Miért nem változott meg a világ a feminista sci-fi sikere ellenére?

A feminista science fiction nagy látszólagos győzelme valójában éppen a legnagyobb vereségévé vált. Az áttörés, amit az olyan írók, mint Ursula K. Le Guin elértek, valójában egy generáció férfi írójának adott erős és kétségkívül szükséges lökést az irodalmi technika terén. Az eredmény: a történetek megtanulták utánozni a hatást, a hevületet, az ötletek lendületét – de nem azt, amit azok a történetek valójában jelentettek. A technika fejlődött, a jelentés eltűnt.

A sci-fi, különösen annak aranykora, jórészt ugyanolyan porladó anyagból épült fel, mint bármely más tömegkultúra: 99%-a szemét, de ez nem baj, ha a maradék inspirál. A gond ott kezdődött, amikor az inspiráció helyére a felszínesség lépett. A feminista sci-fi helyett megkaptuk a „df” – a sötét, érzéki, gyermekbarát, biotechnológus nőket, akik újrahasznosítanak – és az „lm” – a paranoiás, gyermektelen, hamburgerdobálós férfiakat – polarizált világát. A jóság és gonoszság sémája most már nemcsak leegyszerűsítő, hanem ijesztően biológiai és bináris.

A kérdés nem az, hogy létezik-e feminista sci-fi – nyilvánvalóan igen, és meg is találja az, aki keresi. A kérdés az, hogy mi történt azzal az ambícióval, amely valaha átalakítani akarta a világot. A kilencvenes évek új olvasói, idealista zöld kis fejekkel, már nem hisznek a régi retorikának – sem a harcias tomboyságban, sem a régi avantgárd politikai prózában. De az új történetek se kínálnak többet. Csak ügyesebb, burkoltabb manipulációt, új csomagolásba bújtatott biológiai determinizmust. A konfliktus látszólag a szexuális erőszak és a szerető anyaság között húzódik, de a végén mindig ugyanoda jutunk: döntsd el magad, kedves olvasó – mintha ez a választás tényleg létezne.

Az új történet nem habozik: célja egyetlen – szembeállítani az otthonmelegséget szerető, szexi, törődő nőket az elidegenedett, férfias erőszak hordozóival. De a világ nem fekete-fehér, és az ilyen leegyszerűsítés maga is politikai állásfoglalás – egy hamis, káros ideológia szolgálatában. A női szereplők ugyanazokat a sztereotípiákat hordozzák, csak más szögből. Most ők is pilóták, harcosok, kemények – de még mindig a férfi világ keretein belül.

A szerzők, a szerkesztők, a marketingszakemberek – mind feministák. Természetesen. Csak közben elfelejtettük, hogy mit is jelentett valaha feministának lenni. A sci-fi írói közösségnél nincs konformistább, rugalmatlanabb, változásnak ellenállóbb közeg. Az új történetek hősnői ugyanúgy visszaszolgálnak a társadalmi rendnek, mint a régi háziasszonyok: hazarohannak a fegyverlaborból, hálásak a férjüknek, hogy dolgozhatnak, és közben receptet másolnak a szervó memóriába. És mind feministák. Mert most ez a feminizmus: a rendszer szolgálata női arcokkal.

A valódi veszély azonban nem az, hogy a sci-fi nem váltotta meg a világot – hanem az, hogy elhitette magáról, hogy megtette. A siker, amelyet a feminista sci-fi elért, megtévesztő volt, mert eltakarta azt a mélyen konzervatív struktúrát, amelyet valójában sosem bontott meg. A szereplők nem lettek szabadabbak, csak más díszletek között maradtak ugyanazok. Az olvasók nem lettek kritikusabbak, csak más szavakkal altatják magukat.

Fontos megérteni, hogy a legnagyobb csalódás nem a kudarcban, hanem a siker felszínességében rejlik. A társadalmi változások sebessége nem volt elég ahhoz, hogy valódi, tartós átalakulást hozzon a kultúrában. A backlash túl gyors, a kompromisszum túl mély volt. És miközben a világ „változott”, a feminista sci-fi beilleszkedett, kanonizálódott – és elvesztette az erejét.

