A huszadik század legnagyobb ipari katasztrófáját nem az atomenergiával kapcsolatos balesetek okozták. Noha a Csernobili atomerőmű balesetét gyakran említik a legnagyobb tragédiaként, valójában az emberiség legpusztítóbb energiaipari balesete egy másik energiatermelési módszerhez kötődik. 1975 augusztusában a Tienanmen völgyében, Kínában a Banqiao-gát összeomlása okozott egy katasztrófát, amely több emberéletet követelt, mint bárminemű atomkatasztrófa valaha. A Banqiao-gát összeomlásának következtében több mint 200 000 ember vesztette életét, a víz által okozott elöntések pedig hatalmas területeken pusztították el az emberek otthonait.

A Csernobili baleset mindössze 28 halálesetet okozott közvetlenül, miután a reakciókat kezelő dolgozók hatalmas sugárzásnak voltak kitéve, és a baleset következményeként további 19 ember halt meg a következő két évtizedben, de a sugárzás közvetlen következményeként nem történt jelentős növekedés a rákos megbetegedések számában. A világ legnagyobb egészségügyi és nukleáris hatóságai, mint a WHO és az UNSCEAR (Egyesült Nemzetek Tudományos Bizottsága), azt állítják, hogy csak a pajzsmirigyrák esetében tapasztalható statisztikai növekedés, de ezek a betegek túlnyomó része ma is életben van, és a túlélési arány 99%-ra tehető.

A tévhit, hogy a Csernobil baleset minden résztvevőjét halálra ítélte, rendkívül elterjedt. Az HBO híres minisorozatában az események drámai módon azt sugallják, hogy a csernobili dolgozók az életüket adták a hőmérséklet- és nyomásváltozások következményei miatt. Azonban az igazság az, hogy a három dolgozó, akik a reaktor alagsorába mentek a víz leengedésére, sikeresen végezték el a feladatot, és a legnagyobb részüket a baleset után több évtizeddel is életben találjuk. Az első három hónapban 28-an hunytak el a baleset következményeként, de az esetet követően a további halálesetek aránya rendkívül alacsony volt.

A Csernobili baleset tehát nem a technológia hibája volt. Az atomenergia, a vízenergia és még a megújuló források is mind rendkívül biztonságosak, ha megfelelően kezelik őket. Míg a fosszilis energiahordozók, mint a szén, évente közel 24 halálesetet okoznak terawattóra után, addig az atomenergia és a vízenergia jóval alacsonyabb, 1,3 és 0,03 halálesettel számolva ugyanezen mennyiségű energiával. Ezek a számadatok épp azt mutatják, hogy az atomenergia nemcsak hogy biztonságos, de sokkal kevesebb áldozatot követel, mint a fosszilis tüzelőanyagok.

A Csernobili katasztrófa valódi oka a technológiai tervezési hibákban és a munkahelyi hibákban keresendő. A szovjet hatóságok felelőssége is rendkívül nagy, mivel a baleset napjaiban, amikor már egyértelmű volt a baj, elhallgatták a tényeket. Két nappal később, egy svéd nukleáris erőműben elhelyezett sugárzásérzékelők jelezték a szennyezést, és a svéd szakértők az irányított szél és radioaktív izotópok alapján nyomozták vissza a sugárzást, amely a Szovjetunióból érkezett. Ennek hatására a szovjetek végül kénytelenek voltak beismerni a balesetet a világ előtt.

A Banqiao, Csernobil és Fukusima példái mind azt mutatják, hogy a valódi probléma nem az energiatermelési módszerben rejlik, hanem az emberi hanyagságban, és abban, hogy a technológiai rendszereket helytelenül, hiba nélkül próbálták működtetni. Az atomenergia és a vízenergia az egyik legbiztonságosabb energiaforrás, amivel rendelkezünk, és bármelyikük, ha megfelelően felügyeljük és kezeljük, jóval kevésbé kockázatos, mint a fosszilis energiahordozók.

A valódi tanulság az, hogy a katasztrófák megértéséhez nem elég csupán az események bemutatása, hanem az is fontos, hogy tisztában legyünk azokkal a tényezőkkel, amelyek a balesethez vezettek: az emberi hiba, a nem megfelelő tervezés és az általános felelőtlenség. A legnagyobb kihívás, amivel szembesülünk, nem maga az energiaforrás, hanem annak helytelen kezelése, és az ebből fakadó emberi döntések hatásai.

