A politikai kommunikáció jelentős átalakuláson ment keresztül az elmúlt évtizedekben, különösen az új médiaformák és a közösségi platformok megjelenésével. A 2016-os amerikai elnökválasztás nemcsak egy új politikai korszak kezdetét jelentette, hanem egyúttal azt is, hogy az információközlés, a nyilvános vita és a politikai felelősségvállalás eddigi formái gyökeresen megváltoztak. A kommunikáció vizuálissá, azonnalivá és mélyen személyessé vált, és ez megágyazott a konfliktusos, ellenséges hangvételű média- és politikai kultúra kialakulásának.

Az udvariasság és a tisztelet háttérbe szorult, miközben az erőszakos szóhasználat, a fenyegetés és a nyers megszólalások váltak normává. A valóságshow-k, a hírműsorok szórakoztató formátumai és az agresszív politikai performanszok normalizálták a durva nyelvezetet és a társadalmi normák megsértését. Donald Trump politikai karrierje e folyamat szimbólumává vált, különösen az első impeachment-eljárás során, ahol nemcsak a normák megsértése, hanem azok következmények nélküli semmibevétele is jól láthatóvá vált.

A politikai elszámoltathatóság hagyományos mechanizmusai – mint a bocsánatkérés, a magyarázat, a felelősségvállalás – gyakorlatilag értelmüket vesztették. A szociológiai szakirodalom két alapvető típust különít el, amelyek révén az emberek megpróbálják helyrehozni a normaszegést: a kifogást (excuse) és az igazolást (justification). A kifogás során az illető elismeri a cselekedet helytelenségét, de tagadja a szándékosságot vagy a felelősséget – például azzal, hogy „nem voltam magamnál”, vagy „ittam”. Ezzel szemben az igazolás felelősséget vállal a tettért, de annak erkölcsi vagy jogi megkérdőjelezhetőségét tagadja: „megérdemelte”, „nagyobb jó érdekében történt”, „ők is ezt csinálják”.

Trump kommunikációjában szinte kizárólag igazolások jelennek meg. Bocsánatkérések helyett relativizálás, felelősségáthárítás és magasabb rendű célokra való hivatkozás jellemzi. Az ukrán elnökkel folytatott telefonbeszélgetése kapcsán például a „tökéletes hívás” narratívája volt meghatározó, miközben egyértelmű volt a hatalommal való visszaélés. A republikánus védekezés kezdetben tagadáson alapult – „nem történt semmi törvénytelen” –, majd átcsapott igazolásba: „még ha történt is valami, nem olyan súlyos, hogy felelősségre lehessen vonni érte”.

Ez az átmenet a tagadásból az igazolásba nemcsak logikailag abszurd, hanem politikai szempontból is veszélyes. A felelősség elkenése, a következmények elhárítása és a politikai célok mindenek fölé helyezése az autoriter hatalomgyakorlás klasszikus jegyei közé tartozik. Alan Dershowitz például azt állította, hogy ha egy elnöki döntés segíti az újraválasztását, akkor az közérdek, és ezért nem lehet vád tárgya. Ez az érv nemcsak az alkotmányos elvek elárulása, hanem a demokratikus elszámoltathatóság teljes tagadása is.

A helyzetet súlyosbította, hogy a Szenátusban – amely a fékek és ellensúlyok rendszerének egyik legfontosabb eleme – sem mutatkozott hajlandóság a valódi vizsgálatra. A szenátorok, akiknek az lett volna a feladata, hogy pártérdeken túlmutatva döntsenek, félelemből vagy számításból inkább meghajoltak az elnöki akarat előtt. Egy volt republikánus szenátor szerint, ha titkos szavazás lett volna, legalább harmincöten szavaztak volna Trump eltávolítása mellett. Ez jól mutatja, hogy a politikai bátorság és az elvi állásfoglalás milyen ritkává vált.

A mai politikai életből hiányzik az a fajta erkölcsi tartás, amelyet a múltban egyes konzervatív vezetők – mint Barry Goldwater vagy John McCain – képviseltek. Az ő számukra a haza és az alkotmány elsőbbséget élvezett a párthűséggel szemben. Az ilyen hozzáállás mára szinte teljesen eltűnt, és helyét a személyes lojalitás, az erőpolitika és a hatalom mindenáron való megtartása vette át. A bocsánatkérés, mint társadalmi gesztus, kiüresedett – nemcsak azért, mert nem őszinte, hanem mert nincs már következménye annak, ha valaki nem bán meg semmit.

A normarendszerek fenntartása kulturális konstrukció, amelynek alapja a kölcsönös elismerés. Ha egy tett, még ha megbocsátást kérnek is érte, nem talál elfog

Miért lett a félelem és gyűlölet eszköze a politikai kommunikációban?

