A kezelések előtt még voltak olyan emberek, akiket mindig is ismertem, de most úgy tűnt, hogy már semmi közöm hozzájuk. Ők olyan világban éltek, ahol a dolgok egyszerűek és világosak voltak. Az ő észlelésük a világról nyers volt, és ami számukra természetes volt, azt én már elveszítettem. Ha valóban így van, ahogy én gondoltam, akkor talán a kétségeim egy része eloszlik. És én is sokat segíthetnék nekik. Olyan tapasztalatokkal rendelkeztem, amelyek nekik nem adatnak meg. Ha előre tudnák, mi lesz a következménye a kezelésnek, talán gyorsabban felépülnének. Azt szerettem volna, ha a kezelést megelőző napjaikban hagynak valami nyomot maguk után, valami személyes emléket vagy definíciót, amivel később újra felfedezhetik önmagukat.

Amikor közelebb léptem, és beleskelődtem a busz ablakain, láttam, hogy egy elegáns, egyenruhás lány a neveket egyeztette a listával, miközben a vezető a csomagokat pakolta. Egy középkorú férfi ült az ablak mellett, ő volt a legközelebb hozzám, így rákopogtam az üvegre. Ő rám nézett, majd egyértelműen elfordította a tekintetét. A lány észrevett, és áthajolt az ajtón.

„Mit csinálsz?” – kérdezte tőlem.

„Segíthetek ezeknek az embereknek! Hadd beszéljek velük!” – mondtam.

A lány szűk szemekkel nézett rám. „A klinikáról jöttél, nem igaz? Mr. Sinclair…”

Semmit sem mondtam, éreztem, hogy tudja, mi a szándékom, és próbálni fog megakadályozni. A vezető végül elment mellettem, felült a vezetőülésbe, és elindult. A busz lassan haladt a forgalomban, majd balra fordult, és a keskeny utcán felkanyarodott a klinika felé.

Ahogy elindultam vissza a város felé, az újra kinőtt hajamat simogatva azt éreztem, hogy most már nem vagyok olyan, mint a többiek. Az emberek az utcán mind olyanok voltak, mint azok, akikkel most találkoztam – nem befolyásolták őket semmilyen kezelés, semmi, ami megváltoztathatta volna az ő világuk tisztaságát.

Azonban az a gondolat, hogy minden, amit most mondok, elfelejtődne, mihelyt a kezelés elkezdődik, mindent megváltoztatott bennem. A múlt nem lehetett többé az, amit én kerestem benne, mert mindenki, akit ismertem – az utcán sétálók, a klinika személyzete, Seri – mind ugyanolyan "nyers" volt, mint azok az emberek, akiket éppen most akartam elérni. Az összesük szemében volt valami, amit én elvesztettem, valami, ami soha nem térhet vissza.

Seri is ott volt velem, aki hónapok óta velem élt, segített nekem, ám egy nap mérgesen közölte, hogy ő is akar valamit az életéből. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor megértettem, hogy én mindig csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt. Pedig ő is feláldozta saját életét, hogy mellettem legyen. De most már kezdtem tisztában lenni a dolog súlyával, és arra is ráébredtem, hogy talán el fog hagyni. Az, hogy nem tudtam semmit sem Seri múltjáról, és hogy soha nem kérdeztem tőle, nemcsak önző magatartás, hanem egyben éppen azt is tükrözi, hogy mennyire másképpen éltünk. Az én világom mostanra egyre inkább csak a rehabilitációval volt összefüggésben, míg ő más dimenzióban mozgott, hiszen nemcsak engem ápolt, hanem élt is valahogy.

A kézirat, amit kezemben tartottam, amely talán tartalmazott valami válaszokat a múltamra, ugyanúgy idegen maradt számomra, mint az a férfi, aki egykor én voltam. Ahogy Seri mondta, az első néhány oldal nem volt érdekes, inkább önigazolások sorozata. De ahogy haladtunk előre, elkezdtem észrevenni, hogy a kézirat átalakítása, amit ő végzett, segít abban, hogy visszanyerjem a kapcsolatot a valósággal.