Hogyan vált a nukleáris tudomány a reményteli jövő ígéretéből a félelem szimbólumává?

A radiumlányok története nem csupán a sugárzásról szól, hanem arról, hogyan lehetett volna elkerülni egy tragédiát, ha a dolgozókat megfelelően tájékoztatják a veszélyekről. Az ipari forradalom idején a fiatal lányok, akik radiumos festékkel dolgoztak órák gyártásánál, nem tudták, hogy egy látszólag ártalmatlan tevékenység halálos következményekkel járhat. A festékbe kevert radium nem volt veszélyes, ha azt csak viselték, de a munka közbeni lenyelve, vagy a festék közvetlen érintkezése a bőrrel súlyos következményekkel járt. A probléma nem a radium használatában rejlett, hanem a munkahelyi védelem hiányosságaiban, mivel a munkások nem viseltek maszkot és kesztyűt, ami alapvető lett volna.

Hasonló helyzetet figyelhetünk meg a foszforral dolgozó gyári munkások esetében is, akik a mérgező fehér foszfor gőzét lélegezték be évről évre. Azonban a foszfor nem volt radioaktív, így sokkal kevesebb figyelem irányult rá, pedig a foszforral kapcsolatos betegségek – mint a „foszforos állkapocs” – ugyanolyan szörnyű következményekkel jártak. Az ipari balesetek és a szakszerűtlen munkakörülmények mindig is számos ember életét követelték, de nem minden veszélyes anyag okozott ilyen drámai hatásokat.

A második világháború után a nukleáris technológia körüli találgatások és félelmek áramlása kezdett eluralkodni a tudományos világban. A sci-fi filmek és képregények világa a nukleáris tudományt szörnyű katasztrófák és mutálódott szörnyek világaként festette le, miközben a valóságban a tudósok próbálták kihasználni a felfedezést a fejlődés és a béke szolgálatában. Az atomenergia, amely elvileg rengeteg ígéretet hordozott, mint az energiaforrás vagy a gyógyászatban való alkalmazás, hamar a háborús félelmek és politikai manipulációk eszközévé vált.

1953-ban Dwight Eisenhower amerikai elnök az „Atoms for Peace” kampány keretében próbálta a világ előtt bemutatni, hogy az Egyesült Államok a békés célokra kívánja használni az atomenergiát, nem pedig háborús eszközként. A kampány célja az volt, hogy csökkentse a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos félelmeket és előmozdítsa az atomenergiát, mint az emberiség fejlődésének kulcsát. Ennek eredményeként létrejött az 1957-es Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA), amely biztosítja, hogy az atomenergia békés célokra kerüljön felhasználásra, miközben megakadályozza a katonai célú felhasználást.

Az atomenergia, mint a jövő energiaforrása, az 1950-es és 1960-as években még rengeteg optimizmusot és lelkesedést váltott ki. Az atomenergia „új csodát” ígért, amely kiemeli az emberiséget a fosszilis tüzelőanyagok és a szennyezés mocsarából. 1957-ben megnyílt az Egyesült Államok első kereskedelmi atomreaktora, a Shippingport Atomic Power Station, amelynek célja az elektromos energia termelése volt a közjó érdekében. A tervezett jövő, amelyet az atomenergia ihletett, különböző formákban manifesztálódott, az építészettől kezdve a járműiparig, például a nukleáris hajtású autók (amelyek – valljuk be – nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket).

Azonban, ahogy a világ hidegháborúba sodródott, a nukleáris félelem is egyre inkább dominálta a közbeszédet. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió hatalmas nukleáris fegyverkezési versenybe kezdett, amely során a tesztelés és a kísérletezés sok esetben emberi szenvedéssel járt. Az Egyesült Államok például a Marshall-szigeteken végzett nukleáris kísérletei során több tucatnyi olyan robbantást hajtott végre, amelyek súlyos hatással voltak a helyi őslakos közösségekre. Az atomrobbanások következményei, a radioaktív felhők elterjedése és a helyiek szembesülése a sugárzás okozta betegségekkel, mind részei voltak annak a történetnek, amelyben a nukleáris kutatás és fejlesztés kérdései gyakran az emberi jogok és etikátlan politikai döntések határvonalán mozogtak.

