A Dominikai Köztársaság az 1920-as évek elejére már teljesen alávetette magát az Egyesült Államok befolyásának. Az 1922-ben véget ért fegyveres ellenállás után Warren Harding elnök, aki korábban ellenezte az amerikai megszállást, kész volt megkezdeni a kivonulás tervezését. Az amerikaiak ekkor hozták létre a formálisan pártatlannak mondott Nemzeti Gárdát, melyet dominikaiakból szerveztek, és kiképezték őket. 1924-ben megszűnt a megszállás, a hatalmat egy dominikai elnök vette át, ám ekkor már érvényben volt a második amerikai–dominikai egyezmény, amely további 18 évre meghosszabbította az egyedi vámkezelési jogokat. Így a Dominikai Köztársaság nem gyarmati státuszban, hanem protektorátusként került az Egyesült Államok befolyási övezetébe.

A következő lépés az volt, hogy kiválasszák a Dominikai Nemzeti Gárda vezetőjét. A választás Rafael Leónidas Trujillóra esett, akinek uralma hosszú és kegyetlen diktatúrát hozott, de mindig az amerikai stratégiai érdekeket szolgálta. Trujillo angolul folyékonyan beszélt, és tisztában volt azzal az íratlan alkuval, amelyet az amerikai protektorátusok vezetőitől elvártak: cserébe, hogy feltétel nélkül támogatják az Egyesült Államok kül- és védelmi politikáját, szabad kezet kapnak a belpolitikában. Trujillo 1930-as hatalomra jutását az amerikaiak is elősegítették, és uralma alatt brutális megtorlásokra került sor, legborzalmasabb tettének a 1937-es, akár harmincezer haiti mészárlását tartják a nyugati országrészben. Az amerikai kormány később rábeszélte kártérítés fizetésére, ám Washingtonban mindig kitüntetett figyelemben részesült, és az Egyesült Államok oldalán az elsők között hirdette hadat Japánnak a Pearl Harbor elleni támadás után. A második világháború után Trujillo az antikommunista politikai irányzat élharcosa lett, és bár megengedett bábkormányokat, ő tartotta kézben a valódi hatalmat. A hidegháborúban még mindig amerikai szövetséges maradt, mígnem túllépte a megengedett határokat és a Kennedy-adminisztráció ellenszenvét kivívva 1961-ben meggyilkolták.

Ez a pillanat lett volna az alkalom, hogy a Dominikai Köztársaság új, posztemperialista kapcsolatot építsen ki az Egyesült Államokkal, de a történelem nem így alakult. 1965-ben az amerikai tengerészgyalogság ismét bevonult az országba, hogy megakadályozza a baloldali Juan Bosch visszatérését az elnöki posztra. Lyndon Johnson elnök támogatásával végül Joaquín Balaguer került hatalomra, aki Trujillo régi szövetségese volt, és vaksága ellenére 1996-ig ismételten elnöki pozíciókat töltött be.

Haiti története a függetlenség utáni időszakban az amerikai kapcsolatokban merőben eltérő utat járt be. A kontinens második független államaként először az USA fő exportpiaca volt, mégis a déli államok ellenséges hozzáállása miatt hosszú ideig nem kapták meg a hivatalos diplomáciai elismerést. A rabszolga-felkelés sikerétől tartva, a déli politikusok, így például Robert Hayne szenátor, azt nyilatkozták, hogy Haiti függetlenségének elismerése a déli államok biztonsága ellen való lenne. Emiatt az Egyesült Államok nem vett részt a Panama Kongresszuson sem, amelyet Simón Bolívar hívott össze az amerikai kontinens országainak együttműködésére. Eközben Franciaország és Nagy-Britannia elismerték Haiti függetlenségét, és Haiti az USA-t büntető vámokkal sújtotta, ám az amerikai déli államok továbbra is elutasították az elismerést.

A polgárháború idején azonban megváltozott a helyzet: Abraham Lincoln elnök 1862-ben végül hivatalosan is elismerte Haiti szuverenitását, és hamarosan kereskedelmi szerződés is született. A polgárháború után azonban az amerikai politika agresszívabb lett Haitivel szemben. Haiti ellenállt az Egyesült Államok igényének, hogy haditengerészeti bázist létesítsenek a Môle St. Nicholas-fokon, és visszautasította az 1892-es kereskedelmi egyezményt, amely vámmentes hozzáférést biztosított volna az amerikai piacra, cserébe vámkedvezményekért a haitii exportok számára. Mivel a vámbevételek jelentették Haiti bevételeinek 99%-át, és exportja főként Európába irányult, az ajánlatot elutasították. Az Egyesült Államok válasza megtorló vámok bevezetése volt.

