Didius Julianus császári hatalomra jutása nemcsak a római birodalom történetének egyik legszégyenletesebb pillanata, hanem egyben a politikai és katonai romlottság kifejeződése is. Az, hogy hogyan került a trónra, és hogyan vette meg a császári címet a Pretoriánus Gárda hűségéért, az még inkább megkérdőjelezi császári legitimitását. Julianus nem harcolt, nem ért el diadalokat, nem volt képes a birodalom irányítására: csupán pénzt kínált a gárdának, hogy megvásárolja a hatalmat. Ez egy kétségbeesett és érzéketlen lépés volt, amit egy tapasztalt uralkodó nem tehetett volna meg.

Ezt a lépést követően Julianus császár semmit sem tett, hogy megszerezze a hadsereg és a nép tiszteletét. A császár saját hadseregét sem tudta megbecsülni. A legrosszabb pillanatokat azonban akkor élte át, amikor a Severus felé tartó csapatok egyszerűen átálltak az ellenség oldalára, és ahelyett, hogy megakadályozták volna Severus előrehaladását, inkább hozzá csatlakoztak, ezzel tovább növelve annak erejét. Julianus császári udvarában, amikor egyesek már a halálos veszélyt látták, csupán nevetés volt. Az emberek gúnyolták őt, miközben készülődött a harcra, amit soha nem vívhatott meg. A híres történet szerint amikor a császár próbálta megerősíteni palotáját, hogy túlélje a közelgő vereséget, Cassius Dio megjegyezte, hogy a Pretoriánus Gárda a legelső alkalommal elhagyta őt, amikor csak lehetett, és könnyedén bejutottak a palotába, hogy végezzenek vele.

Julianus utolsó szavai a legnagyobb iróniával párosulva "De hát milyen gonoszságot tettem? Kit öltem meg?" voltak. De az a személy, aki ezt mondta, ugyanakkor részt vett Commodus gyilkosainak összeesküvésében, és mások is segítettek neki elérni célját. Ezzel végleg megerősítve Julianus igazságtalanságát és hiteltelenségét. Ő valóban a legrosszabb császár volt, nemcsak azért, mert nem tudott semmilyen tiszteletet kivívni, hanem azért is, mert a hatalom megszerzéséhez folytatott árulás és pénzért vásárolt hűség végleg megpecsételte hírnevét.

Sok más császárral ellentétben, akik valamilyen eredményt értek el uralkodásuk alatt, Julianus soha nem tudott felülemelkedni saját szégyenén. Míg más uralkodók igyekeztek helyreállítani a római birodalom dicsőségét, Julianus csupán egy álcázott, gyenge vezető maradt, akit az emberek, a hadsereg és még a szenátus sem tisztelt. Emiatt, amikor Severus csapata könnyedén bevonult Rómába, hogy megalapítsa a Severus dinasztiát, Julianus már csak egy szomorú emlék maradt.

De ezen kívül egy fontos szempontot is figyelembe kell venni, amit az uralkodók és az államvezetés tanulmányozásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni: a császár pozíciója nem csupán személyes erőforrások és képességek kérdése, hanem mélyen összefonódik a birodalom politikai és katonai helyzetével is. A császári hatalom nemcsak egy személyi kérdés, hanem egy szimbolikus és funkcionális központja a birodalom működésének. Julianus esetében éppen az hiányzott, hogy ne csupán politikailag, hanem emberségében is figyelembe vegye a hatalom megtartásához szükséges erőforrásokat és szövetségeket. Hatalmát megvásárolni egy szánalmas cselekedet volt, amely nemcsak császári tekintélyét, hanem a római birodalom hírnevét is megpecsételte.

Mi történik, ha valakit császárrá kényszerítenek, és ő inkább felakasztja magát?

Gordianus neve ma már leginkább csak a császárok hosszú sorában egy epizódként tűnik fel, de története az egyik legszürreálisabb példája annak, hogyan nem szabad birodalmat irányítani – vagy talán inkább, hogyan nem szabad császárnak lenni, ha nem akarod azt. A 3. század válsága, a hatalmi játszmák, a katonai zsarnokok és a kétségbeesett szenátorok világában egy nyolcvanéves afrikai kormányzó egyszer csak arra ébredt, hogy császár lett. Kardélre hányt arisztokrata fiatalok, hataloméhes helytartók, a senatus reményteli álmai, és egy masszívan alulképzett, de lelkes tömeg színpadán játszódik le ez a tragikomikus epizód.

