A 2016-os amerikai választások és a 2015-17-es migrációs válság során az Európai Unióban megfigyelt folyamatok jól példázzák, hogyan képesek az érzelmi manipulációk elvonni a választók figyelmét és a valódi problémák helyett torzított valóságot kínálni. A "hamis hírek" terjedése nem csupán a közvéleményformálás eszköze, hanem a hatalmon lévők számára egyfajta politikai és gazdasági előnyt biztosító eszközzé vált. Ezáltal az olyan típusú érvelés, amely nem alapul a tényeken, hanem kizárólag érzelmi reakciókat vált ki, lehetővé teszi, hogy a politikai és gazdasági hatalom a megszokott keretek között maradjon, mivel a valódi problémák megbeszélésére, vitájára már nem marad hely.

A "hamis hírek" elleni védekezés jelenleg meglehetősen gyenge. Ahogyan azt a Florenciában működő Európai Egyetem Média- és Szólásszabadság Központja is megjegyezte, az EU legtöbb országában jelenleg nincs olyan jogszabály, amely a közvetlen online kampányok átláthatóságát és tisztességességét biztosítaná. Bár kísérletek történtek az internetes semlegesség biztosítására és a hamis hírek elleni aktív fellépésre, az Európai Bizottság is elismeri, hogy a kormányok számára még nem világos, hogyan kezeljék a személyes adatok jogellenes feldolgozása alapján történő mikro-célzást, valamint a polgárok tömeges online dezinformációval való manipulálását.

Bár a politikai döntéshozók gyakran az információk és tények biztosításában látják a megoldást, a kutatások azt mutatják, hogy a tények közlése önmagában nem vezet tartós változásokhoz. A politikai tudomány és pszichológia területén végzett kutatások azt igazolják, hogy az emberek, még ha motiváltan is kapják meg az információkat, nem mindig változtatják meg véleményüket vagy tudásukat. Az emberek hajlamosak azokat az információkat keresni, amelyek megerősítik már meglévő meggyőződéseiket, és a "hamis hírek" is ugyanezt a mechanizmust követik, mivel azok az egyébként politikailag aktív egyének érdeklődését célozzák meg, akik hajlamosak az ilyen híreket keresni és elfogadni.

Egy lehetséges intézményi válasz a "hamis hírek" problémájára az internetes szabályozás megteremtése lehetne, amely biztosítaná az átláthatóságot, a tisztességes politikai reklámozást és a politikai hirdetések megfelelő címkézését. Azonban egy ilyen szabályozásnak világos választ kell adnia arra a kérdésre, hogy ki dönti el, mi a valóság és mi nem az. Ez a kérdés nehéz, és egy ilyen döntéshozó hatalmas befolyást jelentene, amely könnyen visszaélésekhez vezethetne.

Ha az intézményi válaszok nem bizonyulnak hatékonynak, akkor egyéni "immunizáció" lehet a megoldás. A média- és digitális műveltség oktatása, a "hamis hírek" és dezinformáció veszélyeinek tudatosítása, valamint az emberi ellenálló képesség erősítése segíthet abban, hogy az egyének jobban felismerjék és elkerüljék a manipulációkat. Mindez hozzájárulhat a jobb politikai döntésekhez és az informáltabb társadalomhoz. Az ilyen típusú oktatás nemcsak a fiatalokat, hanem minden korosztályt érinthet, mivel a digitális tér egyre inkább meghatározza a mindennapi életet és a politikai diskurzust.

A hamis hírek problémáját az EU polgárai is felismerik, és a Eurobarometer 2018-as felmérése szerint a legtöbb válaszadó úgy véli, hogy a valóságot félrevezető vagy hamis hírek problémát jelentenek. Az eredmények alapján azonban aggasztó, hogy egyes déli és kelet-európai országokban a válaszadók többsége nemcsak hogy egyetért a hamis hírek problémájával, hanem kifejezetten "biztosan" problémának tartja őket. Ez különösen akkor figyelemre méltó, ha figyelembe vesszük, hogy ezek az országok alacsonyabb demokrácia-indexekkel rendelkeznek, és gyakran kevesebb civil szabadsággal és politikai jogokkal büszkélkedhetnek.

