A nemzetközi intézmények, különösen az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), az International Monetary Fund (IMF) és a Világbank, hosszú ideje az Egyesült Államok dominanciáját tükrözik. Azonban a hidegháború végét követően, miközben a világ politikai és gazdasági erőterei átalakultak, az Egyesült Államok vezető szerepe egyre inkább kérdésessé vált. A múltban az amerikai befolyás szinte minden nemzetközi döntésben dominált, de ma már egyre inkább azt láthatjuk, hogy ez a hegemónia egyre inkább háttérbe szorul, és a különböző országok, különösen a fejlődő világban, új irányvonalakat keresnek.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsában az Egyesült Államok hatása továbbra is jelentős, de az alkalmazott vétóhatás egyre gyakrabban vezet a hatékony döntéshozatal akadályozásához. A legnagyobb változás talán az, hogy a korábbi évtizedekben az Egyesült Államok volt az a nemzet, amely a legtöbbször megvétózta az Izraelt kritizáló enyhébb határozatokat, míg Oroszország, Kína és a többi állandó tag is hasonló stratégiát alkalmaztak a saját érdekeik védelme érdekében. A nemzetközi közösség tehát sokkal kevésbé képes reagálni a globális konfliktusokra, mivel a Biztonsági Tanács egyre inkább blokkolja a kritikus döntéseket. A „rejtett vétó” alkalmazása, amikor egy állandó tag előre jelezni tudja, hogy használni fogja vétóját, ha szavazásra kerülne sor, arra vezet, hogy sok esetben egyáltalán nem is kerül sor döntéshozatalra.

Bár a hidegháború vége a reform lehetőségét kínálta volna az ENSZ számára, az Egyesült Államok vezetése nem mutatott komoly érdeklődést az ENSZ és annak döntéshozatali rendszereinek megreformálására. A 2005-ös New York-i csúcs egyik legfontosabb jellemzője az volt, hogy nem hozott konkrét változásokat, és a reformok elmaradtak. Az Egyesült Államok tehát nemcsak hogy nem támogatta az ENSZ jelentős átalakítását, hanem sok esetben ellenségesen viszonyult azokhoz a változásokhoz, amelyek kifejezetten az emberi jogok védelmét szolgálták. Ezzel szemben az Egyesült Államok külföldi politikai befolyása, különösen a palesztin államiság kérdésében, egyre inkább izolálttá tette az országot nemzetközi szinten, és a vezető szerep inkább követővé vált.

Az IMF és a Világbank működése szintén az Egyesült Államok politikai és gazdasági hegemóniáját tükrözi. Az IMF-t 1944-ben hozták létre a Bretton Woods-i konferencián, és bár más országok, például Kína is egyre fontosabb szereplővé váltak, az Egyesült Államok továbbra is döntő befolyással bír a pénzügyi intézmény politikájára. Az IMF azonban már nem az a domináns pénzügyi hatalom, mint korábban, mivel a fejlődő országok, elkerülve az IMF által diktált feltételeket, növelték devizatartalékaikat, hogy elkerüljék a pénzügyi alaphoz való folyamodást. Az Obama-adminisztráció idején az IMF hitelezése egyre inkább az adósságcsapdába került európai országok felé irányult, és az Egyesült Államok hegemóniája csökkent a fejlődő országok körében.

A Világbank, amelyet szintén az Egyesült Államok dominál, szintén szembesült a nemzetközi kritikákkal és a fejlődő országok növekvő frusztrációjával. Az Egyesült Államok az IMF-hez hasonlóan erőteljesen gyakorolt befolyást a Világbankra, gyakran arra kényszerítve az intézményt, hogy támogassa az amerikai érdekeltségeket és a neoliberalizmus gazdasági doktrínáját. Ugyanakkor az Egyesült Államok belső politikai és gazdasági helyzete is megváltozott, így a fejlődő országok egyre inkább alternatív forrásokat keresnek. A BRICS országok, különösen Kína, létrehozták az Új Fejlesztési Bankot és az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankot, amelyek kihívást jelentenek a Világbank számára.