A 21. századi amerikai politikai diskurzust egyre inkább a félelem és gyűlölet határozza meg. Donald Trump elnöksége alatt, és annak örökségeként, a politikai táj jelentősen megváltozott, mivel a kommunikációs technikák és narratívák egy olyan korszakot hoztak, amelyben a valós veszélyek, mint a terrorizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek és a politikai hatalmi játszmák keveredtek. Trump retorikája, amelyben nemcsak a „terroristákat” nevezte meg, hanem a több mint kétmilliárdos iszlám közösséget is célkeresztbe állította, félelmet és ellenségképet épített. A vallási hovatartozás átalakult a politikai ellenségképpé, így minden, ami „iszlám terroristák” néven ismert, potenciálisan célponttá vált.

Trump politikai ígéretei, amelyek az amerikai határok megerősítésére, a közrendi intézkedések szigorítására összpontosítottak, nemcsak az ország belső politikáját, hanem a külpolitikát is befolyásolták. Az elnök olyan személyeket nevezett ki tanácsadói pozíciókba, akik nemcsak a társadalmi kérdésekkel, hanem a kisebbségekkel és a nemzetközi kapcsolatokkal szemben is ellenségesek voltak. Az ilyen döntések azt eredményezték, hogy a kormányzati intézkedések, amelyek a közjólétet, a környezetvédelmet, az oktatást vagy a civil jogokat támogatták volna, háttérbe szorultak. E helyett egy új, sötét narratíva kezdett dominálni, amely a politikai és társadalmi ellentétek élezésére és az ellenségek elhallgattatására összpontosított.

Trump retorikája nemcsak a külső fenyegetettséget emelte ki, hanem a belső ellenségeket is. A kisebbségek, a bírák és a tudományos közösség elleni támadások célja egy olyan közeg kialakítása volt, ahol a félelem vezérelte a politikai diskurzust. A társadalmi ellentétek egyre inkább megosztották az amerikai közvéleményt, és ez nem csupán a közéletre, hanem az emberek mindennapi életére is hatással volt. Az egyre inkább elutasított tudományos konszenzusok, mint a járványkezelés és a közegészségügyi intézkedések, egy olyan polarizált közvéleményt hoztak létre, ahol a tudományos és orvosi szakvélemények hiteltelenné váltak. Az emberek nemcsak hogy elfordultak a tudományos intézményektől, hanem politikai indíttatásból el is utasították őket, aminek következményeként a társadalmi normák és közös értékek komoly károkat szenvedtek.

Az amerikai politikai közegben a választásokat követően is nyilvánvalóvá vált, hogy egy jelentős része az embereknek nemcsak hogy nem fogadta el a választás eredményét, hanem aktívan megpróbálták azt megváltoztatni. Az január 6-i Capitol Hill-i roham, amelyben katonai személyzet és rendőrök is részt vettek, nemcsak a politikai feszültségek, hanem egy új politikai erő megjelenését is jelezte, amelynek középpontjában az erőszak és a politikai célok erőszakos elérésének vágya állt. A "túristáknak" nevezett insurrectionisták példája jól mutatja, hogy a politikai kommunikációban a félelem és gyűlölet hatása mindent átformált.

A Trump-kormányzat alatt a pandémiai válság kezelésével kapcsolatos elutasító hozzáállás tovább mélyítette a társadalmi és politikai feszültségeket. A tudományos közösség és a közegészségügyi hatóságok figyelmeztetései, a kötelező maszkviselés és a társadalmi távolságtartás iránti ellenállás nemcsak az egészségügyi válság kezelését nehezítette meg, hanem politikai indíttatásból is manipulálódott. A közvélemény megosztása, amely a maszkviselés és a vakcinák körüli vita mentén egyre szélesebb rétegeket érintett, jól mutatja, hogy a politikai kommunikáció hogyan képes még a legegyszerűbb tudományos kérdésekben is megosztottságot és ellenállást szítani.

A társadalmi és politikai intézmények iránti bizalom csökkenése nemcsak a közigazgatás működésére, hanem az amerikai demokráciára is súlyos hatással volt. Az alapvető társadalmi normák, mint a jogok, a szabadság és az igazságosság, egyre inkább kérdőjelessé váltak, és ez egy olyan erodálódó társadalmi struktúrához vezetett, amely már nem képes biztosítani azokat az alapokat, amelyek a demokratikus működést előfeltételezik. Az alaptalan politikai és társadalmi narratívák, amelyek a félelmet és gyűlöletet táplálták, nemcsak a közéletet formálták át, hanem súlyosan befolyásolták az emberek mindennapi életét és kapcsolataikat is.

A félelem és gyűlölet által teremtett új politikai valóság egy olyan társadalmat eredményezett, amelyben az alapvető értékek, mint a tudományos konszenzus, az igazság és az egyenlőség, egyre inkább elmosódnak. A politikai kommunikáció hatása nemcsak hogy megerősítette a társadalmi szakadékokat, hanem egy olyan világot hozott létre, ahol a tudás és az együttműködés helyett a félelem és ellenségképzés dominál.

Hogyan érdemes olvasni és elemezni a bűnügyi regényeket?
Hogyan alakítható ki a kertünk minden eleme? A legfontosabb tudnivalók
Hogyan kezeljük a "nem" választ és hogyan válhatunk sikeresebbé a döntéshozatali folyamatban?
Hogyan érhetjük el a belső erőt a szenvedélybetegségek leküzdésében?