Fontos megérteni, hogy a "hamis hírek" hatása nem csupán a dezinformáció terjedésében rejlik, hanem abban is, hogy hogyan manipulálják a közvéleményt a média és politikai kampányok. A dezinformációs kampányok nemcsak hogy elérhetik céljaikat, hanem alapvetően megváltoztathatják a politikai és társadalmi diskurzust, ami komoly hatással van a demokráciára. A hamis hírek nem csupán a tények torzítását jelentik, hanem az információs rendszerek és a demokratikus intézmények alapjait is aláássák.

Miért fontos a fakenews a politikai manipulációban?

A fakenews, a manipulált vagy hamis információk terjedése az elmúlt évtizedekben egyre inkább a politikai diskurzus szerves részévé vált. A modern társadalmakban, ahol az információ terjedése gyorsabb és szélesebb körű, mint valaha, a dezinformáció már nem csupán mellékterméke, hanem célzott eszköze is a politikai hatalom fenntartásának. A hamis hírek elterjedése nemcsak a közvéleményt manipulálja, hanem magát a politikai diskurzust is alakítja, gyakran teljesen új realitásokat hozva létre. Ennek egyik legmarkánsabb példája Oroszország, ahol a fakenews nemcsak egy politikai stratégia, hanem a hatalom fennmaradásának alapvető eszköze.

A fakenews elterjedésének és a közvélemény manipulálásának elsődleges célja nem pusztán a nyugati világ megtévesztése, hanem sokkal inkább a saját közönség, az orosz emberek folyamatos meggyőzése. Oroszországban a hatalom előszeretettel épít a "másik valóság" megteremtésére, amelyet a kormányzó elit maga is elhisz. A legnyilvánvalóbb példák közé tartoznak azok a nyilatkozatok, amelyek szerint a Krím nem annektálásra került, hanem „újraegyesült” Oroszországgal, vagy az a propaganda, amely szerint a nyugati média minden információja hamis vagy manipulatív.

De nemcsak a vezetők, hanem az egyszerű emberek is egyre inkább hitelesnek találják a kormány által terjesztett alternatív valóságokat. Az orosz rendszer számára a legfontosabb nemcsak az, hogy elhiggye valaki a kreált valóságot, hanem hogy ezen valóság alapján formálja meg politikai állásfoglalásait és döntéseit. A valóság és a fakenews közötti határvonal elmosódik, hiszen a kormány által használt eszközök és narratívák annyira beépülnek a társadalomba, hogy egyre kevesebben kérdőjelezik meg őket. A fakenews tehát nemcsak a világ többi részét célozza, hanem saját népét is, akiknek éppen azt a verziót kell elhitetni, ami megfelel a hatalom érdekeinek.

Putyin és kormányzata számára az alternatív valóságok terjesztése egy folyamatos túlélési stratégiát jelent. Az orosz vezetők nem csupán manipulálnak, hanem saját hazugságaikat is elhiszik, miközben azok számára, akik kívülről próbálják értelmezni a történéseket, mindez képtelenségnek tűnhet. A fakenews tehát nem csupán egy szándékos hamisítás, hanem egy komplex, önmagát reprodukáló rendszert alkot, amely szoros kapcsolatban áll a hatalom fenntartásával.

A kérdés tehát az, hogy mi történik akkor, amikor egy vezető, mint Vladimir Putyin, nem csupán manipulál, hanem már ő maga is elhiszi a terjesztett hazugságokat. Az egyik legismertebb példa erre a 2014-es szíriai orosz légicsapás, amelyet a orosz vezetők az amerikai légicsapásként mutattak be. Vagy amikor Putyin egy álhíreken alapuló, a maláj Boeing-lezuhanást érintő hamis tanúvallomást hozott elő. A kérdés itt az, hogy Putyin valóban tisztában van a tényekkel, vagy egyszerűen ő is csupán egy olyan rendszer áldozata, amelyet maga is létrehozott.

