznapi taktikák formájában, amelyeket de Certeau „a gyengék taktikáinak” nevez. Ezek a látszólag banális cselekvések – például szabályok kijátszása, időhúzás, vagy a nyelv használatának módosítása – szisztematikusan aláássák az intézményes rendet, miközben látszólag alkalmazkodnak hozzá. Az ilyen ellenállás nem a direkt konfrontációban nyilvánul meg, hanem a hatalom logikájának belső megzavarásában. Hasonlóan gondolkodnak az „organizációs rendellenességek” kutatói is, akik szerint a munkavállalók szabotázsai, késései vagy elvont ellenállásai olyan rejtett stratégiák, amelyek megbontják az engedelmesség látszatát, és kikezdik a fegyelem hegemóniáját.

Ezért a hatalom működésének megértéséhez nem elég a nyílt kényszer vizsgálata, figyelembe kell venni azokat a szimbolikus, nyelvi és szociális mechanizmusokat is, amelyek révén a dominancia újratermelődik – vagy megbomlik. A beleegyezés nem mindig tudatos vagy őszinte, gyakran inkább taktikai alkalmazkodás. Az emberek viselkedése tehát nem puszta tükörképe az uralomnak, hanem folyamatos interakcióban áll vele, újrarendezi, ellenáll neki, és akár formálja is.

Fontos megérteni, hogy az ellenállás nem csak politikai vagy forradalmi formában jelenik meg. A mindennapi életben is léteznek olyan gyakorlatok, amelyek bár nem látványosak, mégis kifejezik a társadalmi egyenlőtlenséggel szembeni elutasítást. Ezek a gyakorlatok kollektív tapasztalatokra és a közös cselekvés érzésére épülnek. A társadalmi változás lehetősége nem csupán a hatalmi struktúrák gyengülésében rejlik, hanem abban is, ahogyan az egyének egymás viselkedéséből bátorságot és igazolást merítenek.

Hogyan befolyásolják a genetikai betegségek a májat, és hogyan lehet ezeket kezelni?
Hogyan befolyásolják a versengő értékek a tények észlelését?
Mi a bőrtünetek és azok okai a különböző bőrbetegségekben?