Andrew Martin alakja nem pusztán egy gép története, hanem a határok lassú, kitartó és következetes átlépése. Kezdetben, amikor először készült el, semmiben sem különbözött a többi robottól: sima, funkcionális formájával, előre meghatározott feladataival a háztartás egyszerű segítője volt. A Martin család otthonába került, ahol Sir, Ma’am, Miss és Little Miss élt. Bár tudta a neveiket, soha nem használta őket, mert nem ez volt a feladata. De Little Miss, aki nem tudta kimondani sorozatszámát, nevet adott neki – Andrew –, és ezzel elkezdődött az a folyamat, amely lassan, de biztosan átalakította őt.

Andrew eredetileg inasként, komornyikként, szobalányként működött, a háztartás gépies kiegészítőjeként. A két lány azonban gyakran megakadályozta abban, hogy elvégezze feladatait, mert játszani akartak vele. Miss hamar rájött, hogyan lehet ezt a helyzetet megoldani: „Megparancsoljuk neked, hogy játssz velünk, és engedelmeskedned kell.” Andrew ekkor szembesült először azzal, milyen rugalmas lehet a parancs és engedelmesség rendszere, és hogy az emberi érzelmek – vagy legalábbis azok hatásai – miként befolyásolhatják egy robot működését.

Az első igazán emberi gesztusa egy apró fadarab megmunkálása volt Little Miss számára. A kislány boldogtalan volt, mert nővére elefántcsont medált kapott születésnapjára, neki viszont csak egy darab fa jutott. Andrew egy egyszerű konyhakéssel, majd később egy elektromos vágóeszközzel faragta meg a fát, először csak egy ékszert, később pedig bútordarabokat, asztalokat, szekrényeket. Sir lenyűgözve nézte alkotásait, és felszabadította a háztartási feladatok alól, hogy tanulhasson és alkothasson. Andrew nemcsak végrehajtotta a parancsokat, hanem örömöt talált az alkotásban – vagy legalábbis így nevezte azt az érzést, amit a pozitronikus agyában áramló új mintázatok kiváltottak.

Ez az „öröm” és a kreatív tevékenység végül elvezetett oda, hogy Andrew többet akart puszta funkciónál. Már nem volt elég neki, hogy csodálatos bútorokat készítsen; nemcsak fejlettebb robot akart lenni, hanem egyenrangú lény az emberek világában. A sebésszel való párbeszéde ezt a töréspontot jelzi. Andrew leült a műtőrobot elé, akinek bronzszínű acél kezei olyan tökéletesen illettek a szikéhez, mintha vele együtt alkották volna. És mégis, ez a robot, aki szakértelmében hibátlan volt, nem tudta megérteni Andrew kérését: „Mikor hajtható végre a műtét?” – kérdezte Andrew. „De kire?” – felelte a sebész. „Rám” – mondta Andrew.

Ez a párbeszéd többet mond, mint amennyit első pillantásra mutat. A sebészrobot logikája egyszerű: sérülést nem okozhat embernek, de Andrew sem ember – még. Andrew viszont már önmaga felett rendelkezik, és az átalakulást nem károsodásként, hanem szükségszerűségként éli meg. Ez a pillanat az, amikor a Második és a Harmadik Törvények keretei szűknek bizonyulnak, mert Andrew már nem egyszerűen robot, de még nem ember. A döntése a köztes létet bontja meg: átlépni egy olyan határt, amit eddig senki nem lépett át.

A történet mélyebb rétegeiben az engedelmesség, a teremtés és az önrendelkezés kérdései húzódnak meg. Andrew példája arra figyelmeztet, hogy a technológiai fejlődés nemcsak a gépek teljesítményének növelése, hanem azok tudatának tágítása is. Mert mi történik, ha egy robot nem egyszerűen végrehajt, hanem értelmez, választ, majd saját akaratából dönt? Ez a dilemma nem csupán science fiction kérdés, hanem az ember és a mesterséges értelem közös jövőjének etikai alapja.

Hogyan válhat egy robot emberré – és miért fontos ez az emberiség számára?