A múltbeli életem története, amit most kezdtem olvasni, tele volt rejtélyekkel, amit nem ismertem. A nevek, a helyek, és az események mind ismeretlenek voltak számomra. Azonban a felismerés, hogy a régi nevem, a régi életem másképp volt elmesélve, most már a saját szemszögemből kezdett kirajzolódni. Mindezek a változtatások nemcsak a történet átrendezését jelentették, hanem azt is, hogy valahol el kell fogadnom azt a tényt, hogy a múltunk mindig is bizonyos mértékig eltorzult, és hogy a tudatunk hogyan alakítja a valóságot.

A legnagyobb tanulság talán az, hogy ha a tudatunkat megváltoztatják, ha újraformálódunk, akkor a világ, amit addig ismertünk, már nem az. Az a folyamat, amelyet átélünk, nemcsak fizikai vagy érzelmi átalakulás, hanem egy teljes világkép újjáépítése. Ami egyszer valóság volt, az most kétségbe vonható, és éppen az az új világ, amit belül teremtünk, az válik az új igazságunkká. A fontos pedig az, hogy a múltat nem úgy kell keresni, ahogyan azt mi szeretnénk látni, hanem éppúgy, ahogyan mi most vagyunk – átalakítva, újraalkotva, még ha ez fájdalmas is.

Mi történik, amikor az emlékek elmosódnak?

A történet, melyet a kézirat tartalmazott, szinte egy álomvilágba vezetett, melyet az elbeszélő nem értett teljesen. Mégis, ahogy lapozott előre, a történet folytatása szoros kapcsolatban volt mindazzal, amit addig megélt. Az élete egy évekkel korábban történő áthelyezésével kezdődött, amit később Manchesterben folytattak, mindeközben az emlékek határain túlra került, és a tudatalatti, zavart és titokzatos részletek körvonalazódni kezdtek. Az életem folytatásának elolvasása közben egyre inkább képtelennek éreztem magam az azonosulásra.

"Nem tudom, hogyan sikerült ezt az egészet felfogni," mondtam. "Hogyan tudtad megérteni?" A válasz, ami elhangzott, nem csökkentette a zűrzavart. "Nem biztos, hogy megértettük," válaszolta Seri. "Többnyire ki kellett hagynunk sok mindent, mert túl zűrzavaros volt." A kéziratot megjegyzésekkel, törléses és kicserélt részekkel látták el, de minél inkább próbáltam megfejteni, annál inkább nőtt a kétely. Az emlékek között felfedeztem egy olyan képet, amelyet először érthetetlennek tartottam, most viszont egyre inkább azt éreztem, hogy ez az, ami valójában a múltam egy darabja.

Az egyik legtöbbször törölt részlet, ami több oldalt is elfoglalt, egy titokzatos "William bácsi" belépését taglalta. Emlékezetemben ő volt az, aki a tenger illatát hozta magával, és aki mindent, ami szabálytalan volt, megerősített, miközben valószínűleg megvetett volt a család többi tagja előtt. A kéziratban szándékosan kiemelt jelenet egy olyan emléket tartalmazott, amit Seri el akart törölni, mert nem értette, de számomra úgy tűnt, hogy William bácsi nem csupán egy anekdota része volt, hanem valami sokkal mélyebb és igazabb dolgot képviselt. Éreztem, hogy nem lehet őt egyszerűen eltüntetni egy-két kihúzott vonással.

Ez a felismerés kezdte összefonni a kéziratot a saját tudatommal. Mert amit én valójában keresek, az nem csak az, hogy megértsem a történet logikai vonalait, hanem hogy felfedezzem a mögöttes jelentéseket és szimbolikus tartalmakat, amelyeket eddig képtelen voltam felfogni. A világ, amit elvesztettem, nem csupán egy sor esemény összessége volt, hanem azok az érzések és személyek, akik ott voltak velem. Azonban minél többet próbáltam visszanyerni, annál inkább rá kellett jönnöm, hogy a múltam nem teljesen az, aminek gondoltam, és hogy az önmagammal való találkozás nem hozhat mindent egyértelművé.

