A modern amerikai kampányok egyik legfigyelemreméltóbb stratégiája, amelyet Donald Trump alkalmazott 2016-os elnökválasztási kampányában, az amerikai kiválóság (American exceptionalism) kritikája volt. Ez az eszme azt hirdeti, hogy Amerika olyan különleges nemzet, amelyet Isten különleges célra rendelt, és amelynek példát kell mutatnia az egész világ számára. A hagyományos kampányokban az ellenzéki jelöltek gyakran emelték ki és ünnepelték ezt az elképzelést, a nemzet nagyságának eszméjét. Trump azonban radikálisan eltért ettől a megszokott retorikától, amikor kampányában rendszeresen azt sugallta, hogy Amerika már nem az, ami egykor volt. Ez a stratégia, amely a „Készítsük Nagyobbá Amerikát” (Make America Great Again) szlogen köré épült, egy új formáját adta az amerikai politikai jeremiádnak, amit Trump saját érdekére és politikai céljaira alakított.

Jenna Johnson, a Washington Post újságírója már 2016 júliusában figyelmeztetett, hogy Trump víziója a jövőről rendkívül negatív képet festett: Amerika romokban hever, az infrastruktúra elöregedett, a gazdaság gyenge, és az országot „ostoba emberek” vezetik. Trump szerint a világ gúnyolja Amerikát, az ISIS pedig bárhol, bármikor lecsaphat. Az amerikai társadalom minden szegmense folyamatosan szenvedett. Az ilyen szembetűnő pesszimizmus figyelmeztetést jelentett a kampány számára, mivel az emberek, akik egyébként javulásokat éltek meg életükben, könnyen elutasíthatták volna ezt a víziót. Az amerikai választók, akik évek óta azt hallották, hogy az ország „a hegy csúcsán” áll, egy ilyen sötét képpel nem tudtak volna azonosulni.

Trump ezen kívül gyakran vádolta az Egyesült Államokat azzal, hogy elvesztette globális vezető szerepét. A politikai elemzők, mint Marc Fisher, arra mutattak rá, hogy Trump „Amerika már nem nagy” állításával azt a képet erősítette, hogy az ország nem érdemli meg a kiválóság státuszát. Mindez alapvető ellentétben állt a republikánus párt hagyományos politikájával, amely Amerika rendkívüliségére épített. Trump, úgy tűnt, nem csupán kritikusan viszonyult ehhez a hagyományhoz, hanem aktívan aláásta a nemzet kiválóságának eszméjét.

Trump kampányában az amerikai kiválóság aláásása nemcsak a kritikai elemzések célja volt, hanem egy kifinomult stratégia részét képezte. A választókat arra próbálta motiválni, hogy Amerika hanyatlása ellen csak ő képes tenni. Az eszme, miszerint Amerika veszélyben van, arra épült, hogy a nemzetet a kudarcok és a leépülés jeleként mutatta be. Ezzel szemben Trump saját magát állította be a megváltóként, aki visszaállítja az ország régi dicsőségét. Ezt a retorikai eszközt alkalmazta a politikai jeremiádhoz hasonlóan.

A modern amerikai jeremiád egy politikai retorikai forma, amely a nemzetet folyamatosan a „kiválóság” szintjére helyezi, majd azt állítja, hogy a nemzet valamilyen módon elveszítette ezt a különlegességét. A kampányok célja, hogy emlékeztessék a választókat a nemzet felelősségére, és arra ösztönözzék őket, hogy változtassanak, általában egy új vezető támogatásával. Trump ennek a keretnek egy modern változatát alkalmazta. Az ő kampányában azonban, szemben elődeivel, mint például Obama vagy Romney, Amerika kiválóságának hagyományos ünneplése helyett annak elvesztését és hanyatlását hirdette.

A modern jeremiád gyökerei az 1600-as években, a puritánok prédikációiban keresendők. A puritán igehirdetők úgy tartották, hogy Amerika különleges kapcsolatban áll Istennel, és a „hegyen lévő városként” a világnak példát kell mutatnia. A puritán jeremiád három fő elemből állt: emlékeztetni a közösséget a vallási felelősségére, elítélni a bűnöket és a nemzet erkölcsi hanyatlását, majd felhívni a megtérésre és a helyes irányba való térésre. Az idők során a jeremiád formája egyre inkább politizálódott, és az amerikai nemzeti identitás része lett. A politikai jeremiád ennek a régi vallásos formának egy politikai változata, amely az ellenzéki kampányok egyik legfontosabb eszközévé vált.

Trump alkalmazta a politikai jeremiád klasszikus formáját, de azzal a különbséggel, hogy nem az amerikai kiválóságot próbálta helyreállítani, hanem annak elvesztését használta fel saját kampányának eszközeként. Ennek a stratégiai retorikának az alapja az volt, hogy Amerika elvesztette régi dicsőségét, és hogy ő, mint politikai vezető, képes lesz azt visszaállítani. Ez a megközelítés sokak számára vonzó lehetett, mert megmutatta, hogy a jelenlegi politikai rendszer nem működik, és csak új vezetés hozhat változást. Az ilyen típusú retorikai manipuláció, amely a nemzet hanyatlására épít, képes komoly politikai mozgósítást generálni, mivel a választók a katasztrófa elkerülése érdekében hajlandók akár radikális változásokat is támogatni.