A Világkereskedelmi Szervezet (WTO), amely az Egyesült Államok gazdasági érdekeinek egyik legfőbb eszköze volt, szintén elvesztette korábbi hatékonyságát. Míg a WTO alapítása után az Egyesült Államok sikeresen építette fel a szabadpiaci kapitalizmus globális rendszereit, azóta a tárgyalások, különösen a Doha-i kereskedelmi kört követően, már nem hozták meg a kívánt eredményeket. Az Egyesült Államok vezetése egyre inkább szembesül a fejlődő világ növekvő ellenállásával, amely a szabadke

Miért vált szükségessé a globális gazdasági irányítás átalakítása és mi ennek következménye?

Az Egyesült Államok számára elengedhetetlenné vált egy új megközelítés alkalmazása, ha meg akarta őrizni vezető szerepét a globális gazdasági irányításban. Az amerikai kormány először azokhoz az intézményekhez fordult, mint az IMF, amelyeket ő irányított, ám ezek gyorsan elégtelennek bizonyultak. Ennek eredményeként 2009-ben a G20 – amely addig főként a nagy gazdaságok önérdekeit hivatott ápolni, de nem rendelkezett érdemi hatáskörökkel – megerősödött. A G20 nem közvetlenül az Egyesült Államok irányítása alatt állt, de ekkor kapott fontos szerepet a pénzügyi válság kezelésében, valamint a reformjavaslatok kidolgozásában. Az egyik legfontosabb javaslat a multinacionális vállalatok (MNE) adózási felelősségét érintette. A G20 aláírásával a legfontosabb célkitűzés a BEPS (Base Erosion and Profit Shifting) projekt elindítása lett, amely 2015-ben elfogadásra került, és minden OECD-ország támogatta. Az akció célja, hogy a multinacionális vállalatok a világ minden országában az ottani adójogszabályoknak megfelelően fizessenek adót, figyelembe véve a helyi közösségek érdekeit is.

A BEPS célja, hogy biztosítsa, a multinacionális vállalatok ne kerüljék el az adófizetést, hanem fair módon hozzájáruljanak minden egyes ország gazdaságához, ahol működnek. Az Egyesült Államok lehetőséget kapott, hogy világvezető szerepet vállaljon ezen a téren, mégis kétséges volt, hogy valóban képes lesz lépéseket tenni a globális adóelkerülési gyakorlatok ellen. Azon multinacionális vállalatok, amelyek a legnagyobb adóelkerülési stratégiákat alkalmazták, jellemzően amerikai cégek voltak, amelyek jelentős politikai adományokat tettek különböző pártoknak és politikusoknak. Ráadásul ezek a cégek még akkor is mentesülhettek az amerikai vállalati adók alól, ha profitjaikat visszahozták az Egyesült Államokba.

Az Egyesült Államok tehát nem mutatott világvezető szerepet ezen a téren. Inkább azt érvelték, hogy az amerikai jogszabályok teljes mértékben összhangban állnak a BEPS-szel, így nem szükséges új szabályozás. Az Egyesült Államok nem hajlandó lényeges változtatásokat végrehajtani, hiszen az adóelkerülési stratégiák nemcsak nemzetközi, hanem hazai szinten is megoldhatóak, ha az adót végül az Egyesült Államokban fizetik meg. Az amerikai kormány, különösen a republikánus szenátus irányítása alatt, nem támogatta a reformokat, és nem támogatta a szükséges nemzetközi adóügyi megállapodások ratifikálását sem.

Az Egyesült Államok adóelkerülés elleni fellépései között említést érdemel a 2009-es évben bevezetett Foreign Account Tax Compliance Act (FATCA), amely kötelezte az amerikai állampolgárokat, hogy jelentsék be a külföldön lévő pénzügyi számláikat. A törvény gyorsan világszerte követőt talált, és az OECD Common Reporting Standard (CRS) létrejöttével az Egyesült Államoknak is hasonló elveket kellett alkalmaznia. Azonban a kölcsönösség biztosítása nem volt egyszerű. Sok állam, amely adóparadicsomként működött, nem hajlandó ratifikálni a szükséges kétoldalú adóegyezményeket, így az információcsere nem valósulhatott meg a kívánt módon. Az amerikai pénzügyi intézmények is komoly terhet éreztek az új szabályozások miatt.

Mindez azt mutatja, hogy az Egyesült Államok számára nehézséget jelentett a globális adóelkerülés elleni hatékony fellépés, még akkor is, amikor egyértelműen globális vezető szerepet próbáltak betölteni ezen a téren. A politikai akadályok, a jogi keretek és az intézményi ellenállás mind hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államok nem tudott megfelelni a globális vezetés elvárásainak.