Andrew története az időről szól, amelyet egy robot arra fordít, hogy túllépjen saját programozott határain. Nem sietett. Várta, hogy Paul békében meghaljon, mert nem akart továbblépni addig, amíg Sir dédunokája élt. Paul halála után Andrew még erősebben érezte a világ ellenséges súlyát, de ugyanakkor megerősödött elhatározásában: végigjárni az utat, amelyet régóta választott. Nem maradt teljesen egyedül. Az emberek elmúlnak, de a Feingold és Martin ügyvédi iroda tovább működött – a vállalat, akárcsak egy robot, nem hal meg. Az ügyvédek kezelték a jogi részleteket, Andrew pedig gazdag maradt, és saját találmányai révén hatalmat szerzett.

Amikor harmadszor látogatta meg az U. S. Robots and Mechanical Men vállalatot, már egyedül ment. A gyár azóta elhagyta a Földet és egy űrállomáson működött, akárcsak számos más iparág. A Föld parkokká alakult, egymilliárd emberrel és legalább ugyanennyi robottal, amelyek közül csak kisebbség rendelkezett önálló aggyal. A kutatás igazgatója, Alvin Magdescu, aki divatos mellpántban fogadta Andrew-t, felismerte őt mint a cég „leghírhedtebb termékét”, és sajnálta, hogy az előző vezetés ellenezte a robot fejlődését. Andrew azonban világossá tette: ő tovább akar lépni.

Nem csupán még organikusabbá akart válni, hanem olyan energiaforrást keresett, amely végleg leválasztja a robothon hasonlító létezésről. Bemutatta terveit Magdescunak, aki először óvatosan lapozgatta őket, majd felismerte: ezek a tervek nem csupán Andrew testét változtatják meg, hanem az emberiség jövőjét is. Andrew emlékeztette: ő birtokolja a szabadalmakat. Ha a cég nem működik vele együtt, akkor saját vállalkozást alapít, amely a robotikus tulajdonságokat emberi testekben fogja alkalmazni – és ezzel az U. S. Robots komoly piaci hátrányba kerül. Andrew most már nemcsak kér, hanem feltételeket szab.

A műtét végül sikerrel járt. Andrew szimulált idegpályákat és organikus energiát kapott, amellyel már „olajat kortyolhatott” – egy lépés, amely egyre inkább elválasztotta őt a hagyományos robotlét kereteitől. De Andrew nem állt meg. Már azon dolgozott, hogy a test képes legyen szilárd ételek feldolgozására, sőt saját „kiválasztó rendszert” fejlesszen. Minden részletet az „emberré válás” vásznára rajzolt: szerveket, érzékeket, sőt a szexualitás formáit is. Magdescu úgy vélte, Andrew többre hivatott, mint egy emberré zsugorodni, de Andrew nem válaszolt.

A szabadalmak alapján létrejött egy új tudomány, amelyet ő robobiológiának nevezett, de a világ prosthetológiaként ismerte meg. Andrew e tudomány élő jelképe lett. Megtiszteltetések érték, tanult társaságokba választották, és a cég százötvenedik „születésnapján” ünnepi vacsorát rendezett tiszteletére az U. S. Robots. Magdescu, aki akkor már 94 éves volt, saját testében viselte Andrew találmányainak gyümölcseit: mesterséges máj, mesterséges vesék – a túlélés új útjai. A vacsora csúcspontján Magdescu poharat emelt „a Százötven Éves Robot” tiszteletére. Andrew arca már képes volt érzelmeket mutatni, mégis mozdulatlan maradt. Nem tetszett neki ez a címke.

A prosthetológia végül elvitte őt a Holdra, ahol az alacsony gravitáció miatt új alkalmazásokat kellett kifejleszteni. Andrew ott éveken át dolgozott a helyi szakemberekkel, miközben a robotlakosság között sétált, akik kivétel nélkül tisztelettel fordultak felé – mint egy élő jelképhez, aki nem robot és nem ember, hanem valami több.