A nukleáris energia körüli vegyes érzések és a gyanú nem tűntek el egykönnyen. A hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy a nukleáris energia nemcsak mint a jövő energiája, hanem mint a háború szimbóluma is jelen volt. Ahogy a világ és a közvélemény változott, úgy változott a nukleáris energia megítélése is, és hamarosan elindult a nukleáris ellenállás, amely az atomenergia negatív hatásait és potenciális veszélyeit kívánta kiemelni.

Ezen történetek és társadalmi reakciók figyelembevételével fontos megérteni, hogy a nukleáris energia és tudomány nemcsak a fizikai világunkat alakította, hanem a társadalmi, politikai és etikai kérdések terén is mély hatással volt ránk. Az atomenergia elsődleges célja nemcsak az ipari forradalom következő szakaszának elősegítése volt, hanem egy olyan világ megteremtése, ahol a tudomány és a politika egyaránt képes segíteni az emberiség fejlődését. Mégis, az atomenergia kettős természetének megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy a jövőben is képesek legyünk fenntarthatóan és biztonságosan alkalmazni azt.

Miért fontos a nukleáris energia, és hogyan manipulálják a fosszilis üzemanyagipart?

2012-ben napvilágra került, hogy a Sierra Club, egy környezetvédelmi alapú mozgalom, 25 millió dolláros adományokat fogadott el a metángáz-ipartól 2007 és 2010 között. Egy 2007-es nyilatkozatában a Sierra Club globális felmelegedéssel foglalkozó igazgatója így fogalmazott: „A piszkos széntüzelésről való átállás a veszélyes nukleáris energiára olyan, mintha abbahagynánk a cigarettázást, és crack-et kezdenénk szívni.” Az iparági kapcsolatok és az érdekképviseletek bonyolult világában az ilyen ellentmondásos kijelentések figyelmet érdemelnek.

A 70-es években egy Long Island-i újságban megjelent hirdetésben egy közműszolgáltató, a LILCO, arra buzdította az embereket, hogy ne a nukleáris energiát támogassák, hanem a napenergiát. Elsőre ártatlannak tűnhetett, de ha jobban megvizsgáltuk a kisbetűs részt, kiderült, hogy az olajipar támogatta az üzenetet. Miért is? Mert az olajipar világosan felismerte, hogy a nukleáris energia csődbe juttathatja őket. Az olajcégek és a fosszilis üzemanyagipar éppen ezért minden erejükkel azon dolgoztak, hogy megakadályozzák a nukleáris energia fejlődését és terjedését.

Ez a stratégia a közelmúltig is megfigyelhető volt. A fosszilis üzemanyagipar, felismerve, hogy a megújuló energiák elterjedése visszavetheti a hagyományos energiaforrások szerepét, egy új stratégiát dolgozott ki: a metán gáz társítása a megújuló energiákkal. A metán gáz peaker-erőművek, amelyek csak akkor működnek, amikor a megújuló energiaforrások nem elegendőek, valóban hatékonyan segíthetnek, hogy kiegyenlítsék a megújuló energia ingadozásait. Ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy a fosszilis üzemanyagok, mint a metán, „zöldnek” látszanak, miközben fenntartják a fosszilis energia dominanciáját.

A legmegdöbbentőbb talán az, hogy a zöld energia mozgalom is képes volt megtéveszteni saját híveit. 1999-ben a Greenpeace aktivistái egy független energiavállalatot hoztak létre Németországban, amely tiszta energiát ígért a vásárlóknak napenergiából és szélenergiából. Azonban 2021-ben kiderült, hogy az úgynevezett „proWindgas” termékük valójában csak metángáz volt, amelyet zöld energiaként próbáltak eladni. A Greenpeace energia-kooperatíva végül zöldre festette a fosszilis üzemanyagokat, és kétségbeesetten próbálták eltitkolni, hogy orosz metán gázot forgalmaznak, miközben a zöld forradalomra építettek.