Ami kimar

Miért fontos, hogy a feminista sci-fi ne ragadjon meg a múltban?

A feminista sci-fi (tudományos fantasztikus irodalom) világa egyre inkább azon igyekezetében találja magát, hogy elkerülje a hagyományos nemi szerepek kényszerét, és új utakat keressen a társadalmi változások tükrözésére. A műfaj, amely egykor az önállóság és a női szereplők jogainak kiemelésére szolgált, ma már sokkal összetettebb kérdéseket vet fel, miközben továbbra is éles kritikát fogalmaz meg a patriarchális társadalmi normákkal szemben. Azonban, ha meg akarjuk érteni, miért olyan fontos, hogy a feminista sci-fi ne rekedjen meg a múltban, figyelembe kell vennünk, hogy a műfaj fejlődésének kulcsa abban rejlik, hogy képes legyen a férfi-női szerepek kérdését átfogóan és dinamikusan kezelni, nem csupán a hagyományos konfliktusokat ismételve.

A feminizmus és a tudományos fantasztikum közötti kapcsolat az elmúlt évtizedekben különösen bonyolulttá vált. Az egyes művek egyre inkább a genderpolitikai diskurzust, a társadalmi normák megkérdőjelezését és a hagyományos nemi szerepek újragondolását helyezik előtérbe. Ugyanakkor gyakran előfordul, hogy a feminista sci-fi elmerül a múltbéli ideológiai csapdákban, amelyek még mindig a férfiak által dominált narratívákat követnek. Ennek következményeként egyes művek elbeszélései a „női elnyomás” és „férfi hős” közötti dichotómiákban pörögnek, mintha minden egyéb szempontot figyelmen kívül hagynának.

A problémát nem csupán a műfajban, hanem annak befogadásában is érdemes vizsgálni. Az irodalom hatása sokkal túlmutat a priviligizált nyugati nők valóságán. A világ más részein – ahol a nők gyakran nemcsak társadalmi, hanem fizikai elnyomás áldozatai is – a feminista sci-fi valós problémákat érinthet, mint a háborúk, a szegénység és a nők emberi jogainak tiszteletben tartása. Ha a műfaj túlzottan elmerül a nyugati feminista diskurzusban, könnyen elveszítheti azt a képességét, hogy szélesebb társadalmi és globális kontextusban kezelje a női tapasztalatokat.

A feminizmus tehát nem csupán egy elméleti eszme, hanem egy olyan élő és folyamatosan változó dinamika, amely képes beépíteni a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből származó tapasztalatokat. A sci-fi művekben megjelenő feminista narratívák egyik kulcsa, hogy ne álljanak meg csupán a „női hős” vagy a „női elnyomás” klasszikus ábrázolásainál, hanem új és valóságos társadalmi problémákat tárjanak fel. A jövőbeli világok ábrázolása, amelyek nem csupán a férfiak szemszögéből formálódnak, hanem valós, sokszínű és összetett női tapasztalatokat is figyelembe vesznek, lehetőséget adhatnak arra, hogy a műfaj ne csupán szórakoztasson, hanem valódi társadalmi párbeszédet kezdeményezzen.

A feminista sci-fi tehát nemcsak egy műfaj, hanem egy fontos társadalmi eszköz is, amely lehetőséget biztosít arra, hogy reflektáljon a világszintű problémákra, miközben folytatja a nemek közötti egyenlőség elérése érdekében tett küzdelmet. Fontos, hogy a műfaj ne ragadjon meg a múltban, hanem képes legyen új narratívákat és világokat építeni, amelyek tükrözik a társadalmi változásokat és a női tapasztalatok sokszínűségét.

A feminista sci-fi nem csak szórakoztatás, hanem alapvető szerepe van a globális társadalmi változások előmozdításában. Ahhoz, hogy valóban érvényes alternatívákat kínáljon a jövő társadalmai számára, a műfajnak el kell kerülni a leegyszerűsített dualizmusokat és egyre inkább összetettebb és sokrétűbb világokat kell alkotnia. Mindez nem csupán a nők, hanem minden társadalmi réteg számára előnyös lehet, és segíthet abban, hogy a jövő társadalmait valóban egyenlőbbé és igazságosabbá tegye.