Az ilyen típusú politikai manipulációk nemcsak Oroszországra korlátozódnak, hanem a nyugati világban is egyre komolyabb problémát jelentenek. Az internet és a közösségi média világában az információ gyorsan terjed, és ugyanilyen gyorsan juthat el hozzánk a legkülönbözőbb manipulált tartalom. A nyugati demokratikus társadalmak számára tehát kiemelten fontos, hogy felismerjük a fakenews és a dezinformáció veszélyeit, és képesek legyünk a valódi tények és az álhírek közötti különbséget észlelni.

A fakenews nemcsak a politikai életet, hanem a társadalom egészét is komolyan befolyásolja. A hiteles információk megtalálása és a dezinformációval szembeni védekezés kulcsfontosságú ahhoz, hogy megőrizzük a társadalmi stabilitást és az igazságot a politikai diskurzusban. Azok, akik képesek megbirkózni a fakenews jelenségével, nemcsak politikailag, hanem társadalmilag is felkészültebbek lesznek a jövő kihívásaira.

Hogyan alakította Oroszország a kibertámadásokat a geopolitikai céljai elérésére?

Az utóbbi évtizedekben az informatikai háború jelentősége folyamatosan nőtt, és számos állam számára az új fegyverek sorába lépett. Az orosz kibertámadások egy különleges helyet foglalnak el a nemzetközi politikai térben, különösen a posztszovjet térségben. Az orosz kibertámadások célja nem csupán informatikai rendszerek működésének megzavarása, hanem a geopolitikai célok előmozdítása, különös figyelmet fordítva a szomszédos államok destabilizálására. Ennek egyik legelső figyelemre méltó példája a 2007-es észt kibertámadás, amelyet közvetlenül a bronz katona szobor áthelyezése váltott ki Tallinnban.

Az észt hatóságok 2007 áprilisában úgy döntöttek, hogy eltávolítják a Szovjetunió idején emelt "Bronz katonát", amely a második világháborús szovjet harcokat szimbolizálta. A szobor áthelyezése hatalmas politikai és társadalmi feszültségeket keltett, és válaszként az orosz kormány kibertámadást indított Észtország ellen. Az észt bankokat, üzleteket és közszolgáltatásokat érő támadások két hétig offline állapotba helyezték a digitális infrastruktúrát. Ezt az akciót számos szakértő a legösszetettebb orosz kibertámadásként tartja számon, amely komoly hatással volt Észtország nemzetközi szerepére a kibervédelem terén.

A sikeres észt kibertámadás után Észtország az egyik vezető nemzet lett a kibertámadások megelőzésében és a kibervédelem fejlesztésében. A kormány nemcsak a kibertámadások védelmére összpontosított, hanem nemzetközi konferenciát szervezett a kibercsata témájában, ezzel globális vezető szerepet vállalva. Az orosz kiberhadviselés egyik újabb példája egy évvel később, 2008-ban történt Grúziában, a dél-oszétiai konfliktus idején. A grúz kormány weboldalai és kommunikációs rendszerei szintén célponttá váltak, és a grúz elnököt, Mihail Szaakasvili-t Hitlerként ábrázoló képek jelentek meg a támadók részéről.

A kibertámadások, mint a modern háborúk egy új formája, lehetőséget adnak az agresszív hatalmaknak arra, hogy anélkül gyakoroljanak nyomást, hogy hagyományos katonai eszközöket alkalmaznának. Az orosz kormány számára a kibertámadások nem csupán a digitális infrastruktúra megzavarására szolgálnak, hanem egy olyan információs-pszichológiai háború eszközeként is, amely célja a politikai és társadalmi instabilitás előidézése az ellenséges államokban. Az orosz vezérkar a kibertámadásokat a háború nem katonai, hanem informatizált formájaként kezeli, ahol a hagyományos értelemben vett háborús cselekmények mellett a kibertérben zajló tevékenységek is kulcsszerepet kapnak.

