Miért nem képesek a kongresszus és az elnöki hatalom összehangoltan irányítani az amerikai külpolitikát?

A hidegháború lezárása után az Egyesült Államok külpolitikai intézkedéseit jelentős mértékben befolyásolták az alkotmányos és politikai korlátok. A szenátus gyakran nem ratifikálta azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek szükségesek lettek volna az Egyesült Államok globális vezető szerepének fenntartásához. Ilyen például az ENSZ Tengeri Jogról szóló Egyezménye (UNCLOS), amelyet 1994-ben módosítottak, hogy megfeleljen a George H. W. Bush és Bill Clinton adminisztrációk igényeinek. Azonban az amerikai szenátus nem ratifikálta, így az Egyesült Államok nem állt készen arra, hogy szembenézzen a kínai agresszióval a Dél-kínai-tengeren, amely később egy súlyos geopolitikai kihívássá vált. Ugyanígy elutasították a Kiterjedt Nukleáris Próbakísérlet-tiltó Szerződést (CTBT) is 1999-ben. Az Egyesült Államok ilyen típusú döntései arra utalnak, hogy a szenátus gyakran hatalmas akadályt jelent a külpolitikai irányvonalak kijelölésében.

Egy másik jelentős probléma a kongresszus külügyi érdeklődésének csökkenése. Az olyan kulcsfontosságú bizottságok, mint a fegyveres erők és a külügyek bizottságai, már gyakran olyan személyek által vannak vezetve, akik nem rendelkeznek elegendő tapasztalattal a nemzetközi kapcsolatok terén. Az ilyen személyek, mint a Szenátus Külügyi Bizottságának elnöke, aki nem rendelkezett megfelelő nemzetközi tapasztalattal, gyakran nem képesek megbirkózni azokkal a globális kihívásokkal, amelyekkel az Egyesült Államoknak szembe kell néznie. John McCain, aki 2015-ben a Szenátus Fegyveres Erők Bizottságának elnöke lett, kivételt jelentett, de még ő is gyakran nem tudott lépést tartani az amerikai külpolitika egyre inkább csökkentett mozgásterével.

Az elnöki rendeletek alkalmazása nemcsak jogi, hanem politikai korlátokkal is szembesül. Az Egyesült Államok alkotmánya ugyan kimondja, hogy a háborút csak a Kongresszus deklarálhatja, de azóta más jogi eszközökkel, például az 1964-es Tonkini-öbölben hozott határozattal, felhatalmazta az elnököt a háborús cselekmények végrehajtására. Azonban, ahogyan az 1973-as Háborús Hatáskörök Törvénye is mutatja, az elnökök számára készült jogi eszközök egyre szigorúbbak lettek, hogy megakadályozzák azokat a katonai akciókat, amelyekhez a Kongresszus nem adta meg a szükséges felhatalmazást.

A külpolitikai mozgástér korlátozása az Egyesült Államok számára nem csupán a nemzetközi jogi előírásokkal, hanem a belpolitikai realitásokkal is összefügg. Az elnökök próbálták áthidalni ezt a helyzetet, de az amerikai külpolitikában elérhető eredmények egyre inkább függtek a belső politikai konszenzusok meglététől. A szembenálló politikai erők gyakran akadályozzák a külpolitikai döntések gyors és hatékony végrehajtását, ami globális vezető szerepük megőrzését is veszélyezteti.

Hogyan alakította a földfelszín és a jogok tisztelete az amerikai indiánok sorsát?

A történelem egyik legtragikusabb eseménye az amerikai indiánok erőszakos elűzése volt, mely az úgynevezett "indián eltávolítás" politikáján keresztül valósult meg. Az Egyesült Államok terjeszkedésével párhuzamosan a kormányok számára mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy az őslakos törzsek földjeire szükség van a telepesek számára, ugyanakkor az indiánok földtulajdonának megvédése szintén szükségessé vált. A kérdés tehát nemcsak a terület foglalásáról szólt, hanem az őslakos közösségek jogainak megértéséről is.

A terjeszkedés során, különösen az Egyesült Államok déli és nyugati területein, több törzs is próbált válaszút elé kerülni: megőrizzék ősi szokásaikat és önállóságukat, vagy alkalmazkodjanak az új környezethez és a telepesek elvárásaihoz. A legnagyobb példa erre a cseroki törzs, amely szisztematikusan létrehozott olyan intézményeket, amelyek hasonlítottak az Egyesült Államok államszervezetéhez, és így próbálták megőrizni politikai és gazdasági függetlenségüket. Az amerikai kormány kezdetben támogatta ezen törekvéseket, mivel felismerte, hogy a hagyományos indián gazdaságot már nem lehet fenntartani, mivel a vadászó életmódot erősen csökkentette a vadon élő állatok, például a szarvasok és más vadfajok állománya.