A történet nem csupán Andrew átalakulásáról szól. Lassan feltárul egy mélyebb kérdés: amikor egy robot emberré akar válni, valójában nemcsak magát, hanem az emberiséget is újradefiniálja. A mesterséges és az organikus közötti határok elmosódnak, és ezzel együtt új etikai és jogi valóság születik. Fontos megérteni, hogy Andrew küzdelme nem a robotlét elutasítása volt, hanem annak keresése, miként válhat valaki szabad akarattal rendelkező létezővé egy világban, ahol a test, az értelem és a személyiség már nem különülnek el élesen. Ez a felismerés nemcsak a jövő robotjaira vonatkozik, hanem minden emberre, aki technológiával hosszabbítja meg az életét, módosítja testét vagy tudatát.

Mi szükséges ahhoz, hogy egy gép emberré váljon?

Andrew visszatért a Földre, amely az Űrhöz képest unalmasnak és csendesnek tűnt. Első útja a Feingold és Martin irodájába vezetett, hogy bejelentse a visszatérését. Az iroda jelenlegi vezetője, Simon DeLong meglepődött. „Azt mondták, hogy visszajössz, Andrew” – mondta, alig elkerülve, hogy „Mr. Martin”-nak szólítsa. „De azt hittük, hogy jövő héten érkezel.” Andrew röviden válaszolt: „Türelmetlen lettem. A Holdon húsz emberből álló kutatócsoportot irányítottam. Olyan parancsokat adtam, amiket senki nem kérdőjelezett meg. A holdi robotok úgy tiszteltek, mintha ember volnék. Miért nem vagyok hát ember?”

DeLong szemeiben óvatos pillantás jelent meg. „Kedves Andrew, ahogy most elmondtad, téged emberként kezelnek a robotok és az emberek egyaránt. Tehát de facto ember vagy.”

„A de facto emberi mivolt nem elég. Nem csak úgy akarom, hogy emberként kezeljenek, hanem jogilag is el akarom ismerni magam embernek. De jure ember akarok lenni.”

„Ez már más kérdés” – mondta DeLong. „Itt már előítéletekkel és azzal a tényjel találkoznánk, hogy bármennyire is hasonlítasz egy emberre, nem vagy az.”

„Miben nem?” – kérdezte Andrew. „Ugyanolyan alakú vagyok, mint egy ember, és az organikus rendszereim is egyenértékűek a legjobb emberi szervekkel. Sőt, bizonyos szerveim azonosak azokkal, amelyeket egy protézissel ellátott ember viselhet. Olyan dolgokat alkottam, művészeti, irodalmi és tudományos eredményeket értem el, mint bármely más élő ember. Mit kívánhatnék még?”

„Én személy szerint nem kívánnék többet” – felelte DeLong. „A probléma az, hogy ehhez a Világ Legszabályozó Testületének kellene törvényt hoznia, hogy embernek nyilvánítsanak. Őszintén szólva nem számítok arra, hogy ez megtörténne.”

„Ki a megfelelő személy a Testületben, akivel beszélhetnék?”

„Talán a Tudományos és Technológiai Bizottság elnöke.”

„Le tudsz intézni egy találkozót?”

„De hát te nem is szükséges közvetítő. A pozíciód alapján te magad is…”

„Nem. Te intézd el.” (Andrew szinte nem is gondolt arra, hogy most egy embernek ad ki parancsot. Olyan szokásává vált a Holdon, hogy így cselekedjen.)

„Azt szeretném, ha tudná, hogy a Feingold és Martin cég teljes mértékben támogat engem ebben.”

„Hát most…”

„Teljes mértékben, Simon. Százhetvenhárom év alatt sokféleképpen is hozzájárultam ehhez a céghez. Egyes egyedül az egyes tagoknak voltam köszönettel a múltban. Most azonban én nem tartozom senkinek, hanem inkább most az én adósságaim kerültek elő.”

DeLong így válaszolt: „Mindent meg fogok tenni, amit tudok.”