Fontos megérteni, hogy az Egyesült Államok világpolitikai hegemóniájának megtartása nemcsak gazdasági, hanem politikai és intézményi kérdés is. A globális gazdasági irányításban való szerepvállalás nem csupán a gazdasági döntésektől függ, hanem a nemzetközi együttműködés képességétől, a politikai konszenzus kialakításától, valamint az egyes országok és intézmények közötti kapcsolatoktól is. Az Egyesült Államok politikai rendszere, amely a "checks and balances" elvén alapul, egyre inkább gátolja a globális politikai szerepvállalást, különösen olyan kérdésekben, amelyek nemzeti érdekeket is érintenek, mint például az adózás vagy a nemzetközi pénzügyi megállapodások.

A globális gazdasági irányítás újrafogalmazásához tehát nemcsak a nemzetközi jog és gazdasági rendszer átalakítása szükséges, hanem a politikai vezetés átgondolása is, amely figyelembe veszi a nemzetközi együttműködést, valamint a belső politikai és gazdasági érdekek összefonódásait.

Miért volt kulcsfontosságú a Monroe-doktrína az Egyesült Államok külpolitikájában?

A Monroe-doktrína, amelyet 1823-ban James Monroe amerikai elnök hirdetett ki, az amerikai külpolitika egyik alapkövét képezte. A doktrína legfőbb mondanivalója az volt, hogy az Egyesült Államok elítéli a további európai kolonizációt és bármilyen beavatkozást a Nyugat féltekén, valamint kijelenti, hogy az amerikai kontinens politikai rendszere különbözik az európai politikai rendszerektől. Azonban, míg Monroe üzenete a világ számára úgy tűnt, hogy a jövőben garantálja az Egyesült Államok dominanciáját, az akkori európai hatalmak nem igazán vették komolyan. Csupán később, James K. Polk elnöksége alatt vált a Monroe-doktrína az Egyesült Államok külpolitikájának egyik meghatározó alapelvévé.

A doktrína kezdeti hatása nem volt jelentős. Az Egyesült Államok nem rendelkezett sem a katonai, sem a politikai erejével ahhoz, hogy érvényt szerezzen saját állásfoglalásának, miközben az európai nagyhatalmak, mint Oroszország és Nagy-Britannia, nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták, hanem mély megvetéssel is kezelték az amerikai elnök kijelentéseit. A háborúkkal és belső politikai zűrzavarral terhelt Egyesült Államok számára a doktrína inkább ideológiai jelentőséggel bírt, mintsem gyakorlati hatással. Azonban az Egyesült Államok erőfeszítései a következő évtizedekben kezdtek éreztetni a hatásukat.

James Blaine külügyminiszter az 1880-as évek végén próbálta megteremteni az első inter-amerikai konferenciát, amely lehetőséget biztosított volna Latin-Amerika országainak, hogy az Egyesült Államok vezetése alatt egységesen fellépjenek a világpiacon és politikai ügyeikben. Blaine ambíciója nyilvánvalóan az volt, hogy a térség gazdaságilag és politikailag is egyre inkább az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Blaine későbbi nyilatkozatai és a konferenciák létrehozása a Monroe-doktrína egy új értelmezését hozták magukkal. Az Egyesült Államok egyértelmű hegemóniáját követelte, ami a latin-amerikai országok számára, bár diplomatikusan nem mindig tetszett, mégis egy szorosabb kapcsolatra kényszerítette őket az Egyesült Államokkal.

Az 1895-ös brit-venezuelai határvita is azt demonstrálta, hogy az Egyesült Államok egyre inkább maga kezdi irányítani a nyugati féltekét. Bár a vita elsődlegesen nem érintette közvetlenül az Egyesült Államokat, Grover Cleveland elnök kormánya már egyértelműen jelezte, hogy az Egyesült Államok nemcsak hogy megoldja a konfliktusokat, hanem a térségben bármilyen beavatkozásban is kulcsszerepet vállal. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brit kormány elismerte az Egyesült Államok hegemóniáját Latin-Amerikában, ami megerősítette az országok közötti politikai és gazdasági függőséget.