Az indiánok földjeinek egyre fokozódó elvesztése és az újabb és újabb területfoglalások folytán az Egyesült Államokban növekvő feszültség alakult ki. A déli államok, főként Georgia, hatalmas nyomást gyakoroltak a szövetségi kormányra, hogy indítson újabb szerződéseket, amelyek alapján az őslakos törzsek területüket kénytelenek voltak eladni, hogy legalább egy részét megőrizzék. Ezen szerződések közül sokat követett erőszakos végrehajtás, amely egyre inkább súlyosbította az indiánok helyzetét. A Choctaw, a Creek és más törzsek számára az aláírt megállapodások nemcsak a földek feladását jelentették, hanem az őslakos közösségek szétesésének és szenvedésének időszakát is elindították.

A kérdés, hogy az indiánok eltávolítása valóban genocídiumot jelentett-e, napjainkban is vita tárgyát képezi. Az Egyesült Nemzetek 1948-ban elfogadott Genocídium Egyezménye szerint a genocídium nemcsak a csoport tagjainak megölését jelenti, hanem magában foglalja azokat az intézkedéseket is, amelyek a csoport fizikai megsemmisítését célozzák. Az Indiánok áthelyezése több elemében is illeszkedhet ezen definíciókhoz, különösen a súlyos testi vagy mentális károsodások előidézésével és a fizikai környezetükben olyan feltételek kialakításával, amelyek fokozzák a csoport halálozási arányát.

Andrew Jackson elnök idején a kormány intézkedései nemcsak az indiánok földjeinek elvételét, hanem kultúrájuk és életformájuk elpusztítását is célul tűzték ki. Bár a Cherokeek, akik saját alkotmányt és írásrendszert fejlesztettek ki, továbbra is próbálták fenntartani autonómiájukat, a déli államok számára az indiánoknak nem volt helyük az új, terjeszkedő társadalomban. A gazdaság számára a legfontosabb szempont a föld, az erdők és a természeti erőforrások biztosítása volt. Az indiánok sorsa tehát elkerülhetetlenül összefonódott az amerikai kontinens terjeszkedésével, amely a legdrámaibb következményekkel járt számukra.

A 19. század eleji indiai eltávolításnak és a következményeknek fontos történelmi tanulságaik vannak. A terjeszkedés során alkalmazott jogi és politikai manipulációk, a kulturális és földrajzi átalakulások hatása, valamint a törzsek közötti szolidaritás a mai napig meghatározó része az amerikai őslakosok történelmének. Érdemes továbbá figyelembe venni, hogy ezen események hatásai napjainkban is érzékelhetők, mivel az őslakos közösségek jogai, földtulajdona és kulturális öröksége továbbra is komoly társadalmi és politikai kérdéseket vet fel.

Miért volt fontos a Dominikai Köztársaság annexiója és az amerikai beavatkozás a Karib-térségben?

Sumner, aki egykor ellenállt Texas annektálásának, nem volt imperialista-ellenes. Bár támogatta Alaszkát 1867-ben, és a dán nyugati indiai területek megvásárlásának elvetését, politikáját sokszor az amerikai terjeszkedés határainak tágítása jellemezte. Mikor 1870. január 2-án Ulysses S. Grant elnök váratlanul meglátogatta őt, hogy támogassa a Dominikai Köztársaság annexióját célzó szerződést, Sumner nem jelezte ellenállását. Azonban később mégis ő lett Grant legnagyobb ellenfele a szenátusban. A szerződés kudarca után Grant nem bocsátott meg neki, és elmozdította őt a Szenátus külügyi bizottságának elnöki posztjáról. Sumner ellenállása nem csupán politikai alapú volt, hanem a dominikai politikai helyzet is szerepet játszott benne. A szigetországban olyan amerikai üzletemberek nyomására indult el az annexió ötlete, akik nem voltak épp tisztességes eszközökkel szerzett pozíciójukról híresek. A dominikai ügyek irányításába ezek az emberek, köztük William Cazneau tábornok és Joseph Fabens, Orville Babcock, Grant elnök egyik közeli támogatottja, segítségével próbáltak beleszólni. Sumner híres március 27-i beszédében Babcockot "fiatal, tapasztalatlan tisztként" jellemezte, akinek "semmi fogalma nincs sem a nemzetközi jogról, sem a külügyek kezeléséről".

Mindez az Egyesült Államok számára különös gazdasági érdekeltségeket is jelentett: a Dominikai Köztársaság egy kis piaci előnyt élvezett az amerikai piacokon, különösen a cukorexport terén. Az annexió terve a Dominikai Köztársaság számára nem csupán gazdasági előnyöket, hanem politikai következményeket is hordozott volna. A sziget területén a dominikai kikötőket a haditengerészet nem használhatta, és bár egy New York-i vállalat, amely a kormány mögött állt, bérbe vette a létesítményeket, a szerződést 1874-ben felbontották a nem teljesített kifizetések miatt.