A "Kiberbiztonsági doktrína" 2016-os bevezetése óta az orosz kormány az információs biztonságot az ország nemzetbiztonságának alapvető elemévé tette. Ennek részeként az FSB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat) szoros ellenőrzés alatt tartja az internetes forgalmat, kötelezve a nemzetközi szolgáltatókat, hogy telepítsenek az országban működő kémkedésre alkalmas eszközöket. Az orosz hatóságoknak a Kaspersky Labs, egy orosz antivírus cég révén is van hozzáférésük a globális internethasználói adatokhoz, ami megnehezíti annak megállapítását, hogy pontosan melyik orosz szerv áll a kibertámadások mögött.

Oroszország a kibertérben kifejtett aktivitásával nemcsak katonai célokat szolgál, hanem fontos politikai üzeneteket is közvetít. A "posztigazság" korában az orosz kormány képes manipulálni a közvéleményt, különösen a nemzetközi színtéren. Az orosz média egyre inkább a propaganda eszközeként funkcionál, miközben az orosz állam politikai céljait hirdeti. Az orosz politikai vezetők, köztük Vlagyimir Putyin, a konzervatív, hagyományos értékek védelmezőjeként jelennek meg, miközben szembehelyezkednek a nyugati liberális értékekkel, mint az LMBTQ jogok vagy a nők és vallási kisebbségek jogainak védelme.

Mindezek tükrében Oroszország kibertámadásai nem csupán egy katonai vagy politikai eszközként jelennek meg, hanem olyan formájaként is, amely segíti a nemzetközi kapcsolatokban való aktív részvételt. Az orosz állam számára a kibertérben folytatott háború tehát az új geopolitikai eszközként jelenik meg, amely lehetőséget ad arra, hogy közvetlen katonai beavatkozás nélkül is destabilizálják a szomszédos országokat és befolyásolják a globális politikai tájat.

A magáncenzúra hatása az internetes platformokon és a diszinformáció elleni küzdelem

Bár az Európai Bizottság állításaival ellentétben egyértelmű, hogy az egyensúlyt az internetes platformok alakítják, amelyek dönthetnek arról, hogyan járjanak el, és hogyan alkalmazzanak cenzúrát a tartalmakra, a téma jogi és gyakorlati kérdései komoly aggodalmakat vetnek fel (Zhen Gan 2017: 118; Article 19 2016: 16). A CJEU, a Google Spain ügyben hozott döntés után, legitimálta az internetes platformok számára azt a lehetőséget, hogy autonóm módon találjanak egyensúlyt a felhasználók tájékoztatáshoz való jogának és a „feledéshez való jogának” védelme között (Pollicino és Romeo 2016: 249). E döntés következményeként az Európai Unióban, valamint az uniós tagállamokban, úgy tűnik, hogy egy olyan tendencia figyelhető meg, amely elősegíti a cenzúra privatizálását. A legtöbb tagállami és uniós politika nem a szólásszabadság és az információszabadság biztosítására irányul az internetes platformok esetében, mivel nem alávetik a magánszereplők tartalom eltávolításával kapcsolatos döntéseit bírói vagy független hatóságok ellenőrzésének, és nem biztosítanak hatékony fellebbezési jogot az internetes platformok döntéseivel szemben.

Ezekben a keretek között a Diszinformációról szóló Irányelv kódexe részben összhangban áll ezzel a tendenciával, mivel az internetes platformoknak delegálja a hamis profilok eltávolításának kötelezettségét, és előnyben részesíti az 'autentikus' híreket. A Google és a Facebook, mint a keresőmotorok és a közösségi hálózatok piacának két fő szereplője, már kialakították a gyakorlatot, hogy eltávolítják azokat a profilokat, amelyek hamis hírek terjesztésében vesznek részt. A Google például negatív rangsorolást ad azoknak az oldalaknak, amelyek nem megbízhatóak, míg a Facebook törli azokat az oldalakat és személyes fiókokat, amelyek a „Koordinált Hamis Viselkedés” (CIB) kampányaiban vesznek részt, vagy amelyek különböző identitásokat szimulálnak (Lyons 2018). Ezek az intézkedések hatással vannak a tartalomra, hiszen egy weboldal negatív rangsorolása megnehezíti annak elérhetőségét a felhasználók számára, míg egy oldal vagy személyes fiók eltávolítása a Facebookról érinti az azon a fiókon közzétett összes tartalmat.