Haiti pénzügyi helyzete sem volt egyszerű, hiszen külső adósságai főként francia bankokhoz, belső kölcsönei pedig német kereskedőkhöz kötötték, ami az amerikai vezetés szemében a francia vagy német beavatkozás veszélyét vetítette előre a Monroe-elv megsértéseként. Emiatt az Egyesült Államok a Banque Nationale d’Haiti 1910-es átszervezéséhez feltételként szabta az új bankban a New York-i National City Bank részvételét, ezzel is növelve befolyását az ország pénzügyi életében.

Fontos, hogy a Dominikai Köztársaság és Haiti esetében az amerikai politika különböző megközelítésekkel érvényesítette saját érdekeit: míg a dominikai protektorátus létrehozásával és egy diktátor hatalmának támogatásával az USA közvetlen befolyást tartott fenn, addig Haitit hosszú ideig elutasította, kényszerítette és megosztotta, miközben fokozatosan belenyúlt az ország pénzügyi és kereskedelmi rendszerébe. Ezek a politikai és gazdasági manőverek jól illusztrálják a 20. századi amerikai térségbeli hegemónia működését, amely a regionális stabilitást és saját stratégiai érdekeit előtérbe helyezve aláásta a helyi szuverenitást és önrendelkezést.

A szöveg megértéséhez kulcsfontosságú a geopolitikai és gazdasági összefüggések felismerése: az amerikai beavatkozások mögött nem csupán a területi vagy katonai dominancia állt, hanem a kereskedelmi előnyök, a stratégiai bázisok biztosítása és a világpolitikai verseny, különösen a hidegháborús időszak antikommunista céljai is. Ezért a történések vizsgálata során mindig figyelembe kell venni a nemzetközi hatalmi érdekek, a helyi elit kompromisszumai és a nemzetközi kapcsolatok bonyolult hálózatát.

Milyen jogokkal rendelkezett az új Egyesült Államok a Mississippi folyó keleti és nyugati oldalán fekvő területek felett?

Az amerikai függetlenségi háborút követően a fiatal Egyesült Államok területi bővülése és a föderális kormányzat területi kontrolljának megszilárdítása vált a legfontosabb célkitűzéssé. Bár az 1783-as párizsi békeszerződés alapján a britek átengedték az észak-amerikai területek egy részét, a bennszülött amerikai törzsek nem írták alá ezt a megállapodást, így jogilag nem egyértelmű, hogy az Egyesült Államok milyen jogokkal rendelkezett ezek felett a területek felett. A függetlenségi háborút lezáró békeszerződés nem rendezte a bennszülöttek földhöz fűződő jogait, ugyanakkor az új nemzet elkötelezte magát a területi terjeszkedés mellett, még ha ehhez fegyveres összecsapásokra is szükség volt.

Az amerikai kontinens terjeszkedése az első amerikai birodalom megalapozásának egyik legfontosabb eseménye volt. A függetlenség kivívása után kevesebb mint hetven év alatt a föderális kormány sikeresen konszolidálta a Mississippi keleti partján fekvő területeket, és a fehér telepesek fokozatosan az Unió polgáraivá váltak. Ugyanakkor a folyó nyugati oldalán található, korábban Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Spanyolország által birtokolt hatalmas területek lakói – többnyire bennszülöttek és egyéb kisebbségek – csak hosszú idő múltán válhattak az amerikai állampolgárokká, miközben sokáig gyarmati alávetettségben éltek.

Az első fontos területi szerveződés az ún. Northwest Territory (Régi Északnyugati Terület) létrehozása volt 1787-ben, amely a Mississippi és az Ohio folyók közötti területet foglalta magába. Ez a terület döntő többségében bennszülött lakosságú volt, és a szolgaságot sem engedélyezték itt. Az amerikai kormányzat kormányzót, titkárt és három bírót nevezett ki, akik széleskörű hatalommal rendelkeztek, ám a terület egyfajta gyarmati kormányzás alatt állt, ahol az őslakosok jogai nem voltak elismertek, a fehér telepesek pedig korlátozott képviselettel rendelkeztek. Az államokhoz való csatlakozás feltétele volt, hogy a fehér férfi lakosság száma meghaladja az 5000 főt, ekkor már lehetőség nyílt helyi választásokra és képviseletre az amerikai kongresszusban is, igaz, csak szavazati jog nélküli delegáltként.