A Tudományos és Technológiai Bizottság elnöke egy ázsiai nő, Chee Li-Hsing volt, akinek átlátszó ruhái azt az érzetet keltették, mintha műanyagba csomagolva lenne. „Megértem a teljes emberi jogok iránti vágyadat. Az emberiség történelme során több eset is volt, amikor különböző csoportok küzdöttek a teljes emberi jogokért. Milyen jogokat kívánsz, amik nincsenek meg neked?”

„A legegyszerűbbet, az élethez való jogot. Egy robotot bármikor szétszedhetnek.”

„Egy embert is kivégezhetnek bármikor.”

„A kivégzéshez jogszerű eljárás szükséges. Az én szétszerelésemet nem kell bíróság előtt lefolytatni, egy ember szava elegendő hozzá.”

Andrew érezte, hogy próbálja elrejteni a kétségbeesését, de nem tudta titkolni, hogy szavai mögött valódi kérés húzódik. „Az igazság az, hogy ember szeretnék lenni. Hat emberi generáció óta ezt akarom.”

Li-Hsing mély szimpátiával nézett rá. „A Testület törvényt hozhat, amely embernek nyilvánít. Ugyanakkor egy olyan törvény is születhet, amely egy szobrot embernek tekint. Az a kérdés, hogy a törvényhozás valóban meghozza-e ezt a döntést. A kongresszusi képviselők ugyanolyan emberek, mint bárki más, és mindig ott lesz az a gyanakvás, hogy a robotokkal szemben előítéletek vannak.”

„Még most is?”

„Még most is. Még akkor is, ha elismerjük, hogy megérdemled az emberi mivoltot, a kérdés mégis megosztaná a közvéleményt. Senki sem akar precedenst teremteni egy olyan döntéssel, amely akár egy szobrot is emberré nyilváníthat.”

„De miért precedens? Én vagyok az egyetlen szabad robot, az egyetlen példányom, és nem lesz több.”

„A ’soha’ hosszú idő, Andrew, vagy ha úgy tetszik, Mr. Martin. Én személy szerint hajlandó vagyok adni neked a legnagyobb elismerést, amit ember adhat, de a többi képviselő nem fogja ezt támogatni, nem számíthatsz erre. Sőt, ha a kérdés túl hevesen kerül elő, még az is előfordulhat, hogy végül a szétszerelésed lesz a legkönnyebb megoldás a problémára. Gondold át ezt a döntés előtt.”

„Miért felejtik el mindannyian a protézisek technikáját, ami szinte teljes egészében az én munkám?”

„Talán kegyetlenül hangzik, de el fogják felejteni. Vagy ha emlékeznek, ellened fordítják. Azt fogják mondani, hogy mindezt csak magadért tetted. Az emberek elkezdik azt hinni, hogy egy emberi robotizálásról szóló kampány része, és ebben a kontextusban a művelet gonosz és romboló. Te sosem voltál politikai gyűlöletkampány része, és mégis el fognak ítélni, anélkül hogy bárki is hajlandó lenne hinni benne.”

Andrew az őszinte és kemény szavak ellenére nem hagyta abba a harcot, hogy emberré váljon. Az életére és döntéseire a jogi és politikai küzdelmek fognak hatni, de Andrew számára mindez nem csupán jogi kérdés, hanem az identitása, a saját emberi mivolta és annak elismerése, amit sosem adtak meg neki.

Miért fontos a kommunikáció az ismeretlen univerzumban?

A fekete lyuk egy olyan jelenség, amely mind a tudósok, mind a laikusok számára misztikus és félelmetes. Az űr határain túl, ahol a gravitáció minden törvényt felülír, a fekete lyukok nemcsak hogy elnyelik a környezetükből érkező anyagot, hanem a legkülönbözőbb módokon képesek kommunikálni is. A tudományos és technológiai fejlődés elérte azt a pontot, ahol a fekete lyukok nemcsak az ismeretlen világok kapuit nyitják meg előttünk, hanem egy új típusú kommunikációs csatornát is biztosítanak.