Mi rejlik a merman titkában és az idő valódi értékében?

A merman, akivel találkoztam, minden bizonnyal nem volt átlagos ember, és valószínűleg nem is egy átlagos történet része. Ahogyan egy esős napon megjelent előttem, alig tudtam felfogni, hogy valóban találkozom-e valakivel, aki azt állítja, hogy Atlantisz utolsó túlélője. E gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben ő kezembe vette a kezeimet, és kezdett el beszélni valami olyanról, amit először nehezen értettem meg. Azt mondta: "Az idő nem a napok számában mérhető. A teljesség nem abban áll, hogy hány napot élsz le."

Nem is tudtam, mihez kezdjek ezzel a kijelentéssel, és nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán hiteles-e, amit mond. Mégis, ahogy eltelt egy hét, és egy újabb találkozónk során ismét elmondta a titkait, rájöttem, hogy minden egyes szava egy-egy rejtvény volt, amit nem lehetett pusztán elutasítani.

Kezdetben mindössze annyit mondott, hogy „adj időt neki”, és hogy a víz elér mindenkit, aki vágyik rá. Ez a mondat különösen különös volt számomra, hiszen akkor még nem értettem, mi köze mindennek az én életemhez. Ahogy azonban múlottak a napok, rájöttem, hogy amit mondott, az nem csupán egy szép metafora volt, hanem egy fontos életbölcsesség: azok számára, akik képesek megérteni és elfogadni a dolgokat, mindig van idő arra, hogy újra és újra elkezdjék. Akár a víz, ami feltölt mindenkit, úgy az idő is mindannyiunkat elér.

A következő találkozónk során, miközben játszott egy régi, kopott sakkészlettel, továbbra is mesélt nekem Atlantiszról, és arról, hogy ő maga a világ legnagyobb krónikása. Elmondta, hogy az ő könyve egy olyan titkos napló, amely tartalmazza Atlantisz legnagyobbjainak és legkisebbjeinek életét, az ő történeteiket, és hogy minden egyes eseményt pontosan rögzített, akár az életének legnagyobb részét is. Nemcsak a múltat, hanem a saját jövőjét is lejegyezte, mintha az élete egyfajta örök körforgás lenne.

„Mi lett a könyvekkel?” – kérdeztem tőle, miután hetek teltek el a legutóbbi találkozónk óta. Ekkor elővett egy régi, bőrkötésű könyvet, melynek lapjai hihetetlenül vékonyak voltak, szinte áttetszőek, és olyan nyelven íródtak, amit nem ismertem. „Ezek az életem történetei” – válaszolta. „Akróniák, életutak, amelyek időtlenek. Néhányan közülük, akik hozzám közel álltak, örökre élnek ebben a könyvben. Ezt hoztam magammal Atlantisz eltűnése után, hogy ne felejthessem el őket. Minden történet meg van örökítve.”

Az ő világában, ahol az időlineáris valósága a legnagyobb ajándék volt, nemcsak a múlt történéseire vonatkoztak az emlékek, hanem arra is, hogy hogyan élhetjük meg a jövőt, hogyan lehet a jelen pillanataiban felfedezni a lehetőségeket. Mégis, amit igazán megértettem, az az, hogy miközben mindannyian egy-egy történet részesei vagyunk, az igazi cél nem az, hogy kinek van több ideje, hanem az, hogy milyen történeteket alkotunk. Az emberi élet legnagyobb titka nem abban rejlik, hogy hány napot éltél, hanem abban, hogy mit hozol el abból az időből, amit kaptál.

Így lettem én is krónikássá, egy apró részévé ennek a különös világnak, amely az Atlantisz legendáját örökíti meg számomra. A merman és én, most már szorosabb kapcsolatban, mintha egy párhuzamos valóság részei lettünk volna, amelyben az idő nem csupán a múló pillanatok sorozata, hanem egy varázslatos lehetőség, hogy újra és újra elmeséljük saját történeteinket.

