A jelenetek gyors váltakozása, a terek és arcok kísérteties ismerőssége vagy idegensége mind egy olyan elme lenyomatai, amely az identitás és a valóság határait próbálja kitapogatni. Cameron nem egyszerűen vándorol egyik világból a másikba – ő lebeg a létezés különböző rétegei között, miközben minden egyes pillanatban új szerepet ölt magára. Megfigyelőből üldözötté válik, üldözöttből istenné, istenből pedig újra utazóvá.

Egy zsúfolt piacon tűnik fel először, ismerős alakot lát, talán Elizabeth-et, de torz arccal, elcsúfított identitással. A jelenet gyorsan átvált egy támadásba: egy durva külsejű férfi, fegyverrel ront rá. Cameron nem harcol, nem is menekül – egyszerűen „máshová megy”, elhagyja ezt a világot. Itt nem a fizikai térben történik az utazás: ez az önvaló szökése, az öntudat vándorlása, amely elutasítja a fájdalmat és a végességet.

Egy másik világban találja magát – bolygó nélküli térben, örökzöld ragyogásban úszva, ahol semmi nem különbözik semmitől. Itt minden az ő fantáziájából születik: arcok, tájak, minták, egy képzelt világ, amely teljes szabadságot kínál, de végül mégis kiüresedik. A nyugalom, amit annyira keresett, hirtelen terhessé válik. A játék az anyagtalan formákkal, az élmények generálása saját elméjéből hamar unalmassá válik – mert ha minden lehetséges, akkor semmi sem számít. Az abszolút szabadság egyenlő a céltalansággal.

Tovább. Egy faluban materializálódik, ahol megrémült parasztok menekülnek előle. De ahogy megérintik, ahogy megízlelik a csodát, ő istenné válik számukra. A primitív közösség először fél, majd imádja. Testi érintés, étel, bor, tánc, ajándékok, szobor faragása. Ez már nem menekülés, ez a hatalom illúziója – egy olyan szerep, amely egyszerre kielégítő és hamis. Cameron átlát ezen is. Tudja, hogy még ha fel is emelhetné őket technológiai civilizációba, ez csak újabb hiábavaló játszma lenne. A fejlődés, amelyet adhat, nem ér semmit, ha nem valóságos kapcsolatból fakad. A ragaszkodás, még isteni szerephez is, veszélyes.

Cameron utazása a valóság és képzelet közötti határokat mossa el. A helyek, amelyeket meglátogat, nemcsak fizikai terek, hanem pszichológiai állapotok: félelem, vágy, hatalom, elidegenedés, kielégülés és üresség. Minden világ egy tükör, és minden szerep egy válasz arra a kérdésre, amit önmagának sem mer feltenni: Ki vagyok én, ha bárki lehetek?

Mit érthet meg a látó a vakok országáról?

Újra és újra visszatérő jelenetek kavarogtak Nunez fejében; néha nevetett, hol mulattatva, hol sértődötten. „Formátlan elme!” morgatta. „Még érzékük sincs. Nem sejtik, hogy mennyire megalázták mennyei királyukat és úrját.” Gondolkodott, tervezett, míg a nap lebukott. A hómezők és gleccserek ragyogása, mely minden oldalról körülzárta a völgyet, szinte fájdalmas szépségnek tűnt szemében; egyik pillanatról a másikra hálát adott a Teremtőnek, hogy megadta neki a látás ajándékát. Egy hang szólt a faluból: „Hej, Bogota! Gyere ide!” Mosolyogva állt fel; meg akarja mutatni nekik, mit jelent a szem ereje — ők keresik majd, de nem találják. A hang közelebb szólt, a vak ember parancsoló volt, gyakorlott a léptek követésében; Nunez csendben oldalra lopódzott, aztán vissza a nyomvonalra lépett, tréfás elbizakodottsággal. „Látom az utat,” felelte; a vak ember elnémult egy pillanatra, majd: „Nincs olyan szó, hogy látni. Hagyd az őrületet, kövesd a hangot.” Nunez engedelmeskedett, de bosszankodva; „Majd eljön az időm,” dünnyögte.

Amikor Nunez a látás előnyeit hirdette, a közönség először néhány pillanatra engedelmeskedett, majd megbotránkozott és elutasító lett. Egy lány, akinek pillái kevésbé voltak vörösek, mint a többieké, különösen foglalkoztatta; számára festette le a hegyek reggeli fényét, az eget, a csillagokat. Szavai számukra üres rémületet keltettek: szerintük a világ véges, a szikla peremén túl a barlangmennyezet feszül, ahonnan harmat és lavinák hullanak; a sima mennyezet tapintása dogma volt. Amikor szemléleti csodáit a gyakorlati haszonnal próbálta alátámasztani, kudarcot vallott. Megjósolta Pedro érkezését a Tizenhetedik Úton; negédesen kinevették, majd amikor Pedro másfelé ment, megvetés és ellenszenv lett a jutalma. Elment a fal felé vezető rétre, azt állította, lát dolgokat a házak körül, de a vakok számára a házak belseje és ablakai voltak a világ — az ott történtek számítottak, amit ő szemmel nem tudott megragadni. A gúny után erőszakhoz fordult volna; felkapott egy ásót, hogy legyőzze őket, s így szemmel látható fölényt demonstráljon. Ám rájött, hogy nem képes hidegvérrel ütni egy vak embert. A falusiak észrevették a mozdulatot, higgadtan figyeltek, felszólították az ásó letételére, és Nunez mozdulatától rettegést érzett. Végül futásnak eredt, át a réten, megtörve a fű rendjét; leült az út szélére és érezte a küzdelem kezdetének könnyű felszabadulását, de hamar a kétség is úrrá lett rajta: harcolni nem lehet igazán boldogan olyanokkal, akik mentálisan más alapra állnak.