A Monroe-doktrína következő jelentős kiterjesztése Theodore Roosevelt elnöksége alatt zajlott le, amikor is ő az elméletet agresszívebb módon alkalmazta, hiszen a Roosevelt-kiegészítés (1904) már azt deklarálta, hogy az Egyesült Államok nemcsak a térség megvédésére, hanem annak aktív irányítására is hajlandó. Ezt követően az Egyesült Államok többször is beavatkozott a latin-amerikai térség ügyeibe, főként Mexikóban, Közép-Amerikában és a Karib-térségben, hogy megakadályozza a más nagyhatalmak terjeszkedését. Ekkor még nem mindenki volt elégedett ezzel a hozzáállással, és a latin-amerikai országok egy része szembenállt az Egyesült Államok hegemóniájával. Az 1910-es brazil kezdeményezés, amely a Monroe-doktrína dicséretére irányult, elutasítást kapott, míg az 1928-as hatodik inter-amerikai konferencián a regionális dominanciát már egyre inkább vitatták.

A Monroe-doktrína sorsa az 1930-as évekre változott, amikor Franklin D. Roosevelt elnök már arról beszélt, hogy a doktrina fennmaradása érdekében az Egyesült Államoknak együttműködésre van szüksége a latin-amerikai államokkal. A külpolitikai viszonyok átalakulása azt követelte, hogy a hegemonikus hatalom is alkalmazkodjon a körülményekhez, és ne csupán a saját érdekeket tartsa szem előtt. Roosevelt alapvető változást vezetett be: elismerte, hogy a Monroe-doktrína csak akkor maradhat életben, ha a latin-amerikai országok is aktívan részt vesznek annak megvalósításában.

Fontos megérteni, hogy bár a Monroe-doktrína az Egyesült Államok számára jelentette az amerikai kontinens politikai és gazdasági dominanciájának biztosítékát, az európai hatalmak elleni szembenállás nem mindig volt egységes. Az Egyesült Államok felemelkedése egy szoros külpolitikai játszmát jelentett, amelyben nemcsak katonai erő, hanem diplomáciai stratégiák is kulcsszerepet játszottak. Az amerikai kontinenst elárasztó európai imperializmus elleni harc nem csupán a kontinens belső egyensúlyát befolyásolta, hanem globális hatásokat is kiváltott.

Miért fontos az amerikai őslakosok szerepe az anti-excepcionalizmus mozgalmában?

Az amerikai őslakosok nem tűntek el, és a huszadik század folyamán népességük folyamatos növekedésnek indult. Az 1900-as évek elején mindössze 266 732 fő volt, ami 1950-re 377 273-ra emelkedett. 1960-ban először engedte meg a Népességnyilvántartó Hivatal, hogy az emberek saját etnikai hovatartozásukat válasszák meg, és ennek következtében a számuk 551 636-ra ugrott. Ezt követően az amerikai őslakosok népessége exponenciálisan nőtt, 2010-re elérve az 5 220 579 főt (ami az összlakosság 1,7%-át tette ki). Az 2000 és 2010 közötti növekedés különösen figyelemre méltó volt, hiszen 26,7%-kal emelkedett, ami a leggyorsabb növekedés volt az összes etnikai csoport közül.

Ez a növekedés nemcsak számosságában figyelemre méltó, hanem politikai szerveződésükben is. Az 1944-ben alapított Nemzeti Amerikai Indián Kongresszus (NCAI), az 1961-ben létrejött Nemzeti Indián Ifjúsági Tanács (NIYC), és az 1968-ban formálódott Amerikai Indián Mozgalom (AIM) mind hozzájárultak a politikai aktivitás növekedéséhez. Az AIM 1973-ban részt vett a Wounded Knee-i városka 71 napos elfoglalásában, amely az országos médiában is jelentős figyelmet kapott, részben a három évvel korábban megjelent Bury My Heart at Wounded Knee című könyv sikere révén. Bár az őslakosok között ideológiai viták alakultak ki, amelyek az őslakos politikai mozgalom hatékonyságát csökkentették, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a pioneeri szerepet, amit az amerikai indiánok játszottak az anti-excepcionalizmus népszerűsítésében az Egyesült Államokban.