Maximinus Thrax uralma már önmagában is zavaros volt: a szenátus nem ismerte el legitim császárként, és a hadsereg végtelen támogatásáért cserébe kizsigerelte a birodalom leggazdagabb rétegeit. Afrikában az újonnan kinevezett prokurátor a császár kegyét keresve átvette e módszert, ami végül a vesztét okozta: felsőosztálybeli fiatalok – ahelyett, hogy bordélyházakban verették volna magukat álruhában – inkább megölték őt. Ezután döbbentek rá, hogy tettük következményei komolyabbak, mint gondolták: most már nem volt visszaút, kellett egy császár, aki mögé felsorakozhatnak. Így esett választásuk Marcus Antonius Gordianusra.

Nem volt sem megállapodás, sem kérvény, sem egyeztetés. Egyenesen karddal törték be a házát, ráborították a bíborszínű köpenyt és bejelentették: ő az új császár. Gordianus, akinek valószínűleg a reggeli pihenése volt a legkomolyabb tevékenysége abban az évben, először tiltakozott kora miatt – hiszen nyolcvan felett járt –, de az ifjak meggyőztek: „vagy császár leszel, vagy halott”.

És itt a meglepő fordulat: Gordianus nem omlott össze teljesen. Néhány nap alatt sikerült összeszednie magát annyira, hogy formálisan levelet küldjön a szenátusnak, reformokat ígérjen, pénzt osztogasson a katonáknak és népnek, sőt – kivégeztetni rendelte a Pretoriánus Gárda parancsnokát is. Ezek mind-mind azok a lépések voltak, amik elnyerték a senatus szívét, főleg Thrax brutalitása után.

Ám mint minden jó politikai történetben, itt is megjelent egy régi ellenség: Capellianus, Numidia kormányzója, akivel Gordianus korábban pereskedett. Gordianus menesztette volna, de Capellianus nem csak maradt, hanem sereggel vonult Carthago ellen, hűségesen Maximinushoz. A karthágói polgárság lelkesedése töretlen volt, de harci tapasztalatuk, fegyelmezettségük és felszerelésük teljesen hiányzott. Mégis szembeszálltak a jól képzett, hadviselt sereg ellen – Gordianus azonban már nem hitt a győzelemben.

Miután megfontolta a helyzetet, látta az afrikai hadak hiányát és ellenfelének katonai fölényét, felkötötte magát. Hivatalosan egy hónapig uralkodott. És a csata még el sem kezdődött. A karthágóiak közben mit sem tudtak császáruk haláláról, de ez sem segített volna – a csatát már a csatakezdés előtt elvesztették. A menekülés során többen haltak meg taposás által, mint ellenséges fegyvertől.

Gordianus története nemcsak azért érdekes, mert a "legrosszabb császárok" sorába illik, hanem mert valójában soha nem volt uralkodó típus. Ő volt az, akit kényszerítettek, zsaroltak, végül pedig olyan helyzetbe sodortak, amelyből csak egy kiút maradt: az önkéntes halál. Nem próbálta leállítani a harcot, nem próbálta megmenteni a saját embereit – egyszerűen eltűnt, kilépett a történelemből, de nem úgy, ahogyan azt egy uralkodótól elvárnánk.

A szenátus rémületében újabb császárokat választott, Balbinust és Pupienust, akik alig három hónap alatt annyira felbőszítették a Pretoriánusokat, hogy azok bestiális módon meggyilkolták őket. Végül a tizenkét éves Gordianus unokája, Gordianus III

Hogyan befolyásolták a római császárok a politikai életet és a társadalmat?

A római császárok uralkodása alatt a politikai struktúrák és a társadalmi normák állandóan változtak. A császárok személyes ambíciói és döntései, akár pozitívak, akár destruktívak voltak, komoly hatással voltak az egész birodalom működésére. Vespasianus például rendszeresen elnevezte magát és fiait rendes konzulnak, csupán négy alkalommal tett kivételt, ami a római politikai rendszert és a császári hatalom koncentrációját tükrözi. Az uralkodói pozíciókat egyre inkább a császárok családtagjai birtokolták, és a politikai pozíciók gyakran öröklődtek. Ennek ellenére a hatalom gyakorlása nem volt mindig sima, hiszen a császárok hatalma nem volt abszolút, és sokszor szembesültek belső ellenállással.

