Az ember, aki próbál szabadulni a múlt árnyékától, gyakran találja magát azon a ponton, amikor a legnagyobb szüksége van arra, hogy újra kapcsolatba lépjen vele. Elrejtve a táskámban, a kézirat, amit évekkel ezelőtt írtam, mintha egy másik élet része lenne – nem voltam képes szembenézni vele. Miközben mindenki azt mondta, hogy jól haladok, a kézirat egy folyamatos emlékeztető volt arra, hogy mi lehettem volna, ha másképp döntök. A szavai elhalványultak, de amit találtam, mintha csak egy vázlata lenne annak, amit igazán meg akartam írni. A későbbi oldalak jobbak lettek, de mégsem tudtam megnyugodni.

A kézirat valahogy veszélyes volt számomra – egyszerre vonzott és taszított. Felébresztette bennem a fantáziát, de a valóságban már csalódást okozott. Minél többet néztem az elégedetlenítő oldalakat, annál inkább éreztem, hogy nem akarok szembenézni azzal, amit valaha írtam. A kézirat egy emlék volt, amit el kellett rejtenem, hogy elfelejthessem. A család és a hétköznapi élet zajai elterelték a figyelmemet, de a kézirat ott volt, mint egy kísértet, amit nem tudtam elengedni.

A Pennine hegység, amely mindig is fontos részét képezte lelki tájékomnak, most egy olyan szimbólummá vált, amely a múlt és a jelen közötti határt jelöli. Még ha az élet egy modern és civilizált szigeten zajlik is, az elemektől való távolság gyakran azt az érzést kelti, hogy az ember nem találja meg önmagát. Mintha a hegyek között kereshetném a választ, amit a mindennapokból nem találok meg. Azonban a hegyek ugyanúgy formálták a gondolataimat, mint az írásaim. Ők voltak azok a távoli pontok, ahová mindig visszatérhettem, hogy újraértelmezzem, mi is vagyok valójában.

A mindennapi életben a szürke rutin elnyeli az ember figyelmét, és valahogy elfelejtjük, hogy mi az, ami igazán számít. Az emberek, a kapcsolatok, az apró dolgok – mindezt figyelmen kívül hagyjuk, miközben a hegyek, a tájak, az írások mindig ott voltak, hogy visszavezessenek minket. Az emberek, mint Felicity vagy James, akik mindenképpen magukra kívánják formálni az életünket, egyfajta zűrzavart okoznak a belső világunkban. Azok az érzések, amelyek valaha erősebbé tettek minket, most elvesznek a mindennapi teendőkben.

A kézirat újraolvasása után rájöttem, hogy amit keresek, az nem valami idegen vagy távoli. Az írásommal való újra találkozásom egyfajta visszatérés volt önmagamhoz. Amikor azokat a sorokat olvastam, amiket évekkel korábban írtam, úgy éreztem, mintha egy régi barátot találtam volna meg. Az írás egy híd volt a múlt és a jelen között, amely lehetőséget adott arra, hogy újra felidézzem a gondolataimat, az érzéseimet, amelyek valamikor egyesítették az életemet.

De ahhoz, hogy az ember újra megtalálja önmagát, nem elég csupán elolvasni a múltját. Az élet folyamatosan változik, és ha nem vagyunk hajlandók alkalmazkodni a változásokhoz, akkor elakadunk. A kapcsolataink, amelyek egykor valódi hatással voltak ránk, most már kevésbé befolyásolnak, és az, ami egykor kihívás volt, már nem tűnik olyan fontosnak. Az írás egyfajta terápia lehet, de csak akkor, ha hajlandóak vagyunk a múltat nemcsak olvasni, hanem tanulni belőle.

A Pennine hegység mindvégig ott volt előttem, mintha arra várt volna, hogy valaki végre elinduljon rajta. Mikor Felicity és a gyerekek meghívtak, hogy együtt látogassuk meg Castletont, úgy éreztem, hogy egy új lehetőség kínálkozik. A hegyek, a hideg szél, a köd – mindezek egy új kezdetet ígértek. Az egyedüllét az úton, a táj szépsége, és a saját gondolataim újra felébresztették a bennem lévő erőt, amit a mindennapi élet homályosított el.