Az őslakosok voltak az első anti-excepcionalisták, de hamarosan csatlakoztak hozzájuk az afroamerikaiak is. A rabszolgaság tapasztalata teljes mértékben ellentétben állt az amerikai kiválóság mitoszával. Az amerikai függetlenségi háború során a britek próbálták kihasználni ezt, amikor Lord Dunmore proklamációja révén szabadságot ígértek a rabszolgáknak, ha a brit oldalra állnak. Ugyanezt a taktikát alkalmazták a 1812-es háborúban, amikor Sir George Cockburn admirális "színes bőrű" katonákból alakított egy Kolonializált Tengerész Testületet, és írta a londoni főhadiszállásnak, hogy az elszökött rabszolgák közül sokan csatlakozhatnának. Az afroamerikaiak szerepe a rabszolgaság ellen folytatott harcban kiemelkedő volt, és az abolicionisták, bár nem használták az "anti-excepcionalizmus" kifejezést, az amerikai kiválóság és igazságtalanság közötti szakadékot világították meg.

Az 1865-ös Tizenharmadik Kiegészítés után is folytatódott a küzdelem, és Frederick Douglass, aki a rabszolgaság elleni harc egyik legismertebb alakja volt, emlékeztette közönségét arra, hogy az amerikai történelem nem volt olyan kivételes, ahogyan azt sokan próbálták elhitetni. Douglass szerint "az igazi kérdés", amely az amerikai társadalom előtt áll, nem a rabszolgaság kérdése volt, hanem hogy az amerikai igazságosság és szabadság képes-e egyenlően védeni minden amerikai állampolgárt.

Az afroamerikaiak részvétele a spanyol-amerikai háborúban is jelzésértékű volt, mivel sokan, bár természetes módon csatlakoztak volna az Anti-Imperialista Ligához (AIL), végül más szervezetekben, mint például a Színesbőrűek Nemzeti Anti-Imperialista Ligájában folytatták a küzdelmet. W.E.B. Du Bois és Kelly Miller, a Howard Egyetem professzora is hangsúlyozták, hogy az imperializmus és a háborúba való beavatkozás párhuzamba állítható a hazai jogsértésekkel és a faji megkülönböztetéssel. A vietnami háború idején a civil jogi vezetők és Muhammad Ali is anti-excepcionalista diskurzust használtak, amikor elutasították az amerikai kormány által végzett imperialista politikát, és kiálltak az emberi jogok mellett, nemcsak hazájukban, hanem világszerte.

A vietnami háborúval szembeni afroamerikai protestálás szoros kapcsolatban állt a polgári jogi mozgalommal, és lehetőséget adott arra, hogy az anti-excepcionalizmus nyelvezetét összekapcsolják a belső jogokért folytatott küzdelemmel. Az afroamerikai vezetők, mint Martin Luther King Jr., Malcolm X és Stokely Carmichael, mind a háborút az amerikai kiválóság ellen irányuló támadásként értelmezték, miközben összekapcsolták a fekete felszabadítást a nemzetek felszabadítási mozgalmaival világszerte.

Az amerikai kivételességbe vetett hit a fehér amerikaiak körében továbbra is jelen volt, de az afroamerikaiak folyamatosan visszautasították ezt a mítoszt, különösen a polgárjogi mozgalom idején. Jeremiah Wright, Barack Obama egykori lelkipásztora 2003-ban anti-excepcionalista nyelvezetet használt, amely bár az afroamerikai közönség számára nem volt meglepő, a későbbi nyilvánosság előtt sokkoló volt, amikor kiderült, hogy Obama elnökként rendszeresen részt vett a templomban, ahol ezek a szavak elhangzottak.

Az amerikai kivételesség mitosza, amely a fehér lakosság körében mélyen gyökerezik, továbbra is vita tárgyát képezi, és az őslakosok és afroamerikaiak szerepe az anti-excepcionalizmusban fontos része annak a folyamatnak, amely folyamatosan kihívások elé állítja a hagyományos történelmi narratívákat. Az őslakosok és afroamerikaiak közötti összefonódott küzdelmek azt mutatják, hogy a történelmi kiválóság mitosza nemcsak a múltban, hanem a jelenben is hatással van a társadalmi és politikai diskurzusra.

Hogyan optimalizáljuk a fájlok hozzáférését és írását párhuzamos környezetben?
Hogyan befolyásolják a kétdimenziós anyagok a termoelektromos teljesítményt?
Hogyan szereljük össze és állítsuk be a Raspberry Pi alapú robot kerék- és szoftverrendszerét?