A történetek nem csupán a múlt rögzítései, hanem az élet folytatásai is. Képzeljük el, hogy minden találkozás egy új történet lehet, amit valahol örökre megírunk, és minden, amit mondunk, egy újabb részlet egy végtelen könyvből, amelyet mi magunk alkotunk. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy mennyi időnk van, hanem az, hogy mit kezdünk vele.

Hogyan értelmezzük a "különleges elme" fogalmát, és mit jelent a szociális illeszkedés a pszichózisban?

A pszichózis, és különösen az, amit egyesek „különleges elmeként” értelmeznek, nem csupán a személyiség felbomlását vagy a valóságtól való elrugaszkodást jelenti. A történet, amelyben Andy szerepel, lehetőséget ad arra, hogy újragondoljuk, mi is az a „normális” elme, és hogy az elme bizonyos állapotai talán nem a társadalmi normákhoz való alkalmazkodás mértéke alapján kellene, hogy megítéltessenek.

Andy, aki a történetben egyfajta elméleti kísérlet alanyává válik, kezdetben nem mutatkozik szorongónak vagy paranoidnak, ami szembemegy a megszokott pszichológiai elvárásokkal. Valójában semmi nem indokolja, hogy őt „őrültnek” bélyegezzük, mivel nem szembesül látható zűrzavarral, és nem is mutat olyan társadalmi normákhoz való alkalmazkodási zavart, amit a hagyományos pszichiátriai megközelítések az elmebetegségek tünetei között tartanak számon. A kérdés, amit tehát fel kell tennünk, nem az, hogy „miért nem illeszkedik Andy a társadalmi normákhoz”, hanem hogy „mit jelent a normális viselkedés, ha nem az egyén belső világának és választásainak tiszteletben tartása az alapja?”

Az elmebetegségek gyakran a személyiség felbomlását, vagy legalábbis a külvilággal való kapcsolat elvesztését jelentik. Azonban a történetben Andy nem veszíti el teljesen a kapcsolatot a világgal; inkább úgy tűnik, hogy egy alternatív, belső világban él, amelyet nem tudunk teljesen megérteni, de amelyben saját működési elvei szerint képes létezni. Ez különösen fontos, mivel arra utal, hogy a pszichózis talán nem csupán a személyiség felbomlását jelenti, hanem egy alternatív tudatállapotot, amelynek saját logikája és célja van, akár a társadalmi normák szemszögéből nézve is.

Azok számára, akik tanulmányozzák a pszichológiai jelenségeket, Andy viselkedése lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk azon, mi számít „elmének” egy pszichózisban szenvedő egyén esetében. Képes-e egy olyan személy, mint Andy, hogy megtartja az autonómiáját és stabilitását, még akkor is, ha nem illeszkedik a szokásos társadalmi rendbe? A történetben a tudósok kísérletet tesznek arra, hogy egy stabilizált álom-állapot segítségével „helyreállítsák” Andy elméjét, de vajon a kívánt cél nem inkább egy mesterségesen beültetett állapot, amelyet a pszichológusok a szociális illeszkedés szempontjából értelmeznek?

Miközben Andy története halad előre, kiderül, hogy a kívülállók számára az ő elméje egy olyan szubjektív valóságot teremt, amelyet nehéz mások számára elfogadhatóvá tenni. Egyesek számára ő „nem illeszkedik” a társadalmi elvárásokhoz, és emiatt „őrültnek” tekinthetik. Azonban a kérdés, amely felmerül, nem az, hogy mit kellene tennünk ahhoz, hogy Andy beilleszkedjen, hanem az, hogy egy társadalom hogyan tudja értékelni az egyedi elméket anélkül, hogy a saját normáit erőltetné másokra.

Andy viselkedését figyelve megjelenik egy újfajta elmeállapot: az ő elméje nem csupán egy szakadék az általunk elfogadott normák és az ő világának logikája között, hanem egy különleges állapot, amelyet nem feltétlenül kell a megszokott értékrend szerint ítélni. Ez az állapot képes lehet arra, hogy stabilitást találjon anélkül, hogy elhagyná a saját belső világának szabályait. A kérdés tehát nem az, hogy Andy képes-e alkalmazkodni a társadalom elvárásaihoz, hanem az, hogy képes-e önállóan, a saját világában harmóniát találni.