Bár sokszor éreztem úgy, hogy a múlt nem ad nekem semmi újat, a kézirat, a hegyek, a tájak mind visszahozzák azt, amit keresek. Az írás egy módja annak, hogy az ember szembenézzen önmagával, és az életet ne csak kívülről szemlélje, hanem benne is éljen. Nem elég csak élni a világban, hanem azt is meg kell érteni, miért alakult úgy, ahogy alakult, és miért fontos, hogy mindezt magunkkal vigyük.

Miért van a múltunk mindig velünk, és hogyan hat a jövőnkre?

Gracia mindig is túl vékony volt, és a szél sem kedvezett neki. Az arcán, amelyet a szél elől hátrahúzott haj sejtetett, elárulta a kimerültséget. Az öreg szőrmekabátot viselte, amit egy szombat délután vásároltunk Camden Lockban, nyáron. Az a kabát sosem gombolódott, és a zsebekben tartotta, hogy ne fújjon szét. Mégis egyenes háttal állt ott, hagyva, hogy a szél zúgjon körülötte, engedve, hogy a külvilág éles határokat rajzoljon köré. Ő mindig is ilyen volt: magas, szögletes arcú, rendezetlen és laza, nem igazán a természet közelében érezte jól magát, sokkal inkább London lakásain és utcáin, a városok pincéiben. Ott beleolvadt a környezetbe, itt idegen volt.

Amikor hozzá mentem, meglepett, mennyire ismerősnek tűnt, és ugyanakkor meglepett, hogy ott volt. Nem gondolkodtam, csak észleltem a pillanatot. Aztán, mint valami ösztönszerű mozdulat, mindketten gyorsan odamentünk egymáshoz, és átöleltük egymást. Nem csókolóztunk, de szorosan tartottuk egymást, arcunkat egymásnak nyomva. Az arca hideg volt, a kabát pedig nedves. Éreztem a megkönnyebbülést, a boldogságot, hogy biztonságban van és ismét együtt vagyunk. Nem akartam elengedni, hogy az ő törékeny teste kikerüljön a valóságból. Hamarosan sírni kezdtem vele, ami teljesen új érzés volt számomra, hiszen Gracia soha nem hozott ki belőlem könnyeket, és én sem tőle.

Mindig is a londoni életre voltunk kiélezve, elég kifinomultnak, a magunk módján felnőtteknek tartottuk magunkat, mégis az utolsó hónapokban volt egyfajta feszültség köztünk, ami inkább az érzelmek elfojtásának következménye volt. A hidegség, amit egymás felé tanúsítottunk, valójában egy szokássá vált. Túlságosan régóta ismertük egymást ahhoz, hogy bármit is megszokjunk.

De most, amikor ott voltam, egyszeriben megértettem, hogy Seri, akit Gracia megértésére próbáltam használni, sosem létezett. Gracia, aki engem olyan erősen ölelt, mint én őt, nem határozható meg semmilyen definícióval. Gracia maga volt a szeszély, az illat, a hangulatváltozás, a kiszámíthatatlanság és a humora. Csak úgy tudtam meghatározni, hogy vele voltam, őáltala határoztam meg önmagamat.

Néhány perc múlva hátrébb léptem, de még mindig fogtam a kezét. Gracia a földet bámulta, majd elengedte a kezem, és egy papírzsebkendővel kifújta az orrát. Aztán belenyúlt a kocsijába a táskájáért, és csapódott a kocsi ajtaja. Én újra átöleltam, de nem szorítottam magamhoz, és ekkor ő csókolt meg. Nevetve mondta: „Nem gondoltam, hogy újra látlak.” „Én sem. Sokáig nem akartam.”

„Hol laksz most?” kérdeztem. „Egy barátnál, most is ott vagyok.” Röviden elfordult. „És te?” „Kint voltam a vidéken egy ideig. Rendezni kellett dolgokat. Azóta pedig Felicity-vel vagyok.” „Tudom. Ő mondta.” „Ezért jöttél el?” „Igen, Felicity mondta, hogy itt leszel, szerettem volna újra látni téged.”

Felicity ügyesen összehozta a találkozót, miután Sheffield-ben egy hétvégét töltöttem Graciával, Felicity pedig igyekezett barátkozni vele. De valójában Felicity és Gracia nem voltak igazi barátnők, és ez a kapcsolódás inkább valami szociális kötelességből fakadt. Felicity úgy látta, hogy Gracia áldozata volt az én hibáimnak, és ő ezt próbálta rendbe hozni, ezzel is kifejezve elítélését irántam.