Lucius Verus példáján keresztül látható, hogyan alakultak a császári kapcsolatok és az uralkodók szerepe a római politikában. Verus, bár Marcus Aurelius társcsászáraként uralkodott, hosszú ideig háttérben maradt, és kevesebb figyelmet kapott a római történetírók részéről. A császári társulásban való alárendelt szerepe és a katonai szereplése nem nyújtott számára tartós elismerést. Ez egy szoros párhuzamot mutat Lucius Verus és Commodus között, aki szintén császár volt, de hatalmát nem a bölcsesség vagy politikai tehetség, hanem inkább a nagyzolás és az önimádat jellemezte.

Commodus uralkodása például az önimádat és a diktátori hatalom példájává vált, ahol a császár képes volt a legfontosabb hónapokat saját nevét viselni. Ezt a rendkívül egocentrikus viselkedést nemcsak a politikai döntéseiben, hanem a társadalom és kultúra formálásában is megmutatta. Commodus hatalmának növekedése során a senatus és az elit csoportok befolyása csökkent, és egyre inkább a császári hatalom összpontosult, az ő akaratának megfelelően. Az uralkodó személyes ambíciói és elvárásai hatással voltak az egész társadalom működésére és fejlődésére.

Ez a dinamikus hatalmi játék különösen nyilvánvalóvá vált Didius Julianus uralkodásában, aki azzal vált híressé, hogy csupán a praetoriánus gárda vételéből szerezte meg a császári trónt. A római birodalom egyes császárok számára egy „piaci versenyként” volt jelen, ahol az ambíció és a hatalom iránti vágy egyesek számára komoly károkat okozott. Julianus rendkívül rövid ideig uralkodott, és bár kezdetben komoly támogatásra tett szert, hamarosan belső ellenállásba ütközött, és végül megölte őt a hadsereg.

A római császárok társadalmi hatása nemcsak a politikai döntésekben nyilvánult meg, hanem a kultúrában, vallásban és hétköznapi életben is. A császárok egyesítettek és szétválasztottak, magukhoz vonzották az elitet, de ugyanakkor távol tartották a népet. Ezt a dinamikát jól szemlélteti a Geta uralkodásának története, akit végül elfeledtek, mivel testvérének, Carusnak a politikai hatalomért folytatott harcában elpusztították. Geta egyfajta elfeledett figura lett, akinek arcképe teljesen eltűnt a római történelemből, miután testvére megnyerte a hatalmat.

A császárok közül azonban nem mindegyik vált ismertté és elismertté, mint például Elagabalus, akinek története inkább különc, mint hagyományos. Uralkodása alatt Elagabalus hatalmas társadalmi és vallási feszültségeket gerjesztett, amikor megpróbálta elterjeszteni a keleti napisten kultuszát. Számos társadalmi és vallási normát felrúgott, miközben megpróbált egy új világot építeni, melyet a rómaiak nem fogadtak el. Az ő története is azt mutatja, hogy a császári hatalom nemcsak a politikai döntésekről szólt, hanem a társadalmi és vallási normák átalakításáról is.

Fontos, hogy a császárok hatalma nem mindig függött a politikai vagy katonai erőtől, hanem gyakran a személyiségük, az általuk képviselt ideológia és a társadalomhoz való viszonyuk is szerepet játszott a történelem alakulásában. Az uralkodók sikeressége nemcsak a csatározásokban és a politikai manőverekben rejlett, hanem abban is, hogy képesek voltak-e fenntartani a társadalom stabilitását és a birodalom egységét.

A római császárok öröksége tehát nemcsak politikai döntéseikben, hanem a római társadalom alakulásában is tükröződik. Az uralkodók személyes tulajdonságai, döntéseik és magatartásuk mélyebb hatást gyakoroltak a birodalom életére, mint bármi más. Az ő történetük jól példázza, hogy a politikai hatalom nemcsak a csatákat és a diplomáciát jelenti, hanem egy olyan folyamatot is, amely folyamatosan formálja a társadalmat és a kultúrát.

Miért lehet a hibrid víz-levegő motorok a jövő hajtóművei?
Hogyan érdemes felkészülni egy idegen nyelv használatára a mindennapi életben?
Hogyan készítsük el a mézes-mentás tortát: A tökéletes torta készítési és díszítési lépések
How to Navigate Life with Your Pet in Germany
Hogyan használjuk a "venir" igét a spanyolban: gyakorlati útmutató