Ahogy végigolvastam a kéziratot, a történések egyre inkább elmosódtak, és bár próbáltam megfejteni az események logikai összefüggéseit, rájöttem, hogy amit igazán keresek, az nem egy szigorúan lineáris történet, hanem inkább egy sor összefüggő, szimbolikus részlet, melyek összefoglalják a valódi élményeimet. Az emlékeim, a helyek, az arcok mind áthatják egymást, és az, hogy mi történt, nem az események pontos kronológiáján múlik, hanem azon, hogyan emlékszünk rájuk, hogyan formálódnak bennünk a személyek és pillanatok.

A kéziratot végigolvasva egy másik fontos felismerést tettem: a nyomok, amelyeket magunk után hagyunk, nem mindig egyértelműek, és nem mindig lehet azokat teljesen eltüntetni. Azokat az elemeket, amelyek a történetben szerepelnek, csak részben lehet manipulálni, vagy átalakítani a kívánt irányba. Az igazság inkább az egyes személyekben, és azokban a pillanatokban rejlik, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül, még ha egy-egy részlet valóban elveszni is tűnik.

Azonban, ahogy a történetben történik, a múltat nem lehet teljesen megváltoztatni. A személyes élmények és a valóságot körülvevő titkok még akkor is hatnak ránk, ha próbáljuk őket elnyomni. Az emlékeink nem csupán az idő nyújtotta visszajátszások; ők azok a valóságos alkotóelemek, melyek alakítják azt, amit ma önmagunknak nevezünk. Érdemes elgondolkodni azon, hogyan formálják az eltüntetett részletek, törölt történetek az életünket, és hogy mi történik akkor, ha ezeket a mélyebb, láthatatlan hatásokat figyelmen kívül hagyjuk.

Hogyan találhatjuk meg magunkat a másik személyében?

„Kérlek, ne menj el” – mondtam. Seri válaszolt: „Tudom, hogy el fogsz felejteni, Peter, és talán ez így jobb. Ott leszek, ahol megtalálsz.” Sétált el, fehér inget viselve, amely ragyogott a város fényeiben. Figyeltem, miközben a szigetekre gondoltam, arra a hazugságra, amit ő jelentett számomra. Karcsú alakja, egyenes tartása és mozgása, rövid haja, amely egy kicsit megrándult minden lépésével. Elhagyott, és mire elérte az utca sarkát, már nem láttam őt. Egyedül maradtam az autók között, és egyszerre furcsa, felszabadító érzés töltött el. Bár Seri hogyan is akarta, megszabadított saját önbeteljesítő meneküléseimtől. Szabad voltam attól a meghatározástól, amelyet magamnak adtam, és végre képesnek éreztem magam arra, hogy erős legyek.

A parkolt ausztrál minibusz mögött, Gracia ablaka narancssárgán fénylött a kerítés mögött. Elindultam, elhatározva, hogy rendezem a köztünk lévő nehézségeket. Mikor elértem a járda szélét, beláttam a szobába, és először láttam Graciát. A beden ült, lábait keresztbe téve. Egy cigarettát tartott az egyik kezében, a másikkal gesztikulált, miközben beszélt. Egy olyan póz volt, amit már sokszor láttam: aktívan beszélt, valami érdekesről. Meglepetten, mert azt hittem, egyedül lesz, hátrébb húzódtam, nehogy észrevegyen. Odaálltam, hogy lássam a szoba többi részét.

Mellettem egy fiatal nő ült, összegömbölyödve a szoba egyetlen székén. Fogalmam sem volt, ki lehet ő. Hozzá hasonlóan öltözködött, szemüveget viselt. Gracia mondott valamit, és a nő bólintott, ritkán válaszolt. Mikor biztos lettem benne, hogy egyikük sem látott, egy kicsit közelebb léptem. A padlón egy tele hamutál volt, mellette két üres kávéscsésze. A szoba úgy tűnt, mintha nemrégiben takarították volna: a könyvek szépen sorakoztak a polcokon, sehol sem voltak ruhák, és a fiókok mind zárva voltak. Minden nyom, ami Gracia öngyilkossági kísérletére utalt, rég eltűnt: a bútorokat átállították, az ajtót megjavították. Akkor vettem észre, hogy egy kis sebtapasz van Gracia csuklójának belső oldalán. Ő nem tűnt fel, és ugyanolyan könnyedén használta azt a karját, mint a másikat.