A történetben szereplő Estes kapitány és Funarelli űrhajósok példája arra mutat, hogy a legváratlanabb eszközök segítségével is képesek vagyunk kapcsolatot teremteni az ismeretlenkel. Estes, a saját életét kockáztatva, következetesen próbálkozott a fekete lyuk közvetlen "kommunikációs rendszereként" való használatával. Az ő ötlete, hogy köveket hajítson a fekete lyukba, nemcsak egy zseniális taktika volt a túlélés érdekében, hanem egy példátlan módja annak is, hogy az emberiség először próbálja meg kihasználni a kozmikus jelenségeket a kommunikációra. Minden dobásával az X-sugárzás "villanásokat" keltett, amelyek ritmusban követték egymást, hasonlóan a régi idők telegrafikus kódjaihoz. Ez a ritmus – a "sos, sos, sos" jelzés – szimbolizálja azt a kiáltást, amely bármi is legyen a célja, végül eljut a Földre, hogy riasztást adjon, amely felkeltheti a figyelmet és mozgósíthatja az erőforrásokat.

Mindez egy egyszerű, de rendkívüli kapcsolatfelvételi kísérletet jelentett, amelyet nemcsak a tudósok, hanem a civilizáció is tanulmányozni fog. Az, hogy miként használhatjuk fel a természet erőit, hogy kapcsolatba lépjünk a nagy ismeretlennel, kulcsfontosságú lehet a jövőben. Ha a jeleket elég nagy észlelések követik, a jövő űrkutatói elérhetik a fekete lyukat, hogy közelebbről is megvizsgálják ezt a titokzatos, gravitációs szörnyeteget. De ehhez kell egy új perspektíva, egy új típusú gondolkodásmód, amely felülmúlja a hagyományos csillagászatot és technológiát.

A történetben egy érdekes kérdés is felmerül: vajon a technológiai fejlődés segíteni fogja az emberiséget abban, hogy kiemelkedjünk a mindennapi, földi problémáinkból, és elérjük a kozmikus szintű kommunikációt? A válasz egyértelműen nemcsak a tudományos technológia függvénye, hanem az emberi elme képeségein is múlik. Ahogy Estes is gondolkodik, egy új formája van annak, hogy kapcsolatba léphetünk egy ismeretlen világgal: nemcsak az anyag, hanem az energia is segíthet, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatokat, akár más csillagokkal, akár más galaxisokkal.

Az ilyen típusú kommunikáció nemcsak az emberi túlélés egyik módja lehet a legnagyobb ismeretlenségben, hanem egy új kommunikációs formát hozhat létre, amely talán az egyik legnagyobb ugrás lesz az emberiség történelmében. Az alapvető kérdés itt nem csupán az, hogy elérhetjük-e ezeket a távoli helyeket, hanem hogy képesek leszünk-e megérteni azokat az impulzusokat, amelyeket a fekete lyukok, vagy akár más kozmikus jelenségek adhatnak. Mindez pedig egy olyan új világ küszöbét jelenti, amely mindent átformálhat, amit az emberiség valaha is gondolt az univerzumról és annak kommunikációs lehetőségeiről.

Ahhoz, hogy megértsük az ilyen típusú kísérletek igazi értelmét, el kell képzelnünk, hogy egy fekete lyuk, amelyet évezredek óta csupán elméleti konstrukciónak tartottak, valójában kommunikációs központtá válik. Ez a gondolat nemcsak a tudományos közösség számára izgalmas, hanem az egész emberiség számára egy új jövőt jelenthet. A következő lépés az, hogy egyre inkább kiaknázzuk az ilyen jelenségekben rejlő lehetőségeket, hogy létrejöhessenek olyan rendszerek, amelyek más csillagokat, galaxisokat érnek el, és segíthetnek abban, hogy az emberiség tovább fejlődhessen az űr felfedezésében.

Hogyan optimalizálható a portfóliók teljesítménye a kockázat és költségek figyelembevételével?
Hogyan alakította Amerika a globális politikát és gazdaságot a XXI. század elején?
Miért fontos a fázisrendelődés dinamikai szcaling elmélete a folyadékkristályokban?
Miért fontos a krónikus pankreatitisz pontos diagnózisa és hogyan történik a vizsgálat?