De még ennél is rosszabb dolgok történtek. A fosszilis üzemanyag-ipar szoros kapcsolatot alakított ki a környezetvédelmi aktivizmus látszólagos támogatásával. Az 2019-es The Daily Beast cikk szerint az American Petroleum Institute (API) kifejezetten kampányolt a Pennsylvania állambeli Hinkley Point C nukleáris erőmű elleni törvényjavaslatokkal szemben. Az olajlobbi nemcsak a politika szintjén, hanem közvetlenül is igyekezett gátolni a nukleáris energia jövőjét, így fenntartva a fosszilis üzemanyagok piaci dominanciáját.

A történet itt sem ér véget. Az egyik legnagyobb kérdés, amelyet az emberek a nukleáris energiával kapcsolatosan feltesznek, hogy vajon helyes-e az atomenergia elleni harc. Bár kezdetben érthető volt, hogy a nukleáris energiával kapcsolatos félelmek, szorongások és a környezetvédelmi aktivizmus védelme érdekében el kellett halasztani a nukleáris energiával kapcsolatos döntéseket, 2025-ben ez a megközelítés már elavultnak és veszélyesnek tűnik. A nukleáris fúzió, mint az emberiség kulcsa a fejlődéshez és a jövő energiaforrásainak kihasználásához, nem csupán egy technikai áttörést jelent, hanem egyfajta morális és pszichológiai válságot is.

A nukleáris energia lehetősége ugyanis radikálisan új világot hozott: egy olyan világot, amelyben képesek vagyunk az atomokat hasítani, és egy eddig soha nem látott szintre emelhetjük az energiatermelést. Ez nem csupán technológiai vívmány, hanem olyan szintű felelősséggel járó hatalom, amelyet az emberiség soha nem tapasztalt meg. Ez a hatalom azonban rettegést és kétségeket is szült a társadalomban. A gondolat, hogy bárki képes atomokat felrobbantani, pszichológiai válságot eredményezett, és felvetette a kérdést, hogy vajon elég érettek vagyunk-e egy ilyen hatalom kezelésére.

A nukleáris energia elleni küzdelem tehát nem csupán a technológia fejlődésének megakadályozásáról szólt, hanem arról is, hogy az emberiségnek meg kellett érnie arra, hogy felkészülten és felelősségteljesen használja fel ezt az erőt. Az antinukleáris mozgalom és annak sikeres kampányai kétségkívül lassították a fejlődést, de végső soron hozzájárultak ahhoz, hogy ma már a nukleáris energia az egyik legbiztonságosabb és legfenntarthatóbb energiaforrássá vált.

Azonban a jövő felé tekintve, egyértelmű, hogy a nukleáris energia elleni harc már nem indokolt. A fosszilis üzemanyagok folyamatos használata, a megújuló energiák mellett történő erőltetett metángáz támogatása, valamint a fosszilis ipar által generált „zöld” energia imázs mind azt mutatják, hogy a világ egy új irányba kell hogy lépjen: a valódi, fenntartható és biztonságos energiaforrások felé. Az igazi kihívás most már nem abban rejlik, hogy elkerüljük a nukleáris energiát, hanem abban, hogy felelősségteljesen és hatékonyan integráljuk azt a globális energiaellátásba.

Miért van a nukleáris energia és a nemek közötti szakadék?

A nukleáris energia megítélése világszerte eltérő, és érdekes módon nemcsak a politikai vagy gazdasági tényezők határozzák meg, hanem szoros kapcsolatban áll a nemek közötti különbségekkel is. A nők és férfiak közötti különbség abban, hogy ki támogatja inkább a nukleáris energiát, jól tükrözi azt a mélyebb társadalmi és pszichológiai különbséget, amely a kockázatkezeléshez és a hatalom struktúráihoz való viszonyulást érinti.

Jessica Lovering, a Good Energy Collective mérnöke és társalapítója szerint világunk nézeteket alapvetően két irányvonal mentén osztható fel: hierarchikus és egalitárius szemlélet. A hierarchikus társadalmak nagy hangsúlyt fektetnek a hatalmi struktúrák létrehozására, és előnyben részesítik az autoritás tiszteletét, míg az egalitárius társadalmak inkább az egyenlőséget és a különbségek csökkentését célozzák. Míg a férfiak gyakran a hierarchikus értékeket preferálják, a nők hajlamosabbak az egalitárius megközelítésre. Ez a különbség különösen fontos, amikor a nukleáris energiáról beszélünk, amelyet sokan – főleg a nők – a hatalmi struktúrák és az állami erőszakos beavatkozás jelképeként látnak. A nukleáris energia a múltban a "nagy kormány" szimbólumává vált, ami különösen erős aggodalmakat keltett a nőknél, akik hajlamosabbak a kormányzati irányítás és a társadalmi hierarchia kritikájára.