A történet bemutatja, hogy a pszichózis nem szükségszerűen a személyiség teljes összeomlásával jár. Lehet, hogy a pszichózis csupán egy másféle állapotot, egyfajta alternatív elme-élményt jelent, amely másképp viszonyul a világhoz, mint ahogyan azt megszoktuk. Az elme különféle állapotai – legyen szó a társadalmi normákhoz való illeszkedésről vagy azok elutasításáról – nem feltétlenül vezetnek a személyiség felbomlásához. Az elme különböző irányú fejlődése és a pszichózis kezelése során arra kell törekednünk, hogy a társadalom által elvárt „normális” elme ne váljon a mércévé, hanem inkább megértés alapját képezze, hogy milyen alternatív elmeállapotok létezhetnek, és hogyan érhetők el azok az állapotok, amelyekben egyedülálló egyének képesek harmóniában élni saját világukkal.

Mit látnak a gladiátorok, amikor végre látni kezdenek?

A homok forrón vibrál alattunk, miközben Hari és én átvágunk a tiltott partszakaszon, elhagyva a falut, a barátokat, az emlékeket. Ezúttal nem keresünk senkit, nem nézünk hátra. A kötelekhez érünk, felkapaszkodunk a falra, a gerendára. Fent a peremen heverve, zihálva, valami megváltozottra eszmélünk. Az Aréna már nem a hangok dübörgő katlana – csend van. A gladiátorok mozdulatlanul állnak, pár méterre egymástól, sisakjuk alól a Nap felé emelt arcuk majdnem sima, szemek nélküli.

De a simaság megtörik. A fémen mélyedések, résekké mélyülő karcolások jelennek meg. A szemek születnek. Rácssá válik a fém, a szemhasadékok lassan megnyílnak. Néznek. Még nem látnak, de már közel van. Hari suttog: „Hamarosan látni fognak.” A gladiátorok, akik soha nem voltak tétlenek, most várnak. A szemeik születését figyeljük, érzékeljük: nem csak mi látjuk őket, ők is készülnek látni minket. A homokos partszakasz, a kőgyűrű többé nem csupán fizikai tér – egy kolosszális amfiteátrum közepén állunk, s a nézőtér szinte az égig emelkedik. Több ezer szempár figyel minket. Várnak.

Amikor megérintjük a gladiátorok formálódó szemnyílásait, forróságot érzünk, a fém simaságát, majd a barázdák érdes szélét. Bizsergés fut végig a karomon. Szinte egyszerre rántjuk vissza a kezünket Harival. Az érzés nem félelem – hanem annak és az izgalomnak egy új elegye. A stázisz megszakad. A változás bekövetkezik. A gladiátorok látni fognak.

Felmerül a kérdés: mit látnak majd? A valóságot – vagy csak azt, amit nekik szántak? És mi kik vagyunk számukra: fenyegetés, megoldás vagy csak jelzés? Az Aréna nézőterén lévők arcai még mindig mozdulatlanok. Egy illuzórikus kettősképben egyszerre látjuk az üres eget és a várakozó arcok tengerét. A gladiátorok mozdulatlansága feszültséget hordoz. Egyszerre emelkednek a kardok – fenyegetés? Köszöntés? Talán mindkettő.

Ez már nem egyszerű jelenés. A gladiátorok – vak harcosok, az andabatesek – talán nem mások, mint Andy töredezett elméjének kivetülései. Talán épp ő az, aki a látás állapotához érkezik. A régi formák: a hálók, az aréna, a küzdelem – mind pszichikus struktúrák, melyeket saját történetei és emlékei határoznak meg. A haladás nemcsak tudatállapot, hanem az önazonosság újrarendezése. Hari nem véletlen név. Talán a „hara” – a test középpontja, a belső egyensúly japán fogalma – testesül meg benne. Ő a kulcs. Ő az egyensúly.

A gladiátorok látása: a világ újramozdítása. A szemek nemcsak fizikai látás, hanem tudati nyitás. Egy másik síkra lépés. A nézők – vagy azok illúziói – nem a múlt tanúi, hanem a lehetőségek