Roosevelt 1904-es beszéde világossá tette, hogy a Monroe-doktrína nem csupán megakadályozza a külföldi hatalmak terjeszkedését a kontinensen, hanem egy új amerikai stratégiai pozíciót is teremtett. A Roosevelt-kiegészítés lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy beavatkozzon bármely olyan ország ügyeibe, amely veszélyeztetni tudta az amerikai érdekeket, különösen, ha a pénzügyi helyzetük miatt külföldi beavatkozásra adtak okot. Ennek egyik első példája a Dominikai Köztársaság, amely 1905-ben amerikai vámkezelés alá került, és az USA gyakorlatilag a dominikai költségvetés egyetlen forrását vette át. A kormányzat hatalma így a gazdasági kontrollra épült, és a dominikai politikai elit nagy része nem tudta megtartani a szuverenitást.

Az első világháború során, amikor az Egyesült Államok először semleges maradt, de a német fenyegetettség miatt katonai jelenlétet gyakorolt, az Egyesült Államok véglegesen katonai megszállást hajtott végre, és a Dominikai Köztársaság gyakorlatilag amerikai gyarmattá vált. A politikai ellenállás, különösen a dominikai keleti régiókban, kezdetben elenyésző volt, de hamarosan fegyveres lázadásokat szított. Az amerikai hadsereg brutális harcokba keveredett a gerillákkal, és végül elfojtotta a lázadásokat, de nem kis veszteségek árán.

Az Egyesült Államok dominanciája a Karib-térségben nem csupán katonai erőfölény révén alakult ki, hanem gazdasági befolyásolás, adósságszolgálat kezelése, és a helyi politikai rendszerek irányításán keresztül is. A dominikai példát követően más országok is hasonló helyzetekbe kerültek, és a Roosevelt-kiegészítés hatása még sokáig érezhető maradt.

Milyen szerepet játszanak az evangéliumi egyházak az Egyesült Államok külpolitikájában?

Az evangéliumi egyházak hatása az amerikai külpolitikára már az 1950-es években, Dwight D. Eisenhower elnök idején elkezdődött, amikor az első Nemzeti Imádságos Reggeli rendezvényen részt vett. Ezt követően egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az evangéliumi közösségek politikai befolyása nem csupán az Egyesült Államok belső politikai színterére, hanem a globális színtérre is kiterjed. Az evangéliumi egyházak számára kiemelkedő szerepet játszott a kongresszus lobbizása, amely jelentős külpolitikai döntéseket eredményezett. A legismertebb ilyen események közé tartozik, hogy az evangéliumi mozgalom már 1949-ben megakadályozta, hogy az Egyesült Államok elismerje a kommunista Kínát, és hogy a hidegháború során szoros együttműködés alakult ki Ronald Reagan elnöksége alatt, különösen Közép-Amerikában, ahol az evangéliumi közösségek a baloldali eszmék ellenében támogatták a jobboldali kormányokat.

A hidegháború után az evangéliumi mozgalom szerepe tovább erősödött, és hozzájárult olyan fontos jogszabályok megalkotásához, mint a 1998-as Nemzetközi Vallásszabadsági Törvény, amely a vallásszabadságot az Egyesült Államok külpolitikájának központi elemévé tette, valamint a 2002-es Szudáni Békét Előmozdító Törvényhez, amely nagyban hozzájárult Dél-Szudán független állammá válásához. Ezen kívül az evangéliumi egyházak komoly szerepet játszottak abban, hogy George W. Bush elnök még nagyobb mértékben támogassa az afrikai humanitárius segélyeket.

Ugyanakkor az evangéliumi egyházak hatása a külpolitikára fokozatosan változott. Az Egyesült Államokban csökkent a keresztény vallást követők száma, különösen a katolikusok és az ortodox protestánsok körében, míg az evangéliumi keresztények száma szinte változatlan maradt. A Pew Research Center 2007 és 2014 közötti felmérése szerint az evangéliumi keresztények aránya csupán 1%-kal csökkent. Ez azt jelzi, hogy az evangéliumi egyházak szerepe az amerikai külpolitikában és globálisan továbbra is jelentős maradt.

A World Vision példája jól illusztrálja az evangéliumi egyházak nemzetközi hatását. A 1950-es években alapított World Vision szervezet, amelyet Bob Pierce evangéliumi prédikátor indított, kezdetben kisebb hatással bírt, de az 1974-es Lausanne-i Nemzetközi Evangéliumi Kongresszus után a szervezet egyedülálló szerepet kapott az evangéliumi kereszténységben. A szervezet antikommunista politikájával és közvetlen kapcsolatával az amerikai kormányzattal erőteljes politikai hatással bírt, különösen Ronald Reagan idején, amikor az evangéliumi keresztények a közép-amerikai ellenforradalmi mozgalmakat támogatták.

A vallási szervezetek, különösen az evangéliumi egyházak befolyása a külpolitikára ma már nem olyan erős, mint a hidegháború idején, de még mindig jelentős szerepet játszanak a globális vallási és politikai tájban. A közelmúltbeli botrányok és a vallási vezetők hitelességének csökkenése ellenére a vallási közösségek továbbra is aktívan részt vesznek a nemzetközi politikában és segélyezési programokban.