Ezenkívül a férfiak hajlamosabbak a kockázatok vállalására, míg a nők óvatosabbak. A nukleáris energia, amelyet gyakran a veszélyes, potenciálisan súlyos következményekkel járó technológiai ágazatként emlegetnek, vonzóbb lehet azok számára, akik hajlandóak magasabb kockázatokat vállalni. A férfiak, akik gyakran jobban tolerálják a kockázatokat, hajlamosabbak a nukleáris energia pártfogolására, míg a nők, akik hajlamosabbak a kockázatok elkerülésére, több fenntartással viszonyulnak ehhez a technológiához.

Mindazonáltal fontos megérteni, hogy a nukleáris energia nem olyan veszélyes, mint amilyennek sokan képzelik. Bár a média és a történelem tele van a nukleáris katasztrófák híreivel, a valóságban a nukleáris energia rendkívül biztonságos és hatékony módja lehet az energia előállításának. A társadalmi felfogás, hogy a nukleáris energia rendkívül veszélyes, alapvetően félreértéseken és hibás információkon alapul. A tévhitek eloszlatása és a tények bemutatása kulcsfontosságú ahhoz, hogy a nukleáris energia ismét elfogadott és biztonságos alternatívává váljon.

A nukleáris energia „új reneszánszát” egyre több ország kezdi felismerni. Kínában például ambiciózus terveik vannak, hogy a következő 15 évben 150 új reaktort építenek, míg Oroszország is hasonlóan erőteljes lépéseket tesz, hogy megerősítse nukleáris energiával kapcsolatos pozícióját. A nyugati világban a helyzet bonyolultabb. Az Egyesült Államok és Európa számára nemcsak technológiai és gazdasági, hanem politikai döntéseket is hozni kell, hogy valóban elérjék a nukleáris energia alkalmazásának növekedését.

A francia kormány, amely 2015-ben azt ígérte, hogy a nukleáris energia részarányát 70%-ról 50%-ra csökkenti, 2023-ban meggondolta magát, és új tervet dolgozott ki a meglévő reaktorok fenntartására és hat új reaktor építésére. Lengyelország és Ghana is növeli a nukleáris energiával kapcsolatos beruházásait, miközben Olaszország, amely korábban leállította saját reaktorait, szintén újra belevág a nukleáris energiába. Mindez annak a jele, hogy a világ egyre inkább hajlik a nukleáris energia iránti elköteleződés felé, különösen akkor, amikor az energiaellátás fenntarthatósága és a környezeti hatások kérdése egyre sürgetőbbé válik.

Ugyanakkor a nyugati világban a nukleáris energia „új reneszánszának” megvalósítása nem lesz könnyű. Az Egyesült Államokban a reaktorok építésével kapcsolatos tapasztalatok nem mindig sikeresek, és a költségek is egyre nőnek. Miközben Kína és Oroszország már évtizedek óta sikeresen építenek és üzemeltetnek nukleáris reaktorokat, az Egyesült Államok számára komoly kihívás, hogy megtalálja a megfelelő megoldásokat. A nukleáris energia jövője tehát nagyban függ attól, hogy a társadalom és a politikai vezetés hogyan képes kezelni a kockázatokat és miként alakítja a nukleáris energetika jövőjét.

Az is fontos, hogy a nukleáris energia jövője nemcsak a kormányzati döntések és politikai akarat kérdése, hanem az is, hogy a közvéleményt hogyan lehet meggyőzni a nukleáris energia előnyeiről. Az oktatás és a közösségek bevonása kulcsfontosságú, hogy a társadalom széles rétegei elfogadják ezt a technológiát, és ne csupán a félelmek és tévhitek alapján formálják véleményüket.

Miért érdemes a kis moduláris reaktorokba invesztálni a jövőben?