Fontos megérteni, hogy Trump kampányának egyik legfontosabb eleme nem a hagyományos amerikai kiválóság hirdetése volt, hanem annak kritikája és a rendszer hibáira való koncentrálás. Az ő stratégiája a politikai diszkurzus megváltoztatására épült, ahol a negatív, pesszimista víziók és a világ legyőzésére való fókuszálás teremtette meg a politikai győzelem esélyét. Trump tehát a modern amerikai jeremiád új formáját alkalmazta, amely a nemzet hanyatlását és a változás szükségességét hangsúlyozta, miközben saját személyét állította a megoldás középpontjába.

Miért tekintette Trump a média ellenségének?

Donald Trump elnöksége alatt folyamatosan hangsúlyozta, hogy a fő ellenfelei nem csupán a politikai riválisaik, hanem a mainstream média is. Trump számára a média nemcsak egyszerűen információs forrás volt, hanem egy olyan ellenfél, amely folyamatosan aláásta az ő politikai legitimitását. Ez a konfliktus már elnöki kampánya idején elkezdődött, és a következő években kulcsfontosságú szereplővé vált az elnöki retorikájában.

A média ábrázolása mint az „ellenállás” része, amely Trump elmondása szerint a demokráciát fenyegeti, szorosan összefonódott a politikai diskurssal, amely az ő és a demokraták közötti ellentéteket hangsúlyozta. Trump számára a média nemcsak politikai kritikát jelentett, hanem egy olyan erőt, amely folyamatosan ellensúlyozta őt, és közvetítette a demokraták üzenetét, ezáltal aláásva az ő politikai hatalmát. Trump nem csupán azért támadta a médiát, mert nem tükrözte mindig pozitívan a politikai céljait, hanem azért is, mert a médiát a demokraták szövetségeseként látta, akik együtt dolgoztak a vele szembeni ellenállás megszervezésében.

A „fake news” kifejezés, amelyet Trump gyakran használt, a média minden egyes kritikáját és ellenvéleményét leleplező fegyverré vált. Mivel Trump maga is jelentős közvetítő eszközként használta a Twittert, úgy érezte, hogy közvetlen kapcsolatban áll a néppel, és a média gyakran eltorzította az üzenetét. Ezt a torzítást úgy értékelte, hogy a média nemcsak a politika, hanem maga a demokrácia ellensége is, mivel a hírek manipulálása szerinte közvetlenül veszélyeztette a szabad választásokat és a nép akaratát.

Ezeket a vádakat nem csupán szavakban fejezte ki. A Twitter és más közösségi média platformok használata lehetővé tette számára, hogy közvetlenül, közvetítőnélkül szóljon a közönséghez, és ezáltal elkerülje a hagyományos médiát, amelyet manipulátornak és torzítónak tartott. Trump kampányai alatt, majd elnöksége során, rendkívül hatékonyan építette fel azt az üzenetet, hogy a média nemcsak politikailag elfogult, hanem szándékosan támadja az ő politikai döntéseit. Ez különösen fontos volt az olyan időszakokban, amikor a média Trump politikai döntéseit és személyes viselkedését kritizálta.

Még inkább aggasztó volt, hogy Trump nemcsak a főáramú médiát tekintette ellenségnek, hanem olyan hírszervezeteket is, amelyek elvileg függetlenek és szakmailag elismertek. A New York Times és más nagy hírügynökségek támadásaival Trump folytatta a médiával való háborúját, és egyre inkább elhatárolódott a tradicionális politikai diskurzustól. Ennek eredményeként Trump politikai üzenete és retorikája sokszor annyira polarizálódott, hogy a média és a közönség közötti bizalom megszakadt, és a közhangulat is erősen megosztottá vált.

Fontos megérteni, hogy Trump számára a média elleni támadás nem csupán politikai háborúskodás volt. Ő valóban úgy látta, hogy a média aktívan vesz részt a demokraták küzdelmében ellene, és ezzel hozzájárulnak az amerikai demokrácia meggyengítéséhez. A média és az ellenállás közötti kapcsolat folyamatosan erősödött, és Trump ezt a konfliktust egyre inkább az amerikai politika és kultúra szerves részévé tette.

Trump retorikájának kulcseleme volt, hogy a demokraták és a média egyaránt megpróbálják aláásni a választások eredményeit, és megakadályozni az ő politikai programjának megvalósítását. Az ő világlátásában a „nép” és az ő támogatói képviselték az amerikai akaratot, míg mindenki más – beleértve a demokratákat és a médiát – ennek az akarathoz való hűtlenséget jelentette.

Trump elnöki évei alatt egy olyan narratíva alakult ki, amelyben a média és a demokraták mindössze egy egységes, koherens ellenségképet alkottak, és minden politikai és társadalmi ellenállás ennek a fenyegetésnek a részét képezte. A média elleni támadások tehát nemcsak taktikai szintű válaszok voltak, hanem mélyebb politikai, kulturális és társadalmi kérdéseket vetettek fel az amerikai társadalom polarizációjáról és a demokrácia jövőjéről.

A médiával kapcsolatos Trump-ellenállásának fontos következményei voltak a társadalmi diskurzusra, a választói bizalomra és a politikai narratívákra. Az, hogy Trump elnökként képes volt ezt a diskurzust formálni, az az amerikai politikai táj képét alapvetően meghatározta, és hosszú távon hatással lesz a politikai kommunikációra és a közéleti párbeszédre.

Hogyan működik a víz szállítása a növényekben: A virágok színváltozása
Hogyan készítsünk hatékony előadást videón keresztül?
Hogyan működik a pénzügyi szolgáltatások rendszere a modern világban?