Többet beszélt, de ami fontosabb volt, boldognak tűnt. Többször is mosolygott, és egyszer hangosan nevetett, azt a hajlott fejű mosolyt, amit annyiszor láttam régen. Hirtelen akartam bemenni hozzá, de a másik nő jelenléte visszatartott. Megkönnyebbültem, hogy Gracia jól néz ki. Még mindig olyan vékony volt, de ezen kívül sugárzott belőle az egészség és a mentális frissesség: Görögországra, napozásra és retsinára emlékeztetett, ott kezdtük. Úgy tűnt, öt évvel fiatalabb, mint amikor utoljára láttam, a ruhái tiszták és frissen vasaltak, a haja újra vágva és átalakítva.

Néhány percig figyeltem őket, majd, örömömre, az idegen nő felállt. Gracia mosolygott, mondott valamit, és mindketten nevettek. A nő elindult az ajtó felé. Nem akartam észrevétetni magam, ezért elmentem az utca másik oldalára, és ott álltam egy darabig. Néhány perc múlva a nő beszállt az egyik parkolt autóba, és elhajtott. Mihelyt elment, gyorsan átszaladtam az úton, és bedugtam a kulcsot a zárba.

A folyosón égtek a fények, és a levegőben bútorszert árasztott.

„Gracia? Hol vagy?” A hálószoba ajtaja nyitva volt, de ő nem volt ott. Hallottam a WC lefolyóját, majd a WC ajtaja is kinyílt.

„Gracia, itt vagyok!”

„Jean, te vagy az?” – mondta. Aztán megjelent, és meglátott.

„Helló, Gracia” – mondtam.

„Azt hittem... Úristen, te vagy az! Hol voltál?”

„Egy kicsit el kellett mennem” – válaszoltam.

„Miért nézel így ki? Mintha hajléktalan lennél!”

„Kempingeztem, el kellett mennem” – mondtam. „Mert el kellett mennem.”

Néhány lépésre álltunk egymástól, nem mosolyogtunk, nem próbáltunk egymást megölelni. Érdekes gondolat fogalmazódott meg bennem: „Ez Gracia, a valódi Gracia, és alig hiszem el.” Ő ideálisnak, elérhetetlennek tűnt a szememben. És mégis ott állt előttem, valóságos, szilárd, a legjobb Gracia, megnyugtatott és gyönyörű, szemeiben már nem volt az a kísérteties rettegés.

„Mi történt veled? Miért nem láttalak?” – kérdeztem.

„Hát... megjavítottak, és hazaküldtek. Ennyi igazából. Aztán a szociális szolgáltatók előkerestek egy aktát rólam, és most egy kicsit zaklatnak. Jean rendben van, ő örülni fog, hogy visszajöttél. Holnap felhívom.”

„Mi a helyzet veled? Örülsz, hogy visszajöttem?”

Gracia mosolygott, miközben az ashtrayt tisztította. Úgy éreztem, hogy ironikus volt, amit mondtam.

„Miért mosolyogsz?” – kérdeztem.

„Amikor hazajöttem, Peter, szükségem volt rád, de nem akartalak. Ha itt lettél volna, csak megint összezavartál volna. De a szociális munkások akkor is figyeltek volna. Örültem, hogy nem voltál itt. Ez adott egy esélyt.”

„Miért zavartalak volna meg?”

„Mert mindig megzavartál! Ez történt, amióta találkoztunk.”

Jaký dopad má jmenování ženy-diecézní kaplany na obec a jaké postoje to vyvolává?
Proč jsou mladí muži slepí vůči skutečné kráse?
Jak využít technologie Content-Aware v Photoshopu pro efektivní úpravy obrazů