A kis moduláris reaktorok (SMR) a nukleáris energia új irányvonalát képviselik, és egyre többen érdeklődnek irántuk a világ minden táján. Bár 2024-ig csupán négy működő kis moduláris reaktor található globálisan — két magas hőmérsékletű, gázhűtéses reaktor Kínában, és két úszó egység Oroszországban — a piac máris tele van ambiciózus vállalatokkal, amelyek új típusú reaktorok fejlesztésével próbálnak részesedést szerezni a nukleáris iparban.

A kis reaktorok előnye, hogy képesek a jövő energiaigényeinek kielégítésére, miközben az ipari alkalmazások számára is rendkívül hasznosak lehetnek. A X-energy például olyan reaktorokat fejleszt, amelyek képesek ultra forró gőz előállítására, amit különböző iparágakban használnak. Ezen kívül egyre több kisebb vállalat, például Kairos Power vagy TerraPower, dolgozik olyan reaktorokon, amelyek nemcsak energiaellátást biztosítanak, hanem jelentős mértékben hozzájárulnak az innovatív technológiák kifejlesztéséhez is.

A fejlődés ellenére a reaktorok ára továbbra is magas, és a kezdeti példányok nem biztos, hogy pénzügyi előnyöket hoznak a gyártóik számára. Ugyanakkor, ahogy az történni szokott az ipari forradalmak során, az egyre több épített reaktor révén csökkenhetnek az előállítási költségek. A technológia fejlődése és a gyártási tapasztalatok egyre inkább lehetővé teszik, hogy a kisebb reaktorok megfizethetőbbé váljanak, így a jövőben akár olyan kis reaktorokat is fejleszthetünk, amelyek képesek lesznek egy-egy épület energiaellátásának biztosítására.

Ezek az új típusú reaktorok lehetőséget biztosítanak arra, hogy különböző, még nem bizonyított dizájnokat kipróbáljunk anélkül, hogy hatalmas összegeket kockáztatnánk. A múltban a kormányok finanszírozták az ilyen kísérleteket, és ennek eredményeként sikerült olyan nagyobb reaktorokat kifejleszteni, amelyek ma már az energiaellátás alapját képezik. A kis reaktorok tehát nemcsak az ipari szükségletek kielégítésére alkalmasak, hanem hozzájárulnak a jövő nagy reaktorainak fejlődéséhez is.

Egyesek úgy vélik, hogy a vállalatok, mint a Microsoft, Amazon, Google és Meta, jelentős szerepet játszhatnak az SMR-technológia fejlődésében. E cégek hatalmas energiaigényeik kielégítése érdekében egyre inkább a nukleáris energiára támaszkodnak, és ezzel segíthetnek a reaktorok előállítási költségeinek csökkentésében. A történelmünk is mutatja, hogy minél többet építünk valamiből, annál olcsóbbá válik az előállítása. Így a technológia fejlődésével a kisebb reaktorok hatékonyabbá válhatnak, és talán egyszer elérhetjük azt a célt is, hogy a jövőben egyes épületek saját maguk termelhetik meg az energiájukat.

Ha a jövőben sikerül kellő figyelmet és erőforrást fordítani a megfelelő dizájnok kidolgozására, a nukleáris energia új korszakába léphetünk. Az SMR-ek potenciálja tehát nemcsak a jövő energiaigényeinek kielégítésére szolgál, hanem kulcsszerepet játszhatnak a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésében és az éghajlatváltozás megfékezésében is.

A kis reaktorok azáltal, hogy különböző dizájnokat tesztelhetünk, és nem kell azonnal hatalmas beruházásokat eszközölnünk, lehetőséget biztosítanak az ipari és tudományos közösség számára, hogy fokozatosan tökéletesítsük a nukleáris energiát. Az évtizedek alatt elért előrelépések — az energiatermelésben, a reaktorok biztonságában, a hulladékkezelésben és a költségek csökkentésében — egyre inkább lehetővé teszik, hogy a jövőben fenntartható és gazdaságos módon használjuk ezt a forrást.

Az SMR-ek elterjedése, bár még gyerekcipőben jár, új utakat nyithat a jövő energiaellátásában. Az új típusú reaktorok nemcsak az ipari igényeket szolgálhatják ki, hanem hozzájárulhatnak egy tisztább, zöldebb jövő kialakításához, amely elérhető közelségbe hozhatja a globális energiarendszer fenntartható átalakítását.

Hogyan alakultak ki az első számrendszerek és a tudományos forradalom mérföldkövei?