Ahogy a faluban sétáltunk, egymás kezét fogva, vállunkat összeütközve, nem törődtünk sem a hideggel, sem a széllel. Életerőt éreztem a gondolataimban, mintha végre előreléphetnék. Olyan voltam, mint régen, a múltam, apám halála előtt. Túlságosan sokáig foglalkoztam önmagammal, a múlttal, és most minden, amit elfojtottam, kiáradt belőlem Gracia felé, mint egy hosszú ideje zárt vízfolyás.

A falu főutcája keskeny volt, kanyarogva, körülötte szürke házakkal. A forgalom zaja, a gumik keréknyomai közül pedig friss permet keletkezett. „Találunk valahol egy kávét?” kérdezte Gracia. Mindig is sok olcsó instant kávét ivott, túl gyengén elkészítve, fehér cukorral. Ráfogtam a kezét, és egy ostoba veszekedés jutott eszembe, ami akkoriban történt.

Egy kis mellékutcában találtunk egy kávézót, ami egy teraszos ház első szobájában működött, nagy üvegablakkal és fém asztalokon. Csend volt, így azt hittem, zárva van. Egy-két perc után egy nő jött ki, konyhai kötényben, és felvettük a rendelést. Gracia két buggyantott tojást kért, mellé kávét, mert már reggel fél hét óta vezetett.

„Még mindig a barátodnál laksz?” kérdeztem. „Most is. De el kell költöznöm hamarosan, egy új helyet néztem ki, de nem tudom, érdemes-e elfogadnom.” „Mennyibe kerül?” „Tizenkét font hetente. Kontrolált bérlet, de pince, és nem túl jó a környék.” „Vedd el,” mondtam, a londoni bérleti árakat szem előtt tartva.

„Ez volt az utolsó kérdésem,” mondta Gracia, majd felállt. „Most mennem kell.”

Még egyszer meglepődtem, hogy elindul, de aztán emlékeztem Gracia furcsa humorára. A szélvédőre hajolt, körözött egyet az ujjával, majd visszajött az asztalhoz. Miközben elhaladt mellettem, megzavarta a hajam.

„Miért nem írtál nekem, Peter?” „Írtam… de nem válaszoltál.” „Ez túl korán jött. Miért nem írtál újra?” „Nem tudtam, hol vagy. És nem voltam biztos benne, hogy a lakótársad továbbítja a leveleket.” „Megtalálhattál volna.” „Tudom. Az igazi ok, hogy… nem gondoltam, hogy szeretnél hallani rólam.”

„De szerettem volna.” Ő az asztal közepén pörgette az hamutartót. „Azt hiszem, meg akartam adni a lehetőséget, hogy megint kirakjalak. Legalábbis, az elején.”

„Tényleg nem tudtam, mennyire bántottalak,” mondtam, és a lelkiismeretem furdalása felidézte azokat a forró nyári napokat, amikor mindent magamról írtam. Gracia elől muszáj volt elvonulnom, hogy megtaláljam magam. Ez volt az igazság?

A nő visszajött, és letette a kávét. Gracia cukorral halmozta a kávét, és lassan ke

Miért fontos a memória megértése az élet hosszabbítása szempontjából?

A fiatal férfiak fürge, ruganyos testei, a vékony, megtámasztás nélküli lányok testalkatai mind azt sugallták, hogy a jó egészség magától értetődő. Talán egy nálam idősebb személynek mulatságos lenne ezt figyelemmel kísérni, de én már észrevettem, hogy lassulok. Az athanasia kezelés után örökre huszonkilenc éves maradnék. Néhány év múlva azok a fiatal felnőttek, akiket titokban irigyeltem, fizikai egyenlővé válnának velem, míg én extra évek tapasztalatával rendelkezném. És minden új generációval egyre nagyobb mentális magasságot érek el.