Az ilyen típusú cenzúra valós veszélyeket rejthet, mivel előfordulhat, hogy politikailag kényelmetlen beszédet vagy média tartalmat távolítanak el, vagy egyszerűen olyan tartalmat, amely nem tetszik az internetes platformoknak, vagy amely gazdasági okokból nem kívánatos. Ezen túlmenően a platformok által alkalmazott cenzúra határait egyes politikai szereplők akár koordinált kampányokkal is kijátszhatják, amelyeken keresztül a felhasználók közösen jelentenek be bizonyos oldalakat vagy információkat. Ezen túlmenően fennáll annak a veszélye, hogy az összes jelentett tartalmat eltávolítják annak érdekében, hogy elkerüljék az EU esetleges büntetéseit vagy reakcióit. Az ilyen típusú túlságos óvatoskodás pedig tovább rontja a tartalom pluralizmusát.

A tartalom előnyben részesítése, például az „autentikus” hírek kiemelése, szintén komoly hatással van a média pluralizmusra. Az Egyesült Államokban például az internetes platformokat azzal vádolták, hogy algoritmusaik előnyben részesítik a progresszív híreket a konzervatív hírekkel szemben (Tay 2019: 196). Az ilyen gyakorlatok erőteljesen befolyásolják a közvélemény alakulását, és hatással vannak arra, hogy mi számít „igaznak” vagy „hitelesnek”. Az EU számára különösen fontos, hogy ezt a jelenséget figyelembe vegye, mivel a média pluralizmusának védelme alapvető szerepet játszik a demokrácia megőrzésében.

A Diszinformációról szóló Irányelv kódexe – még ha nem is közvetlenül támogatja a tartalom eltávolítását – mégis növeli a magáncenzúra mértékét az internetes ökoszisztémában. Az EU-ban és az ECHR rendszerében, amely a média szabadságát és az információkhoz való hozzáférést védi, jelenleg nem létezik olyan jogi keret, amely hatékonyan szabályozza a platformok cenzúráját. Az ECtHR, például a Glawischnig Piesczek kontra Facebook ügyben, ambivalens álláspontra helyezkedett. Míg nem fogadta el a tartalom eltávolításának bírósági ellenőrzését, ugyanakkor kizárta a tartalom eltávolításának automatikus folyamatát. A bíróság nem biztosította a felhasználók szólásszabadságát, míg az ECtHR a cenzúra privatizálását már vizsgálta a híroldalak esetében, hangsúlyozva, hogy az interneten bárki kifejezheti véleményét.

A kódex legfontosabb célja, hogy korlátozza a diszinformáció terjedését az interneten, azonban nem delegálható teljes mértékben az internetes platformok hatáskörébe. A magáncenzúra veszélyei túl nagyok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, és nem hagyhatjuk, hogy a platformok határozzák meg, mi számít „hamis hírnek” és mi nem. Az internetes platformoknak a közszolgáltatás szerepét kellene betölteniük, és hatékony szabályozás alá kellene vonni őket. A diszinformációval kapcsolatos kérdésekben a fellebbezési jog biztosítása és a tartalom pluralizmusának folyamatos figyelemmel kísérése kulcsfontosságú lenne, hogy megőrizzük a demokratikus értékeket és elkerüljük a cenzúra túlzott mértékű megerősödését.

Miért fontos, hogy az akadémiai írásban a közönségre is figyeljünk?
Hogyan töltsünk nyaralást a Bahamákon?
Miért döntött úgy Rachel, hogy otthagyja a férjét és csatlakozik a háborús erőfeszítéshez?