Az amerikai vezetés úgy tekintett erre a területre, mint egy gyarmatra, ahol a telepesek valójában az állampolgárságot még nem kapták meg, inkább alávetettként éltek. Az első Északnyugati Terület kormányzója, Arthur St. Clair 1795-ben "függő gyarmatnak" nevezte a területet, ahol a telepesek "elvesztették amerikai állampolgárságukat, és az Egyesült Államok alattvalóivá váltak". Ez az állapot sokak számára nem volt meglepő vagy aggasztó, hiszen a helyiek közül sokan ellenezték a teljes államiság felvételét hosszú időn keresztül is.

Az amerikai kormányzat azzal a feltételezéssel lépett fel, hogy az 1783-as brit vereség által a földek a hódítás jogán kerültek hozzájuk, ezért kényszerítették rá a bennszülött törzsek vezetőire a területek átadását, amelyek többsége azonban nem fogadta el, hogy jogaikat a britek veresége miatt elveszítették. Ez a helyzet az amerikai terjeszkedés egyik legnagyobb ellentmondását és konfliktusát teremtette meg, amelyet a politikai gyakorlatban a hódítás jogáról a földvásárlásra való áttérés jelezte. A Northwest Ordinance maga is deklarálta, hogy "a legnagyobb jóhiszeműséget kell tanúsítani az indiánok felé, földjeiket és vagyonukat soha nem lehet elvenni engedélyük nélkül".

Ez a megközelítés azonban csak részben volt hatékony. A térképészet és a földrajzi ismeretek ekkor váltak az amerikai birodalom építésének eszközeivé. Abel Buell térképe 1784-ben például feltüntette az indián törzsek területeit, és érzékeltette a föld adottságait a Mississippitől keletre eső területeken, kiemelve azok gazdagságát és természetes erőforrásait, miközben a nyugati határokat még vitatták az egyes államok között.

Fontos megérteni, hogy az amerikai terjeszkedés nem csupán földrajzi vagy katonai kérdés volt, hanem jogi, politikai és etikai dilemmák tömegét is magában hordozta. Az őslakosok jogainak figyelmen kívül hagyása, az államok és a föderális kormány közötti területi viták, valamint a gyarmati típusú kormányzás mind-mind hozzájárultak egy olyan komplex és ellentmondásos birodalmi rendszer kialakulásához, amely később az amerikai állam identitásának és politikájának meghatározó eleme lett.

A térségek, amelyekben a bennszülött népesség továbbra is jelentős számban élt, nem csupán a föld birtoklásának kérdése miatt voltak fontosak, hanem azért is, mert ezek az emberek és kultúrák alapjaiban befolyásolták az új birodalom fejlődését és határainak formálódását. A föderális kormányzat hosszú időn át tartó igyekezete, hogy állampolgárokat neveljen ki a gyarmati alávetettségből, egyfajta birodalmi kísérletként is értékelhető, amely a 19. század folyamán fokozatosan vált a modern amerikai nemzetállam részévé.

Az olvasónak érdemes tudnia, hogy az amerikai terjeszkedés folyamata nem pusztán a föld megszerzéséről szólt, hanem egyben egy olyan társadalmi és politikai rend kiépítéséről, amelyben az erőviszonyok, az identitás és a jogi státuszok állandóan változtak és újrarendeződtek. Az őslakosokkal szembeni politika a "jóhiszeműség" deklarációjától a valóságos földfosztásig vezetett, amelynek következményei az Egyesült Államok történetében máig érzékelhetők. Az állam és a törzsek közötti viszony az amerikai birodalom terjeszkedésének egyik legfájdalmasabb és legösszetettebb aspektusa maradt.

Hogyan olvassunk adatokat Android alkalmazásokban: Text fájlok és SQLite adatbázisok kezelése
Mi történt Jack, a gyilkos rejtélyes londoni utcáin?
Milyen genetikai mutációk kapcsolódnak a bőrelváltozásokhoz, és hogyan befolyásolják azok kezelési irányelveit?