A Lotterie kezelésének híre hatására egyre inkább észrevettem, hogy az én megértésem eltér Deloinne értelmezésétől. Mivel Deloinne könyvét fiatalon olvastam, túlzottan is hatott rám. A gondolatait anélkül tettem magamévá, hogy kérdőjeleztem volna meg őket. Deloinne az athanasiát az élet megtagadásaként látta, pedig valójában az élet megerősítését jelentette. Ahogy Seri is rámutatott, a halál elérkezte a memória megsemmisülését hozza el. Az élet azonban maga a memória. Amíg élek, amíg minden reggel felébredek, emlékszem az életemre, és ahogy telnek az évek, az emlékeim gazdagodnak. Az öregek nem a természetüknél fogva bölcsek, hanem azáltal, hogy felszívják és megőrzik a tudást, valamint elegendő emléket halmoznak fel ahhoz, hogy ki tudják választani, mi a fontos. Az emlékek folytatás is, egyfajta identitás és hely, következmények érzése. Azért vagyok, aki vagyok, mert emlékszem arra, hogyan lettem az.

Az emlékek a pszichikai erő, amelyet Seri számára leírtam: az élet lendülete, amely hátulról hajt, és előre jelzi, mi fog történni. Az élet hosszabbodásával az emlékek mennyisége növekszik, de az elme képes finomhangolni azt minőséggé. Ahogy a memória gazdagodik, úgy gazdagodik az élet iránti érzékelésünk is.

A haláltól való félelem nemcsak a fájdalom, a képességek elvesztésének megaláztatása, az abba az örvénybe való zuhanás miatt van, hanem az ősi félelem miatt, hogy utána emlékezhetünk rá. A halál aktusa az egyetlen tapasztalat, amit a halottak élnek át. Az élők nem lehetnek igazán élők, ha a memória magában foglalja a halál állapotának emlékét. Az élet és halál közötti választóvonal a memória, mert a halál véglegesen elpusztítja azt. A halál utáni állapotban nem léteznek emlékek, és így nincsenek érzékelések, amelyek az élőket halottnak éreznék.

Mindez a félelem alapját képezi: a halál nem csupán a test végső leállása, hanem az az iszonyat, hogy emlékezhetünk rá, amit mi soha többé nem szeretnénk újra átélni. Mindezek ellenére az élet ajándéka az, hogy amíg élsz, képes vagy emlékezni, gazdagítani a múltat, így minden egyes nap egy újabb lehetőség a személyes fejlődésre, miközben a halál határvonalát elkerülheted.

A számítógép által készített élettartam előrejelzés számos adatot elemzett, amelyeket személyemről az algoritmusok megvizsgáltak: hogy sokat iszom, hogy hangulatváltozásaim vannak, hogy bizonyos politikai kérdésekben ingadozom. Ezen statisztikák tükrében számolták ki a várható élettartamot, amely 35,46 évre jött ki. Bár a statisztikai esélyek szerint hosszú évek állnak előttem, a valóság az, hogy sosem lehetünk biztosak abban, hogy mennyi ideig élhetünk, mivel a gép nem veszi figyelembe minden egyes egyéni tényezőt, ami érdemben befolyásolhatja a várható élettartamot.

Az athanasia kezelést kínáló klinikák nemcsak orvosi központok, hanem pénzkereseti eszközök is. A Lotterie-Collago cég minden egyes sikeresen kezelt páciensét hirdetésként használja. Ezért az érdekeik abban állnak, hogy a kezelés mellett döntsünk, és bármilyen indokkal megpróbálnak minket erre rávenni. Így fontos megjegyezni, hogy a döntéseink meghozatala előtt mindig független orvosi véleményt kell kérni, hiszen a kezelés végső célja nemcsak a testi élettartam meghosszabbítása, hanem annak gazdasági háttere is.

Az emberi test komplex rendszereinek megértéséhez és fenntartásához kulcsfontosságú a tudatosság. Az, hogy miként kezeljük a testünket, hogyan táplálkozunk, hogyan élünk, mind hatással vannak életünk minőségére. De a valódi titok nem csupán abban rejlik, hogyan őrizzük meg a fizikai formánkat, hanem hogy képesek vagyunk-e megőrizni emlékeinket, hogyan alakítjuk a múltunkat a jövőnk számára.

Jak se správně orientovat v německé kuchyni?
Jak zvládnout službu v církvi v kontextu odmítání a vnitřních konfliktů?
Jak učit psa mentálním trikům: Klíč k rozvoji psí inteligence